1980 őszén történt, hogy elsős egyetemistaként összetalálkoztam azzal a tanárral, akinél történelemből felvételiztem. Megismert, üdvözölt, udvarolt egy kicsit, hogy nagy reménységgel tekint rám, majd megkért, hogy keressem meg egy adott időpontban este az irodájában. Örültem persze, hogyisne, hiszen nagy dolognak tartottam, hogy egy évnyi katonaság után is emlékszik rám, ő, aki az én szememben majdnem az istennel volt egy magasságban. Megkerestem, beszélgettünk, elmondta, hogy tudna nekem segíteni, összejárhatnánk alkalmasint egy-egy történelmi téma megbeszélésére, s adott egy-két könyvet azzal a megjegyzéssel, hogy ezek nem nyilvánosak, olvassam el, ne mutassam meg senkinek, s majd megbeszéljük a legközelebbi alkalommal. Így olvastam el Németh Lászlótól a Kisebbségben-t, Szabó István történész tanulmányait, Bibótól néhány művet – ezekre emlékszem. Hogy jobban értsük: ezek akkor tiltott könyvek voltak, s én marha azt hittem, hogy a tanár úr segíteni akar, hogy a hivatalos szakirodalom mellett másból is tájékozódhassam. Nem így volt.
Egy alkalommal – már tél volt – szokásos megbeszélésünkön felvetette, hogy ismeri baráti kapcsolataimat, tudja, milyen körökben forgok (pl. Csengey Dénes), s szeretné, ha beszámolnék róla, mi hangzik el közöttünk, mi érdekel bennünket, miről beszélgetünk, milyen állásponton vagyunk…
Még nem voltam húsz éves ekkor, alig végeztem el a gimnáziumot, utána a világtól lényegében elzárva katona voltam, szóval meglehetősen zöldfülű minden tekintetben. Máig nem tudom, hogyan, de abban a pillanatban megértettem, mit kíván valójában a tanár úr. Besúgónak akart beszervezni. Úgy gondolta, hogy én, mint népi származék, általa tehetségesnek gondolt, jó kapcsolatokkal rendelkező egyetemista megfelelő leszek a szerepre. Azt sem tudom, honnan vettem a bátorságot, miből merítettem az erőt, de nemet mondtam. Nem akarom hősnek beállítani magam, talán nagyobb volt a félelmem, mint a bátorságom, de azt mondtam, hogy én többet ide nem jövök. Sajnálkozva vette tudomásul, de – „becsületére” mondva - többet nem zaklatott, sőt, amikor a 4. év végén többek között nála szigorlatoztam, oda se figyelt, csak bólogatott, s a végén jelest adott.
Most akkor nem tudom, van-e rólam hatos karton? Besúgó lennék?
Mindez azért jutott eszembe, mert olvasom, hogy Kárpáti György, vízilabdázó olimpiai bajnokunk állítólag III/III-as volt: http://index.hu/politika/belfold/ugynok2513/.
Ezekből az ügynökügyekből – az előbb leírt emlékeim miatt - kurvára elegem van. Évek óta csepegtetnek itt hol ezt, hol azt befeketítő, alig ellenőrizhető információkat. Elegem van abból, hogy azt sem tudom, ki az előző mondat alanya. Ki az, aki csepegtet, s hogyan jut bizonyos információk birtokába? Még inkább elegem van abból, hogy miközben jót csámcsogunk / szörnyülködünk, hogy ez is, az is ügynök / besúgó volt, nem vesszük észre, hogy a fő bűnösök nem ők, hanem akik a rendszert kitalálták és működtették. Akik beszerveztek. Akik elvárták, hogy bárkit is beszervezzenek. Akik jelentéseket vártak, s azokat használták. Hányingerem van. Ugyan már? Kárpáti itt a bűnös? Nem az, aki egy ilyen kiváló sportolót valamilyen módon megkörnyékezett? (Ha egyáltalán.)
Ha bármit is szóltam volna húszévesen szeretett tanáromnak, akkor most én lennék a bűnös?
Na elmegy mindenki a jó édes anyjába! A végét járó Horn Gyula, Pozsgay, Csehák, Németh, a sok fasztudjakiferi, aki ilyen vagy olyan tisztséget viselt pártban, KISZ-ben, szakszervezetben s egyéb csatolt részekben, ezerszer bűnösebb, mint én vagy Kárpáti György. Róluk akarok hallani. A többi nem érdekel!
Az utolsó 100 komment: