2010. április 29. Fáradtan ébredek, szokás szerint 5.40-kor. Már két napja alig aludtam valamit: szerenádozni kísértem az osztályomat, bőven éjfél után értem haza, kóválygok.

A fáradtság azonban rövid ideig tart, mert helyét átveszi az izgalom: holnap ballagás. Nyolc év után elbúcsúzunk egymástól, tanítványaim a tízéves gyerekekből felnőtt emberek lettek: ha elmennek, olyan üres leszek, mint egy kipakolt bőrönd.

Fáradtság és izgalom ide vagy oda, ma még be kell mennem a gimnáziumba. Van két órám a kilencedikesekkel. Magyar: Balassi Bálint, történelem: A frank állam kialakulása. Szigorúan a tanmenet szerint. A jó tanár ugyanis az igazgatók szerint tanmenet szerint „jár” az anyagban. A naplóba mindenesetre ezt írom, aztán majd meglátjuk…

A végzősök már nem jönnek, egyedül S. jelenik még meg, megkérdezni, hogy biztosan holnap lesz-e a ballagás, hétfőn pedig a magyarérettségi? Igen, S., biztosan, nyugtatom meg.

Ha már bent járok, megvárom az ebédet: csütörtök van, tehát nagyjából egy gombaleves-burgonyafőzelék kreáció néz ki aznapra. Vagy valami ehhez hasonló. Amint megettem, hazamegyek, megpróbálok pihenni, míg a gyerekeim haza nem érnek.

Nem megy. Nem jön az álom, hiába hívom „balga szókkal, százig számolva, mérges altatókkal”. Addig forgolódom nyugtalanul, míg megjönnek a gyerekek. Esztivel kicsit angolozni kell. Angoltanára már negyedikben, kilenc évesek számára múlhatatlan szükségét érzi, hogy megtanítsa minden egyes szó fonetikáját, róják szegények az érthetetlen jeleket, nem csoda, hogy utálják a nyelvtanulást, ha ebből áll. Segítek neki, aztán vacsora, lefekvés. Nekik.

Nekem is jó lenne aludni, a holnapi ballagáson mégsem nézhetek úgy ki, mint egy háromnapos vízi hulla. De most sem megy könnyen.

Nem  a jövő emlékei akadályoznak, melyekről további történeteket olvashatsz A Jövő Emlékei blogon. Ó, nem. Nyolc év elteltével a múlt emlékei az igazán érdekesek. Mellettük eltörpül a politika, a választás, május elseje s minden, amivel ez a blog foglalkozni szokott. Végiggondolom az emlékezetes pillanatokat, előkészítem az utolsó osztályfőnöki órára kiválasztott Kosztolányi-verset, átolvasom: „Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most.”

Aztán majdcsak elalszom valahogy.