Egy ország romlása nem a nagy bűnökkel kezdődik. A nagy bűnök ugyanis könnyen azonosíthatók, a közösségnek tisztességes része azonnal látja azok mibenlétét, s konstatálja: ez tűrhetetlen, ez így nem mehet tovább.
Egy közösség morális alapjait jobban rombolják a látszólag kis bűnök. Amelyeket már szinte észre sem veszünk. Amelyekért már a rágógumit se köpjük ki a szánkból: megtörtént, na és.
Mivel magam is tanár vagyok, nyilván ez is befolyásolja véleményemet, hogy ilyen esetnek tartom a sajnos már szinte heti rendszerességgel jelentkező tanárveréseket. Ma éppen Szécsény volt soron: „Megrugdosta tanárnőjét egy 16 éves általános iskolás fiú Szécsényben, mert a pedagógus rendreutasította őt órai magaviselete miatt”. A túlkoros fiú – ember?- kétszer bordatájékon rúgta 52 éves tanárnőjét. Egy nőt. Egy 52 éves nőt.
A tettes nyilván magyar állampolgár volt - hiszen Szécsény még Magyarország -, ki más lett volna, egyébként is ezt csak így lehet korrekten megjelölni, ugyebár. Van a magyar állampolgároknak egy köre, akinek gyermekei gyakran általános iskolába járnak még 16 évesen is, s előszeretettel vernek tanárokat, még inkább tanárnőket, mert egyébként nagyon bátrak ők, különösen a védtelenekkel szemben, s különösen, ha számbeli fölényben vannak.
Hogy kik is ők, azt nem szabad, nem illik megnevezni. Mert jön ám az unió, az európai és az amerikai egyaránt, megírják a jelentésüket, talán még szegény Tom Lantos is feltámadna, hogy vézna mutatóujjával megfenyegessen: no nem a tetteseket persze, hanem aki ezt szóvá teszi.
Ha lenne bennünk némi szolidaritás, akkor most egyként kiállnánk a tanárnő mellett. Tiltakozó levelek születnének, hogy eddig (se), de tovább aztán végképp nem! Ismert jogvédők felszólítanák a köztársasági elnököt, hogy nyilatkozzon. (A minisztert nem, ő reménytelen eset.) Beindulna az a gépezet, ami más esetekben azonnal felpörög.
Mi lesz ebből az ideából?
Semmi. Mindenki hallgat, tűri a tűrhetetlent, s aztán ha majd valakit netán agyonvernek, mindenki szép kerekre formálja szájacskáját: Ó, hát ilyen is van?
Igen, van, s még inkább lesz. De mi csak lapuljunk, mint a férgek a sínek alatt, s különben is, mit számít egy tanár? Örüljön, hogy nem úgy járt, mint…
Undorodom.
Messze vagyok a tanárnőtől, messze élek. Ha lenne módom rá, megcsókolnám a kezét.
Együtt érzek veled, kedves kollégám. Sajnálom, hogy csak ennyit tehetek érted.