Bizonyos tekintetben hasonlítok Kertész Imrére, akivel a Die Welt készített interjút: én is vagyok annyira konok, mint ő. Pl. azt nyilatkozza, hogy „a szocialista évek alatt egyetlen egy államilag engedélyezett könyvet sem olvastam. Ízlésemnek ugyanis mindaz egyáltalán nem felelt meg. Mindig felfordult a gyomrom, amikor megpróbáltam”. Nos, ezzel én is hasonlóképpen vagyok: egyetlen könyvet sem olvastam el tőle, méghozzá szándékosan, mert felfordulna a gyomrom.
Kertészt ismertem már Nobel-díja előtt is, publicisztikák szerzőjeként. Hogy író lenne, soha nem hallottam, olvastam. Az egyetemen sem. Még a nevét sem. Ez nem pusztán az én hibám: az ország egésze nem ismerte őt, néhány kivételtől eltekintve. Amikorra pedig világhírű lett, akkorra már nem volt kedvem könyveit kezembe venni. Úgy gondoltam publicisztikájából: aki ennyire torzan látja a valóságot, annak nem érdemes elolvasni más írását sem. Konok vagyok: tartom magam ehhez az állásponthoz: nálam sosem lesz kötelező olvasmány a Sorstalanság, sem Kertész érettségi tétel.
Pedig közben vágyakozom rá. A könyvére. Jó lenne elolvasni. Egyszer már valakitől, aki nem ismert, meg is kaptam a kötetet. Olvasatlanul továbbajándékoztam. Mostani interjúja – még akkor is, ha a fordítás egyesek szerint nem teljesen pontos - csak jobban eltávolít tőle.
Kertész 80 éves. Igazán megbocsáthatna. A ma élő magyarok túlnyomó része semmiképpen nem felelős szenvedéseiért. De erre ő képtelen. Távolból osztja az észt: mondataival nem az a baj, hogy szemernyi igazság sincs bennük. Nagyobb a baj: szeretet nincs bennük. Kívülállóként beszél „a magyarokról”. Amíg ezt teszi, én elfogadva hozzáállását, nem fogom a magyar érettségi részévé tenni. Pedig lehet, hogy a Sorstalanság jó könyv.
