Oktatási és Kulturális Minisztérium,
Budapest, Szalay u. 10-14.
1055
Tisztelt Miniszter Úr!
Ön az utóbbi napokban nagy nyilvánosság előtt sajtótájékoztatót tartott a józsefvárosi tanárverés ügyében. Nem tudom, hogy a mostani zűrös időszakban (választási vereség feldolgozása stb.) volt-e ideje figyelni a napi sajtót. Gondolom, nem, ezért engedje meg, hogy közérdekű bejelentést tegyek: az Ön szavait minden orgánumban agyonhallgatták. Sem a baráti, sem a nem baráti tv-k, rádiók, sem a nyomtatott újságok egyetlen szavát sem közölték.
Ezért vállalkoztam arra, hogy én, a jelen nem lévő, felidézzem szavait. Tudom, hogy Ön is pedagógus, hogy szívén viseli sorsunkat (Új tudás, új iskola), hogy Önnek is fáj, ami nekem (és szegény fizikatanár kollégánknak), így feljogosítva érzem magam, hogy világgá kürtöljem, Ön mit mondhatott.
Elmondta Ön, hogy „ báhmelyik tanár megvehése ahhoz vezet, hogy az illető Mauglit az ohszág minden állami iskolájából kizáhják.”
Elmondta, hogy „kollégáink minden nap megfeszülnek (óh, Jézus, neked csak egyszeh kellett, s akkoh is feltámadtál - szólt Ön); hogy „méltatlan helyzetükben sokat segíthetne a táhsadalom egységes kiállása mellettük, amit Ön elváh”; hogy „ha mi lenézett, megvetett, megveht pedagógusok nem lennénk, gyehekeink mászhatnának vissza a fáha”; hogy „minden nap azzal kel: megköszöni gondolatban kollégáinak munkáját, s legszívesebben megcsókolná a kezét valamennyiőjüknek, hogy így is, ilyen köhülmények közt is vállalják a gladiátohok szehepét”; hogy „eddig s ne tovább, sőt még inkább eddig se” stb.
Ilyeneket mondott Ön, Miniszter Úr, biztos vagyok benne. Nem tudom ugyanis elhinni, hogy az oktatás első embere szó nélkül hagyna egy ilyen eseményt.
Miniszter Úr!
Kérem, „hasson oda”, hogy szavait az országos sajtó ne hallgathassa agyon!
Kollegiális üdvözlettel: sasika 61.