„Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényt akként módosítsa, hogy ne legyen büntethető az a személy, aki saját, illetőleg mások személyét, tulajdonát, testi épségét, életét fenyegető, veszélyeztető jogtalan támadást vagy magatartást – ideértve a büntető törvénykönyv tényállásait és azok szabálysértési alakzatait – úgy akadályoz meg vagy előz meg, hogy a megakadályozáshoz, megelőzéshez szükséges mértéket bármilyen arányban, bármilyen eszközzel túllépi; még akkor sem, ha a támadás megakadályozása, megelőzése közben vagy annak következtében a támadó súlyosan megsérül vagy életét veszti?”
Ezt a kérdést kívánja ügydöntő népszavazás témájává tenni Szepessy Zsolt, Monok polgármestere, nyilván válaszul a kistelepüléseken is elharapódzó erőszakra. A független polgármester számomra rokonszenves figura, tisztelem karakánságáért, láttam vitatkozni szintén nem kis port kavaró javaslatáról (a segélyeket munkához kötné), ügyesen érvel, álláspontja mögött jó szándékot és tenni akarást véltem felfedezni: mindenesetre hasznosabb közéleti szereplőnek tartom, mint a kormány tagjait együttvéve.
Most mégsem tudok vele egyetérteni. Legújabb ötletének érvelését értem, a helyzetleírása most is pontos (az emberek biztonságérzete romlott, a bűncselekmények egyre durvábbak, egyre több az erőszak; a bűnözők egy része azt hiszi, neki mindent szabad; a vidéken élő egyszerű ember a legkiszolgáltatottabb, főleg ha már idős, beteg, és egyedül él; a kis vagyonát, értékeit sem tudja már megvédeni, hiszen ha hagyja, akkor reggelre minden „eltűnik” a portájáról, ha pedig szól, akár az élete is veszélyben foroghat stb.)
Mindez valószínűleg igaz. A megoldása javaslata azonban elfogadhatatlan és veszélyes.
Miért is? Nagy közhely, de attól még igaz: bármely dologba, folyamatba beavatkozni csak úgy érdemes, ha a beavatkozásunkkal nem okozunk nagyobb kárt, mint amit elhárítani szeretnénk. Márpedig megítélésem szerint ha a népszavazásra föltett kérdés eredményes lesz, attól még az általa leírt jelenségek nem fognak megszűnni, talán csökkeni sem, de hogy a zűrzavar, az anarchia növekedne, abban szinte biztos vagyok.
Ennek az az oka, hogy bár a kérdés szinte átláthatatlanul hosszú, valójában leegyszerűsíthető. A polgármester úr azt akarja megszavaztatni, hogy megölhetjük-e büntetlenül azt, aki „csak” pl. el akarja lopni a pénztárcánkat. Az ő válasza ezek szerint az, hogy igen. Az enyém pedig az, hogy nem.
Javaslata olyan tágra nyitná az önvédelem határait, hogy az már alig különbözne valójában az önkényességtől. Az önvédelem jogát a mai törvények is biztosítják. Talán nem kellő mértékben, talán a bírói gyakorlaton is tényleg lehetne változtatni az áldozatok nagyobb védelme érdekében, de ebből még nem következik, hogy az önbíráskodás legyen a meghatározó az ilyen ügyekben.
Ráadásul nem hiszem, hogy ez a kiterjesztett jog megvédené az „idős”, „beteg”, „egyedül élő” vidéki időseket, elesetteket. Ugyan mivel védenék magukat? Lőfegyvereket nem szerezhetnek be (hacsak erre is nem tesz valaki javaslatot), egy dorong, kés stb. ilyen helyzetben egy elszánt bűnöző ellen szinte semmit sem ér. Marad az áram. Amíg a nagymama úgy nem felejti a kerítésre, uborkára rákapcsolva, hogy a kisunokát is agyonüsse.
Nem, kedves polgármester úr, ez nem járható út.
Bízni kell abban, hogy egyszer, talán már nem is kell sokáig várni, lesz itt még állam, amely tisztességesen működik, lesz rendőrség, amely hatékonyan végzi a dolgát, hagyjuk meg az erőszak monopóliumát nekik a törvény által biztosított esetekre. Mert ez a javaslat, miközben joggal mutat rá az állam működési hibáira, egyes esetekben működésképtelenségére, valójában maga is hozzájárulna az állam szétveréséhez. Ezt pedig a polgármester úr sem akarhatja.
