Olvasom Ónody-Molnár Dóra cikkét a nyírkátai esetről (a falu nem vagy csak késve tudja kifizetni a segélyeket), s azon gondolkodom, hogy kellene egy bátor szerkesztő, aki egy nap, mondjuk április elsején, merne egy olyan lapszámot megjelentetni, amelyikben egyetlen sor írás sincs.
Csak nevek. Mint pl. Ónody-Molnár Dóráé. Még cím sem kellene. Ugyanis annyira lehet tudni, hogy ki miről ír, és milyen megközelítésben. Természetesen egyoldalúan. Meg sem kérdezve a másik felet, most pl. a polgármester álláspontját. Aki ismeri az újságírónőt, az neve láttán azonnal tudja, hogy a cigányokról szól majd a cikk, abszolút pozitív megközelítésben, elfogultan velük szemben. Már szinte olvasni sem érdemes, legfeljebb annyi különbség van, hogy éppen milyen ügy kapcsán fejti ki véleményét kirekesztettségükről, diszkrimináltságukról.
Persze nem ő az egyetlen ebben a szerepben. Inkább az a kérdés, van-e akár egyetlen olyan véleményformáló értelmiségi, újságíró, aki mást is tud, mint amivel nekiindult a pályának. Mert abban az elképzelt áprilisi lapban sok-sok nevet közölni lehetne: Bayer Zsolt, Tóta W., Bencsik András, Lipusz Zsolt stb. A névsor önkényes és szándékosan indul több irányba. Mekkora tréfa lenne, ha semmit nem írnának, és mégis megindulna a hörgés:pfuj, Ónody-Molnár,pfuj Bayer, már megint milyen gyalázatos dolgot műveltek! Pedig semmit nem művelnének, pusztán a nevük jelenne meg.
Persze kérdés, hogy vajon az én nevem olvastán nem éreznek-e ugyanígy sokan?
Jöhet a pfuj, Sasika!
