Rövid idő alatt másodjára fordul elő, hogy egyetértek a miniszterelnökkel.
Az első a Szerbiának nyújtott gáztámogatás volt januárban, ez különösebb belpolitikai vonzattal nem járt. Most azonban egy lényeges, csak bennünket érintő kérdésben is elfogadom az álláspontját. „Imponáló a Reformszövetség gazdaságpolitikai csomagja, de javaslataik társadalmi hatása időnként dermesztő”- így értékelte a szövetség nyilvánosságra hozott terveit.
Az elképzelésekben vannak rokonszenves pontok, a bürokrácia csökkentése, a közlekedési vállalatok támogatásában tapasztalható pazarlás megfékezése stb. Összességében azonban programjuk olyan mértékű megszorítást jelentene nagy társadalmi csoportok számára, amelyet komoly társadalmi támogatottsággal rendelkező párt nem vállalhat fel. Nem véletlen, hogy a Fidesz sem nyilatkozik egyértelműen a szövetség terveiről s az sem, hogy az MDF és az SZDSZ viszont teljes mellszélességgel kiáll mellette.
Nem ez az első radikális elképzelés, ami az utóbbi időben napvilágot látott. Legutóbb Bokros Lajos állt elő hasonlóan keresztülvihetetlen ötletekkel. Mi ezeknek a közös bajuk? Szerintem leginkább az, hogy olyan emberek készítik, akik a rendszerváltásnak anyagi nyertesei lettek, így aztán nemigen képesek átérezni, hogy rajtuk kívül van ebben az országban több millió ember, aki ugyanennek a folyamatnak anyagi vesztesévé vált. Nem azok alkotnak programot, akik a mélyben vannak máris, ők többnyire nem is tehetnék, mert sem felkészültségük, sem sajtójuk nincs hozzá, nem kapnak megbízatásokat senkitől, így aztán továbbra is nyugodtan elő lehet állni olyan tervekkel, amelyekben nagyrészt megint ennek a tömegnek a nyakát kívánnák megszorongatni, már-már a fulladásig.
Pedig nekik is lenne mit mondaniuk.
Megkérdezhetnék, hogy uraim, hová lett a nemzeti vagyon, mert mi nem láttunk belőle semmit? Hogyan keletkezhettek 10-100 milliárdos vagyonok tisztességes munkából, mert mi is dolgoztunk, amíg egyáltalán volt munka, de épphogy megélni meg tudtunk belőle, gyűjtögetni, félretenni semmiképp! Hová lett az az irdatlan mennyiségű fölvett állami hitel, amiről azt állítják, hogy feléltük, „túlköltekeztük”, mert mi aztán nem költöttük túl magunkat, éppen csak éltünk valamelyest! Nem lehetne egyszer egy olyan programot alkotni, amely leginkább a milliárdosoktól várna nagy áldozatot, nem tőlünk?
És lenne még sok ehhez hasonló kérdésük, amelyek nem is biztos, hogy minden részletükben jogosak, de fő irányukban igen. De, mint tudjuk, a mélyben lévők nem kérdeznek, szabatos szavaik sincsenek helyzetük és kérdéseik megfogalmazására.
Mindezek alapján úgy látom, hogy a Reformszövetség tagjai éppúgy nem tanúsítanak felelős értelmiségi magatartást, mint Bokros Lajos vagy mások, akik hasonló ötletekkel álltak elő. A felelős értelmiséginek ugyanis ki kellene lépnie köréből, meg kellene hallania a némák, a némaságra ítéltek szavait is, s bármi javaslattal előállnak, annak csak olyannak szabadna lennie, hogy ne sújtsa azokat, akik eddig is prés alatt voltak.
A mostani elképzeléseik olyanok, mint mikor egy már-már halálán lévő sebesülthöz orvos helyett hentest hívnak, aki bárddal lát hozzá a gyógyításhoz, holott még a szikével is nagyon vigyázni kellene.
