„Tanár úr szerint hová érdemes jelentkezni?” – kérdi tőlem egyik kedves tanítványom. A szituációból egyértelmű volt, hogy az érdekli, szerintem milyen pályán lehet elhelyezkedni majd az egyetem után, mire lesz szükség akkor, 5-6 év múlva, mivel most látja, hogy alig van olyan foglalkozás, ahová tárt ajtókkal várják a pályakezdőket.

 

Csak azt tudtam mondani, hogy olyan hivatást válasszon, amit kedvvel csinálna, s csak másodlagos szempont legyen, hogy milyen a pálya telítettsége. Viszont az egyetemen igyekezzen, tanuljon, szerezzen minél szélesebb jártasságot leendő pályáján, s akkor talán van esélye elhelyezkedni, bárhová is megy. Még egy kultúrantropológus is valószínűleg talál munkahelyet, ha ő a legkiválóbb. De csak akkor. (Ezzel nem akartam a nevezett szakra járókat bántani, csak példaként mondtam.)

 

Volt azonban az egész jelenetben, ami elgondolkodtatott. Az első osztályaim, amelyekben vagy tanítottam, vagy osztályfőnök is voltam, a rendszerváltás éveiben érettségiztek, pályakezdésük a 90-es évek első felére esett. Nem volt az sem könnyű időszak, semmilyen szempontból. Több olyan osztály is van köztük, amelyekkel évente találkozom, már rég nem várjuk be a szokásos öt éves periódusokat, túl jó volt együtt ahhoz, hogy kihagyjunk akár egy évet is. Azt tapasztaltam, hogy szinte mindannyian szép pályát tudtak befutni: azok is, akik továbbtanultak  s az a pár gyerek is, aki szakmát tanult. Nem egy közülük olyan autókkal jön értem, amilyenre mai osztályom legkiválóbbjai sem igen számíthatnak: olyan karrierekre volt lehetőségük azokak, akik szorgalmasak, tehetségesek voltak, amilyenekről ma csak álmodozni lehet. Brüsszeli katonai képviselőtől kezdve a békefenntartók parancsnokán át jogászokig, közgazdászokig, tanárokig, újságírókig szinte minden van köztük, és higgyék el kedves olvasóim: egy tanárnak az a legnagyobb öröme, ha látja: tanítványai boldogulnak.

 

Ezeket a lehetőségeket most nem látom.

Azt tapasztalom: a 90-es évek elején, közepén, azokban a nehéz években is sokkal több lehetőség nyílt a társadalomban, mint ma. Valószínűleg több dologgal is összefügg ez, nemcsak a gazdasági helyzet drámai állapotával. Szerepe lehet benne az értelmiségi túlképzésnek, a pályák telítettségének és sok olyan jelenségnek is, amire még csak nem is gondolok.

 

 Azt azonban látom, hogy a lehetőségek végzetesen szűkülnek. Látják a gyerekek és szüleik is. Él bennem egyfajta félelem, hogy nemcsak azért tanulnak sokan erejüket megfeszítve nyelveket, hogy a nyugati szakirodalmat tanulmányozhassák, hanem menni akarnak, menekülni. Egyik különösen kedves tanítványomnak már van angol, német, orosz felsőfokú nyelvvizsgája, most volt oda franciából. Ahányszor csak ránézek, mindig eszembe jut: vajon fogom-e őt látni, ha majd végez az egyetemen? És ez persze még csak az én szubjektív problémám, ennél sokkal fontosabb, hogy mekkora veszteség éri az országot, ha legjobbjai elmennek.

 

Talán mégsem autópályákat kellene, kellett volna ilyen tempóban építeni iszonyatos milliárdokból, talán nem a metróépítésre kellene 4-500 milliárdot költenünk először, hanem esélyeket teremteni ezeknek a fiataloknak. Mert velük együtt én is úgy érzem: ma nemcsak a metróban, de az egész társadalomban jól hallható: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!”