Nem szeretném sajátos „keltetővé” átalakítani a blogot, ahol egyik poszt szüli a másikat, mégis muszáj visszatérnem az előző témájához:
(http://sasika61mondja.blog.hu/2008/12/05/vertek_e_titeket_a_tanarok). A tanári erőszakot olyan sokan erősítették meg saját élményként, hogy a felületes olvasóban könnyen az a látszat keletkezhetett: a magyar tanárok ütik-verik a gyerekeket, ahogy egyik kommentelő meg is fogalmazta: „ezektől” (a tanároktól általában) még a 12. havi fizetést is elvenné.
Szeretném ezt a látszatot elfeledtetni. Nekem 17 évnyi tanulásom során nagyon sok tanárom volt, a többségükre szeretettel gondolok máig. Kiemelek egyet közülük, bemutatom, mit köszönhetek neki, s arra kérem az olvasóimat, kövessék a példámat, mutassanak be egy nekik kedves emlékű tanárt. Nem az egyensúly kedvéért, hanem annak bizonyítására, hogy nemcsak a rossz emlékek, érzések maradtak meg bennünk. Gyűlölködni, rosszat mondani bárkiről mindig könnyebb, mint megtalálni a másikban a jót: ne elégedjünk meg a könnyű lehetőséggel, hátha ez is kap olyan nyilvánosságot, mint az előző.
Ezek után induljon a tanárdicsérő poszt.
Csaknem mindent annak az embernek köszönhetek, aki a gimnázium első két évében a magyar- és történelemtanárom volt. Kapcsolatunk akadozva indult. Még szeptemberben lehetett, amikor feleltetett az Íliászból, s mivel azidőtájt némi tájszólással beszéltem, felelés közben rám szólt: olyan szó nincs, hogy „osztán”. Elvörösödtem, falusiként a városiak között, kaptam első jegyemként egy négyest, amiben legjobban az fájt, hogy ekkorra én már valószínűleg több könyvet elolvastam, mint a négy évfolyam együttvéve, ötödikes koromtól szinte mást sem csináltam, csak olvastam.
Nem sokkal később megíratta az első nagydolgozatot, levelet kellett fogalmazni egy kitalált személynek. Még mielőtt kiosztotta volna, eljutott hozzám más osztályokból, felsőbb évesek híreiből, hogy a tanár úr mindenütt engem dicsér, hogy ő még ilyet… stb. Attól kezdve szinte társa lettem. Úgy éreztem, leginkább nekem tartja az órákat, versenyeken indított, amelyeket többnyire megnyertem, szerepet kínált az irodalmi színpadán, s görög oszlopból (Antigoné) igen hamar a csapat állandó főszereplőjévé léptetett elő. A színpad révén szinte minden nap együtt voltunk, rengeteget beszélgettünk, szinte partneréül fogadott el, s minden gesztusából éreztem, hogy szeret, tisztel, s örül, hogy ilyen tanítványa van, én meg egyenesen rajongtam érte. Még a nyarak egy részét is együtt töltöttük, hétvégenként esküvői műsorokkal „léptetett fel”, s emellett is rendszeresen találkoztunk. Harmadik év szeptemberében villámcsapásként ért a hír, hogy otthagyta a gimnáziumot, s elment a műv. ház igazgatójának. Megkerestem, érezte, hogy számon akarom kérni, magától elmondta az érveit, amit megértettem ugyan, de a fájdalmamat ez sem tompította. Megígérte, hogy a színpadot, a közösséget viszi magával, s ettől kezdve ez lett találkozásainknak kerete. A kapcsolatunk- ha lehet ilyet mondani- még jobban elmélyült. Naponta találkoztunk, hol csak próbáltunk, hol beszélgettünk, hol tanított, szemináriumot tartott, viszonyunk élőbb volt, mint valaha, ráadásul megszabadult a tanár-diák kapcsolat pózaitól, amelyet a gimnáziumban kénytelenek voltunk betartani.
Soha annyit az irodalomról, az emberekről, az életről nem tanultam, mint azokban az években tőle. Ez az ember szinte fiaként szeretett (holott volt neki két saját gyermeke). Két nyáron át végigautóztuk az ő költségén Közép-Európát, NDK-t, Lengyelországot, Csehszlovákiát, ő vitt el először az egyetemre, majd felvételizni, ő jött el a katonai eskütételre, s életem egyik nagy veszteségének tartom, hogy elkerülve szülőföldemről a kapcsolatunk meglazult, majd megszakadt.
Még ma is, lassan harminc év távolából a legnagyobb szeretettel és hálával gondolok rá . Észreveszem gesztusaimon, még óratartásomon is az ő nyomait, stílusát nap mint nap.
Isten éltesse sokáig Hamvas Lászlót, egykori tanáromat.
