Izgalmas filmet vetített tegnap este a Duna Televízió. Izgalmas volt, mint egy kémtörténet. Merthogy az is volt. Rimner Gábor története. Rimnert 1973-ban szervezte be az amerikai Védelmi Hírszerző Ügynökség, 81-ben tartóztatták le, 12 évi börtönre ítélték, 90 tavaszán szabadult, de teljes körű rehabilitációt azóta sem kapott.
Története számomra azért volt elgondolkodtató, mert az elmúlt napokban Kivágóné, legújabban pedig Kál Károly kapcsán nagy sajtófelületet kaptak a volt kémelhárítók, akik manapság is vezető politikusok: az ember csak kapkodja a fejét, mennyi elhárító, ügynök forog ma is közöttünk, mintha az X-akták világa elevenedne meg. De vajon hol az igazság?
Nem tudom, mi az igazság, éppen ezért volt a film megrázó.
A Kivágónékat, Medgyessyket mélyen megvetem, akkor is, ha a jobboldalon állomásoznak ideiglenesen – ez fix érzés bennem. De vajon jelenti-e ez azt is, hogy a Rimnereket pedig felmentem? Hát éppen ez az. Nem.
Rimner rokonszenves személyiségnek tűnt a film alapján. Végig hangsúlyozta, hogy ő nem a magyar nép, nemzet ellen tevékenykedett, sőt, éppen hazája érdekében, a szovjetekkel és a kommunizmussal szemben. Ez valószínűleg igaz. Ha hozzájárult csak csipetnyit is a „szabad világ” eljöveteléhez, már nem mondhatjuk, hogy haszontalan munkát végzett.
És mégis. Mégis. A filmet látva és azóta is csak arra a viszolygásra gondolok, ami eltölt „munkája” kapcsán. Hogy én erre nem lennék képes. Nem lettem volna képes a Kádár-rendszerben sem, mert valahol az egészben érzek valami visszataszítót. Mégiscsak a hazám? Talán ez? Vagy értelmiségi nyavalygás részemről az egész? Mi az, ami taszít? Próbálom megfejteni, de zsákutcába jutok. Kívántam a Kádár-rendszer bukását, a szovjet politikát velejéig gyűlöltem – hát akkor mi a bajom? Erkölcsi kényesség? Lehet ez egyáltalán szempont abban a helyzetben (70-es évek), Kádárral és a szovjetekkel szemben? Nem tudom, semmit sem tudok. Leginkább az tudom csak, hogy valami megfoghatatlan, belső ok miatt nem tartom vállalhatónak – magamra nézve – a rimneri magatartást.
Nem vetem meg őt. Megszenvedett, sőt, mondhatni, túlságosan is sokat fizetett kémkedéséért. Viszolygásom főleg nem jelent felmentést a kor kémelhárítóinak – szégyennek tartom, hogy ma is bármiféle politikai tisztséget tölthetnek be.
De Rimnerrel sem tudok azonosulni.
