Manapság, amikor szinte másról sem hallani, mint a válságról, s arról, hogyan és kiknek a rovására takarékoskodjon az állam, nehéz indulat nélkül hallgatni azokat az érveket, hogy hol nem érdemes összébb húzni a nadrágszíjat, mert ezzel „csak keveset” lehet spórolni. Magánemberi viszonylataimban ugyanis azt gondolnám, ha egyszer tartoznék, mondjuk 1 millió forinttal valakinek, akkor addig nem tudnék meginni jó szájízzel egy korsó sört, míg a tartozást ki nem fizettem. Pedig hol van egy korsó sör ára 1 millióhoz képest? Jól funkcionáló állam aligha követhet más magatartást: nem lehetséges tehát, hogy itt megtakarítok, ott viszont hagyom elfolyni továbbra is a bevételeket.
Bemutatom ezt egy példán keresztül. Amikor Egerbe kerültem 1986-ban, gimnáziumunkban tanítottunk ún. honvéd kollégista gyerekeket is. Ők 14 évesen kerülte ide, teljes ellátást kaptak, tisztessége zsebpénzt, csaknem garantált továbbtanulási lehetőséget. Taníttatásuk, ellátásuk szüleiknek szinte semmibe nem került (a rendszernek volt egyfajta „gyermekmentő” szerepe is). Én is rögtön az első évben kaptam egy ilyen osztályt, s annyira jól alakult kapcsolatunk, hogy azóta is évente összejárunk. Tavaly egy decemberi este a belvárosban sétáltam, egyszer csak hallom, hogy fut utánam valaki, s kiabál, hogy tanár úr, tanár úr. Megfordulok, egyik tanítványom volt ebből az osztályból. Kiváló képességű, szorgalmas, rendkívül tisztességes gyerek volt, eredményei miatt megengedték neki, hogy orvosegyetemen tanulhasson tovább a honvédség kötelékében és támogatásával. Legutóbbi találkozónkon nem volt ott, így különösen örültünk egymásnak. Meséli, hogy most jött meg karácsonyra Ciprusról, ahol a békefenntartók orvosa. Kérdezem, nem veszélyes-e a feladat, mire közli, hogy a napszúráson kívül más komoly veszély nem fenyegeti őket. Beszélgetünk, egyszer csak megjegyzi, hogy másfél év múlva nyugdíjba megy. Kicsit rosszul hallok egyébként is, azt hittem, hogy New York-ot mond, annyira hihetetlen volt, hogy nyugdíjba készül 36 évesen. Pedig igen. Lassan már az is lesz. Hogy lehet ez? – kérdezem. Mondja, hogy eleve rövidebb szolgálati időt kell teljesíteniük, továbbá nekik beszámítják szolgálati időnek a gimnáziumi és főiskolai-egyetemi éveket, békefenntartóként dolgozott (még egyszer mondom: orvosként) éveken át, amit valamilyen szorzóval számolnak el, a lényeg az, hogy 38 éves korára nyugdíjas lesz. Fizetése össze sem hasonlítható egy közalkalmazottéval, nyugdíja is nyilván magasabb lesz, mit bármely tanárának, aki valaha tanította. Nyugdíja mellett természetesen dolgozni akar valamely kórházban, itthon.
S ez nem egyedi eset. A történet kapcsán tudatosan kérdezgettem volt honvéd kollégistáink sorsa után, s kiderült, hogy tulajdonképpen ez tucattörténet. Na, most kérdem én, van-e olyan gazdag állam a világon, ahol harmincas éveiben járó, egészséges, szellemileg és fizikailag is ép fiatalembereket nyugdíjaznak százszámra? Nem lehetne / kellene valamit ezzel is kezdeni?
Tudom, hogy összességében nem nagy pénz, de mégis, pusztán az igazságosság kedvéért! Helyénvaló, hogy tanítványom a számomra legjobb esetben is 24 évvel hamarabb mehet nyugdíjba, mint én?
Még annyit tennék hozzá, hogy természetesen nem őt hibáztatom. Ma is kiváló embernek tartom, aki ügyesen, okosan él az állam nyújtotta lehetőségekkel. Bolond, aki nem ezt tenné. De bolond az az állam is, aki mindezt megengedi.
