Kisebbik lányom azzal jött haza a napokban, hogy eljöhetne-e velünk egyik osztálytársa az uszodába. Persze, mondta feleségem, szívesen elvisszük (nekünk bérletünk van). A kis barátnő még nem járt ott, a gyerekek nyilván beszélgettek egymás közt, így került szóba, hogy mi elég gyakran lejárunk. Eltelt egy-két nap, jön haza Eszter, s mondja, hogy barátnőjét nem biztos, hogy elengedik a szülei, mert azt mondták a lányuknak, hogy ők „szegények, s nem szívesen adnak ki párszáz forintot ilyen szórakozásra.”
Aláírod, elvtárs?
A szülőket ismerjük, nagyon rendes emberek, tisztességgel dolgoznak, az apuka portás, az anyuka takarítónő, két kisgyereket nevelnek, ilyen körülmények között. Ma előfordulhat, hogy rendesen dolgozó házaspárnak meg kell gondolnia, hogy elengedik-e kislányukat uszodába (550 Ft a diákjegy), előfordulhat, hogy egy kilencéves kislány már azzal a tudattal él, hogy hiába dolgoznak a szülei: ők „szegények”.
Aláírod, elvtárs?
Ez a család még mélyebbre fog süllyedni a nagy reformok során: családi pótlék, bérek befagyasztva, árak növekszenek – fizessenek a gazdagok, ugyebár. Demagógia, de azért mégis megkérdezhetném: nem szégyelled felvenni a milliós költségtérítésedet egy ilyen világban, elvtárs?
És még csak nem is ők vannak a mélyben, hiszen legalább munkájuk van (amiért szart sem fizetnek), tartanak egy minimális civilizációs szintet, próbálnak felszínen maradni. De hány ezren vannak, akik önhibájukon kívül kerültek rosszabb helyzetbe, akiknek nemhogy az uszoda, de a mindennapi megélhetés is probléma.
Tényleg a társadalom egészének kell fizetni, elvtárs?
Nem érzel valamelyes felelősséget, hogy ide jutottunk, hogy ide juttattátok Magyarországot: te, a melletted ülő mameluk, pártod, kormányod, szeretett vezéred, a tegnapi és a mai, Gyurcsány és Bajnai, ti, mindannyian.
Hát nincs közületek vagy húsz tisztességes ember, aki legalább most azt mondaná, hogy szarok bele, úgyis bukni fogok, akkor legalább méltósággal.
Tényleg aláírod, elvtárs?
