Van nekem egy barátom.

A nyolcvanas években velem együtt volt fiatal és bohóságra hajlamos egyetemista, ő a bevezető történetem főszereplője.

 

Egyik szilveszterét barátnőjével együtt nagyobb társaságban töltötte: vidámság, ital, jó hangulat – ahogyan az szilveszterkor kell. Már nem kevés alkohollal a fejükben valaki a társaságból kitalálta, hogy játsszanak vetkőzős pókert: aki veszít, leveszi egyik ruhadarabját.

 

A barátom eleinte örült az ötletnek, de aztán ahogy telt az idő, meg kellett tapasztalnia, hogy a társaság hölgytagjain végtelen számú levetnivaló van: ékszerek, csatok, övek stb. , tehát nemigen fog bekövetkezni az, amire vágyott, hogy  a nők meztelenül lejtenek előtte. Egyszer csak odacsapta a kártyát, gondolt merészet és nagyot, majd megszólalt: "Gyerekek! Ennek így sosem lesz vége! Inkább kapcsoljuk le a villanyt, aztán játsszuk azt, hogy ki kit ér…"

 

Ez a „ki kit ér” legendás mondattá vált az idők során, ezért is jutott most eszembe, amikor az MDF és az SZDSZ lassan alakuló viszonyáról olvasok. Azt persze nem tudni, ki várja jobban a vetkőzést, de alighanem mindketten abban a helyzetben vannak, hogy elérkezett számukra a „ki kit ér” ideje: mindketten bárkivel.

 

Fiatalkori szórakozásnak nem rossz, az ilyen leharcolt, levitézlett alakok azonban inkább szánalmasan nevetségesek. Adjuk meg nekik, ami jár: nevessünk rajtuk egy jót!