„Az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda”- írja Kosztolányi egyik kisesszéjében, elsősorban önmaga művészi álláspontjáról. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy ez az elhatárolódás nem idegen a mai közgondolkodástól sem, legalábbis ami a politikától való távolságtartást illeti. A kiábrándultak, elégedetlenek száma egyre növekszik, bármelyik közéleti blogon tucatszámra találhatók ilyen értelmű hozzászólások, terjed az a vélemény, hogy mindegyik párt egyformán rossz, mindegyik csak a saját hasznát keresi, nem foglalkoznak az ország valódi kérdéseivel, egyszóval: „mindenki monnyon le”. Divattá vált utálni, megvetni a politikusokat, kényesen félrehúzódni, kivonulni, s még csak azt sem mondhatnánk, hogy valamelyest nincs igaza mindazoknak, akik így viszonyulnak a közélethez.
Megítélésem szerint ez a magatartás több veszélyt is rejt. Lehet persze azt mondani, hogy ne foglalkozzunk a politikával, maradjunk a köreinken belül, s ott igyekezzünk becsületesen helytállni, azonban lehetetlen nem látni, hogy ezzel éppen azok kezébe adjuk a mindannyiunkat érintő döntések jogát, akiket egyébként „utálunk”, vagyis eleve lemondunk annak lehetőségéről, hogy esetleg beleszólásunk legyen e döntésekbe. Távolmaradhatunk a választásokról, tüntetően jelezve, hogy „ezek” nem képviselnek már senkit, de ne legyenek illúzióink: mindig lesznek, akik el fognak kellő számban menni, akik döntenek majd helyettünk, nekünk meg marad a morgás, mert ez utóbbihoz egyébként is nagyon értünk. Az sem mellékes, hogy a politkusok iránti „közutálat” oda is vezethet, hogy nem lesz olyan tisztességes, magára valamit is adó, valamelyest hozzáértő ember, aki politikusi szerepre jelentkezne, maradnak tehát az egyéni hasznukat keresők, az ismert „szakértők”, akik alkalmatlanságukat már százszor is bizonyították.
Nem tudom szó nélkül hagyni azt a gyanúmat, hogy ennek a közérzetnek a terjedése éppen azok érdekeit szolgálja, akiket egyébként megvetni szokás, éppen őket betonozza be a hatalomba, s ebbe most beleértem az össze pártpolitkust: végső soron az ellenzékiség is nyújt bizonyos befolyást, több lehetőséget ad, mint amennyi az átlagember számára elérhető.
Nagyon fontos kérdés e jelenség kapcsán az is, hogy mekkora esély van egy olyan párt felépítésére, amely úgymond „tiszta”, nem vetül rá az elmúlt közel 20 év valamilyen bűne, s amely párt visszadhatná a politika becsületét? A közvéleménykutatók szerint sokan vágynak egy ilyen erőre, de hajlok arra, hogy itt is illúziókban ringatjuk magunkat. A Jobbik viszonylagos sikere ne tévesszen meg bennünket: belőlük sosem lesz meghatározó erő, s ha a cigánykérdés kezelése csak kicsit is összhangban lenne a társadalmi tapasztalatokkal, elvárásokkal, a Jobbik soha nem lépné át az 5%-os küszöböt, s így sem biztos, hogy ezt sikerül elérnie.
Mi következik mindebből? Tetszik vagy nem, az, hogy egyelőre meg kell elégednünk azzal, ami van. Új, tekintélyes középpárt a belátható jövőben nem fog megjelenni a palettán, marad tehát a két nagy politikai erő, s egyre inkább úgy tűnik: mindössze két párt formájában. A válság átrendezheti ugyan az erőviszonyokat, de isten mentsen meg bennünket egy olyan mélységű fordulattól, amely elsöpri a politikai elitet.
Fintoroghatunk, megfogalmazhatjuk kifogásainkat, fenntartásainkat, tehetünk finom különbségeket a közbeszédben, hogy „én jobboldali vagyok, de nem fideszes”, „én konzervatív vagyok, de utálom Orbán Viktort”, vagy netán „én mindig is baloldali voltam, de az MSZP-vel nem azonosulok”, ezek azon nyomban lényegtelenné válnak, amint belépünk a szavazófülkébe, s előttünk áll a két lehetőség: vagy ezt, vagy azt.
Ha ez így van, akkor mit tehetünk, egyáltalán tehetünk-e valamit? Kosztolányi mondatát én is vallom abban a vonatkozásban, nem kell a pártirodák mindennapos vendégeivé válnunk. Nem kell pártérdekeket, pártcélokat sem szolgálnunk, ha azok a célok, azok az érdekek nem esnek egybe a mi felfogásunkkal. A legtöbb, amit tehetünk, talán éppen az, hogy megfogalmazzuk minden lehetséges alkalommal, mit várnánk el pártjainktól, rámutatunk hibáikra, támogatjuk helyes lépéseiket: mintha a gyerekeinket nevelnénk. Akik egyébként biztosak lehetnek benne, hogy ha néha meg is szidjuk őket, ha néha a kezünk is eljár, akkor is mindenképpen őket választjuk.
