A „nagytakarítás”, az „igazságtétel” a rendszerváltásnak sokak által várt, de hosszú ideig illuzórikusnak bizonyuló programja volt, lényegében nem lett belőle semmi. Egészen a mai napig. Mert most beindult a gépezet. Végre valakit elítéltek, nem is egy kis senkit, hanem a neves történészt, Ungváry Krisztiánt. Most láthatjuk, tényleg volt értelme a rendszerváltásnak: nem lehet csak úgy „besúgózni”, „ügynöközni” a vakvilágba. Különösen nem, ha a másik fél alkotmánybíró, aki tehát NEM volt besúgó, NEM volt hivatalos kapcsolat, NEM serénykedett egy ellenzéki csoport felszámolásában. Ja, hogy párttitkár volt a pécsi egyetem jogi karán? És? Te nem voltál? Lehettél volna pedig! Úton-útfélen kínálták a funkciót: Vagy neked nem?
Akkor peches vagy. Én is, a francba. Pedig most együtt mondhatnánk, hogy mi SEM voltunk hivatalos kapcsolatok, NEM számoltunk fel semmilyen ellenzéki csoportot, sőt, talán még segítettük is. Elmondhatnánk, amit sajnos szintén nem mondhatunk: kifejezetten azért lettünk párttagok, párttitkárok, KISZ-titkárok, hogy belülről bomlasszunk és segítsük a különféle ellenzéki csoportokat. Sőt: mi magunk voltunk az ellenzék, az adott keretek közt. Akkor most nem kellene poros levéltárakat bújnunk vagy tanárként a krétaport nyelnünk, hanem lehetnénk alkotmánybíró, miniszter valamely kormányban, szinte bármelyikben, mert hát melyikben nem volt egy KISZ - vagy párttitkár? Vagy inkább: melyikben volt más is, legalább néhány!
Most vehetnénk a bátorságot, és elégtételt szerezhetnénk, bíróság elé citálhatnánk minden történészt, hogy igazságtételt követelünk. Mert nekünk ez jár! S egyébként is ez volt a rendszerváltás sokak által várt, de hosszú ideig illuzórikusnak bizonyuló programja.
(Kínjában még a szöveg is a farkába harap…)