Egyszer majd, mondjuk 20 év múlva, talán létrejön a Rendszerváltás Éveinek Intézete, s egy szép kora nyári júniusi napon nyilvánosságra hoznak egy listát, mondjuk 181 hálózati személyről, akiket az állambiztonsági szolgálatok beszerveztek, elősegítendő a „békés” rendszerváltást.
Álmélkodni és szörnyülködni fogunk a nevek olvastán, a kiosztott feladatokon, s talán sok, ma még homályos részlet megvilágosodik, értelmet nyernek az addig érthetetlennek tűnő események. Részletes utasításokat láthatunk majd: A.B. beépül ebbe a pártba, C.D, abba, s így megy tovább egészen Z.ZS.-ig, s ki fog derülni: minden új és régi alakulatot maguk alá akartak gyűrni a Párt „reformerői”. Ki más, hiszen 1989-ben, a mostani lista évében már nem Kádár és nem Grósz, hanem a magukat előszeretettel rendszerváltónak pingáló reformerek irányították valójában az országot hálózataikkal együtt.
Megtudjuk majd, kinek volt feladata a két akkori nagy párt egymás ellen hergelése: ki kapta az antiszemitizmus vádjának elhíresztelését, kinek a feladata volt a megszállott zsidózás; kinek kellett mérsékelt hangvételű cikkeivel a közvéleményt a nagytakarítás ellen hangolni; ki szervezte valójában a taxisblokádot, kinek lett volna jó, ha Horváth Balázs tényleg akart volna lövetni; ki javasolta az elbaltázott kárpótlást stb., mindaddig, míg kiderülne: a rendszerváltás egy lezsírozott folyamat volt, amellyel úgy jártunk, mint legtöbbünk a gruppenszexszel: ebből is kimaradtunk. Megkérdezzük majd akkor: volt-e a rendszerváltásnak csak egyetlen olyan epizódja, ami a miénk volt, sőt: volt-e saját életünk, vagy csak olyan, amit mások irányítottak?
Nem tudhatom, milyen idősávban fog kutatni a leendő intézmény, figyelme kiterjed-e majd napjainkra is, de ha igen, gyanítom, bőven lesz mondanivalójuk a titkosszolgálatok szerepéről. Az érintettek természetesen tagadni fognak: még hogy én, én aztán nem, én csak beszélgettem, én nem vettem fel soha pénzt, nekem nem származott előnyöm stb., szóval úgy, ahogyan folyik ez manapság is.
Természetesen megvetek mindenkit, aki még a 80-as évek végén is úgy érezte: együtt kell működnie az állambiztonsági szervekkel besúgóként. A fő bűnösök azonban nem ők, hanem a megrendelőik. Őket kellene már egyszer végleg kitiltani a közélet minden szeletéből: pártokból, kormányokból, bankokból, jól fizető, „lenyúlós” helyekről – körülbelül ebben a körben lehet keresni nagyobb részüket. Merthogy egyet sem találnánk közülük, aki manapság a munkanélküli irodákban tölti állásért ácsingózva napjait, az szinte biztos.
Miért érzem úgy, hogy hányingerem van?
