Beidéztek bennünket.
Pénteken arra jöttem haza, hogy a postaládámba be van dobva egy értesítés, amelyben hivatalos irat érkezéséről tájékoztatnak, a kis papíron az állt, hogy „Idézés a Vám- és Pénzügyőrségtől”. Mi a „zisten” ez? – kérdeztem magamban. Végigfutottam gondolatban az elmúlt hónapokat, keresve valamilyen eltitkolt bűnt, holott biztosan tudom, én már csak gondolatban vétkezem, vagy gondolattal… Nem csempésztem, nem voltam orgazda, részemről az ügy lezárva, na, majd ha hazajön a feleség, beidézem én előbb, hogy mi köze neki ehhez a hivatalhoz, adja elő a kartonszám vásárolt, zárjegy nélküli cigarettát, de előbb is abból a jófajta borból töltsön egy pohárkával, amit titokban előállított az egy sornyi szőlőnkből… De ő sem tudott semmit.
Szombaton az első dolgunk volt, hogy a főpostán bemenjünk az idézésért, izgatottan nyitjuk ki a borítékot, a „zistenit”- mondom, amikor elolvastam.
Évekkel ezelőtt a lányaink néptáncra jártak egy tehetségekkel foglalkozó mozgalom szervezésében. A szervezők a lányok iskolájában rendezték a foglalkozásokat, két évig táncoltak ott, aztán, mint ahogy gyerekeknél szokás, ráuntak, már 2. éve nem járnak. Hogy a szervezet mit követett el, mit nem, arról fogalmam sincs. Az idézés szerint utánuk nyomoznak, bennünket meg felszólítanak, egy fél oldalon részletezett büntetéseket kilátásba helyezve, hogy jelenjünk meg kedden tanúként a hivatalukban. Vigyük magunkkal a lányok dokumentumait: tandíjfizetési csekket, elismervényt stb. Két év múltán…
Nem tudom, ki hogy van vele, de én évente legalább egyszer selejtezem a felgyűlt iratokat, szívbaj nélkül kihajigálok minden papírt, ami „lejárt”, aktualitását vesztette, természetesen ez lett a sorsa a bizonylatoknak is. Ki a fene gondolta volna, hogy pl. olyasmikre, mint egy 2005-ben vagy 2006-ban kapott elismervény a lányok tandíjáról, valaha is szükség lesz? A hivatal nyilván úgy gondolja, ezeket őrizzük, netán be is vannak keretezve, s ott lógnak a falon, s ha nekik szükségük van rá, akkor rámástul bevisszük.
Gondolom, nemcsak bennünket tüntettek ki figyelmükkel, hanem annak a több száz családnak mindegyikét, akinek gyermekei ennél a szervezetnél néptáncot vagy bármi mást tanultak. Most aztán hetekig idézgetnek bennünket, otthon keresgetjük eszeveszetten a cédulákat, papírfecniket, mert a hivatal, az hivatal.
Szegény lánykák meghallván, miről beszélgetünk, kissé megrémültek, hogy akkor most nekik valami bajuk lesz? Én próbáltam tréfálkozni, hogy na, Anna, most megfizetsz mindenért, különösen, ha nem akarsz hegedülni, de láthatóan nem volt nevethetnékjük. Addig keresgéltek titkos raktáraikban, míg előhalásztak egy kissé már rongyos, megviselt, összefirkált tájékoztató füzetet valamelyik évből, afféle ellenőrzőt. Ez jó lesz? - kérdezték. -Jó, de még abból baj lehet (különösen, ha nem hegedültök!), hogy a füzetecske össze van firkálva! – mondtam nevetve.
Remélem, kedden, a meghallgatás után is lesz még kedvem nevetni.
