„Gazdag vagyok,
határtalan.
Azt sem tudom,
hány ingem van!
Hány ingemen
hány gomblyuk van,
hány gomblyukban
hány gombom van!”
határtalan.
Azt sem tudom,
hány ingem van!
Hány ingemen
hány gomblyuk van,
hány gomblyukban
hány gombom van!”
Tamkó Sirató Károlynak ezt a rövid kis versét dúdolgatom, mióta csak olvastam, hogy Gyurcsány Ferenc az utolsónak hitt kormányülésen megajándékozta kormányának tagjait: a férfiak ezüst mandzsettagombot, a hölgyek tollat kaptak, emlékül a közös ü…, hú, ez így disznóság, szóval röviden: ajándékot kaptak emlékül.
Rendben van, különösen, ha nem a kormányfői protokoll legújabban megemelt 115 milliójából fizette a miniszterelnök az apróságokat: én hiszek benne, hogy saját zsebből ment a dolog, mert így illenék, Gyurcsány Ferenc pedig ismeri az illemet, pénze is van hozzá, gondolom, ő is gyakran dúdolgatja ezt a kis versikét, legalábbis az első két sorát.
Én mindemellett mégis reménykedem, hogy a kormánynak nem ez volt az utolsó ülése. Álmaimban gyakran megjelenik előttem egy látomás: a Gyurcsány-kormány utolsó üléséről. Ó, ez nem érne véget néhány óra alatt: évekig tartana, hosszú évekig. Közösen bevonulnának egy tágas terembe, előtte mindenki megkapná a szép, fémesen csillogó ajándékot, egy finoman megmunkált, ám nehezen nyíló karperecet, „Neked is van?”, kérdezhetnék egymástól, „Képzeld, igen! Nézd, milyen szépen simul a csuklóra, s hűvös, mint egy brüsszeli kormányfői fogadtatás!” – dicsekednének egymásnak.
„Te miért kaptad?” – így érdeklődnének, s aztán sorolnák: én 2006 őszéért, én az irtózatos államadósságért stb. Lennének ugyan páran, akik nem érdemelték ki az ajándékot, de gondolom, ők már csak szolidaritásból is részt kívánnának venni ezen a nagy, hosszan tartó kormányülésen.
De ez csak álom. Addig is marad az ezüst mandzsettagomb és a toll.
Legalább fémből vannak ezek is.
