Mivel holnap a halottak napja lesz, egy kísértethistóriával nyitok, amelyet még nagyanyám mesélt.
Falun nőttem fel, amelynek babonás-népi világában ezrével termettek ezek a történetek, viszont, amit elmesélek, mind igaz.Legfeljebb az események közti kapcsolat vitatható.
Na , szóval a történet:
Élt az utcájukban egy tehetős fiatalember, aki hírhedt mulatozó volt. Egy nagygazda fia volt, aki nemigen figyelt senkire és semmire, különösen, ha ivott. Rendszeresen éjjel járt haza, húzatta a cigányokkal, felzavarva az utca csendjét.
Történt egy nyáron, hogy nagymamamám szembeszomszédja, egy idős asszony, megbetegedett. Hetekig nem bírt felkelni, lényegében haldoklott.Éjszakánként nagyon zavarta a mulatozva-ittasan hazatérő fiú. Üzent neki, hogy legyen csendesebb, de nem használt. Végül megfenyegette, hogy ha meghal, vissza fog járni kísérteni.
Semmi eredmény.
Az asszony néhány nap múlva valóban meghalt.
A fiú folytatta a szokásos életmódját.
Egyik éjszaka az utca lakói - így nagyanyámék is - arra ébredtek, hogy az utcán ismét nagy zaj van. A fiú jött hazafelé a cigányaival. Kinéztek az ablakon, s egyszerre csak a semmiből egy gyönyörű fekete megvadult ló vágtatott szembe a mulatozókkal.
A fiú ki akart előle térni, de a ló, mintha csak rá vadászott volna, egyenesen felé rohant, megrúgta, megtaposta, majd eltűnt. Nem kereste senki, nem találta senki, azóta sem látta senki.
A fiú meghalt, nagyanyám szerint a szomszédasszony jött vissza ló képében bosszút állni.
Én hiszek neki.
Mellékletként egy vers:
Gyulai Pál:
ÉJI LÁTOGATÁS
Három árva sír magában,
Elhagyott sötét szobában;
Zivataros hideg éj van,
Édes anyjok künn a sírban.
Édes anyám, édes anyám!
Altass el már, úgy alhatnám!
Mond az egyik s el nem alszik,
Sohajtása föl-fölhallszik.
Beteg vagyok, édes anyám!
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!
Mond a másik s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.
Édes anyám, gyujts világot!
Nem tudom én, jaj, mit látok!
Harmadik mond, mindenik sír - -
Temetőben mozdul egy sír.
Megnyílnak a nehéz hantok,
Kilép sirból édes anyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Haza felé, az ösvényen.
Arca halvány, hangj' a régi,
Fia, lyánya megösméri;
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha élne.
Az egyiket betakarja;
Másikat felfogja karja,
Elringatja, elaltatja;
Harmadikat ápolgatja.
És ott viraszt a kis ágyon,
Míg elalszik mind a három;
Majd megindul, széttekinget,
Keresi a régi rendet.
Rendbe hozza a szobácskát,
Helyre tészi a ruhácskát;
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.
Kakas szólal, üt az óra,
El kell válni viradóra!
Visszanéz a véghatárrul...
Sír megnyílik, sír bezárul.
Oh a sír sok mindent elfed
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
De ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette.
1866
