Itt az írás, forgassátok...

 Még a 90-es évek elején történt, hogy egyik ismerősöm megállított az utcán, s titokzatosan homályos mondatokkal meghívott magához egy néhány nap múlva rendezendő összejövetelre. Én marha, igent mondtam. A megbeszélt időben a házigazdán kívül néhány ismeretlen alak volt még jelen rajtam kívül, de ők sem tudtak semmiről. Hosszú és érthetetlen bevezetés után derült ki, hogy Amway-ügynöknek akart beszervezni, s olyan erőszakos volt, hogy hiába mondtam nemet, rám tukmált egy kazettát, hogy nézzem meg, aztán döntsek. (Ismerős a szituáció? Szerintem a fél ország beleesett akkor ebbe a csapdába.) Otthon megnéztem a felvételt, s nagy meglepetésemre Vágó István, a közismert médiaszemélyiség magyarázta lelkesen az Amway és az ügynöklét előnyeit. Nem győzött meg, de nimbusza akkor kezdett szétfoszlani a szememben.

 

 Több mint 15 év telt el azóta, s ez a nimbusz mára teljesen semmivé vált. Hozzájárult ehhez persze az is, hogy politikai állásfoglalásaival sem értettem egyet soha, ma is oly elszántsággal védi a miniszterelnökét, ahogyan kevesen merik már felvállalni a hitelvesztés réme nélkül. Ő azonban kitart a végsőkig, és tovább.

 

 Ez azonban még csak politikai nézetkülönbség, ha pusztán ennyi lenne, ami elválaszt, akár még becsülni is tudnám. Az azonban már szemet szúr, milyen dolgokhoz adja a nevét, hogyan próbálja kereskedelmileg értékesíteni a másutt szerzett ismeretségét. S eközben nem válogat: aki (jól) fizet, azt kiszolgálja.

Ez a hirdetés hónapok (évek?) óta látható a Szuperinfó nevű ingyenes lapban. „Vegyél fel hitelt!” – ajánlja Vágó úr, ami persze a mai válságos helyzetben meggondolandó magatartás, de ez Vágó urat annyira nem zavarja, hogy még a legutóbbi számban is ott virított a hirdetés.

 

 

Már csak bólintok, amikor meglátom, hogy igen, ez ismét Pista bácsi, lapozhatunk tovább. Azonban ezen a héten nevezett újságot együtt dobták be egy kozmetikai áruház katalógusával. Ezt is végiglapoztam kidobás előtt, s mit látok? Itt is itt van Pista bácsi!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most valami testsúlycsökkentő kávét meg tablettát reklámoz. A termék nem ám valami olcsóság – ettől még lehet bóvli -, súlyos ezresekbe kerül. Ebből gondolom, hogy a reklámarcot sem húsz szem tablettával fizették ki vagy egy csomag kávéval.

 

 Én persze könnyen mondhatom, hogy ez számomra visszataszító, hogy én bezzeg nem, nincs az a pénz stb. Könnyen, hiszen senki nem jelentkezett még, hogy Sasikám, te olyan kurva jókat írsz, hogy ezért küldök neked egy ötpengés, elemes borotvát (ilyet kaptam ajándékba Amerikából hazajött fiamtól, s tényleg baromi jó), csak helyezd el a képét a blogodon, de azzal sem kerestek meg, hogy írásaid elviselhetetlenül gyengék, s inkább fizetünk, csak hagyd abba!  Az első esetben örülnék (van az a pénz…), a másiknál elgondolkodnék (ha megfelelő lenne az összeg).

 

 Ez azonban csak tréfa. Az viszont már nem annyira, ha megkérdezzük: tényleg ennyire rá van szorulva Vágó úr, hogy minden szarhoz odaadja a nevét? Ennyire rosszul keres? Vagy a pénzből sosem elég? Semmi nem elég? Hol fogjuk még a nevét látni, kedves Vágó István?

 Még egy hét, s ha addig nem történik semmi, a HospInvest átveszi az egri kórház üzemeltetését. A Veszprém megyei ÁNTSZ által kiadott engedéllyel szembeni fellebbezést az Országos Tisztifőorvosi Hivatal (OTH) elutasította, s ezzel a működési engedély jogerőssé vált. Jó tudni, hogy kis hazánk intézményrendszerében működnek még olyan hivatalok, amelyek egy-két nap alatt el tudnak bírálni egy ilyen súlyú fellebbezést, csak a rosszindulatúak gondolhatják, hogy mindezt külső nyomásra tették. Nem, igenis az állam működik itt, gyorsan, hatékonyan. Kár, hogy ez a lendület nem jellemző a bíróságra, amely a kórházvédők beadványai fölött ítélkezik majd…

 

 A HI ideiglenesen csatát nyert, a háború vége azonban még nem látszik. Az azonban igen, hogy a lakosság egy része örül a HI megjelenésének, az itt http://www.heol.hu/cikk_hozzaszolas/184235, http://www.heol.hu/cikk_hozzaszolas/184549 olvasható hozzászólások mutatják, hogy sokan vannak, akik valamiféle bosszúként élik meg a kórházvédők csatavesztését, s örülnek neki.

 

 Kit nem ért sérelem a magyar egészségügyi viszonyok közt? Hosszú várólisták, hálapénz, olykor lelkiismeretlen orvosok, hiányos ellátás: hosszan lehetne sorolni a bajokat. Sokan azonban úgy gondolják: mindezért a kórházi dolgozók a felelősök. Még talán azért is, hogy megbetegedtek. Most aztán eljött a bosszú ideje, most legalább móresre tanítják majd őket, rúgják is csak ki a „szemét bandát”, legyenek munkanélküliek, „szívjanak”, ha már betegként én is szívok!

 

 Azt hiszik, ezzel ők nyerni fognak – de tévednek. Hogyan is nyerhetnének, mikor nem marad a kórházban pl. egyetlen kardiológus sem, és lehetne még más osztályokat említeni, ortopédia, urológia stb. Nyernek azzal, ha egy szülész-nőgyógyászhoz kerülnek majd szívpanaszaikkal? (Merthogy azok egy kivételével aláírtak: komolyan gondolja bárki is, hogy ezek után nem kell nekik fizetni hálapénzt?) Nem, nem nyernek, de legalább a kórházi dolgozók vesztenek majd, és ez baromi jó. Most muszáj magatartásuk illusztrációjaként egy közönségességével is bájosan együgyű és kifejező viccet elmesélnem nekik „az indián bosszújáról”.

 

Bemegy a cowboy az ivóba, meglát a pultnál egy söröző indiánt, előtte rengeteg üres söröskorsó. Az indián egyre gyakrabban artikulálatlanul felüvölt: - Bosszú! Bosszú!

Odamegy hozzá a cowboy: - Mondja, főnök, kin akar ilyen vérszomjasan bosszút állni?

- A farkamon!

- Na de hát miért?

- Tegnap este lefeküdtem az asszony mellé, erre ez nem állt fel, most ő akar menni már órák óta hugyozni, de bosszút állok: én nem állok fel!

 

Valahogy így viselkednek tehát mindazok, akik örülnek a HI megjelenésének. Bosszút állnak, s nem veszik észre, hogy végső soron ők is vesztesek lesznek.

 Már nem emlékszem, hogy a 2002-es vagy a 2006-os parlamenti választások éjszakáján történt-e, amikor az MTV riporternője felkereste a MIÉP főhadiszállását, valamiféle hajót a Dunán. Késő éjszaka volt, a párt vereséget szenvedett, érthető, hogy nem volt nagy tombolás, egyedül Csurka borozgatott egy asztalnál, ott adott interjút. Nagy szomorúság nem látszott rajta, még mosolygott is kínjában, hogy meg kell magyaráznia a vereséget, amiért persze magukon kívül mindenki mást felelőssé tett. Akkor gondoltam először arra: Pista bácsi (akit drámáiért nagyra becsültem) jobban tenné, ha visszavonulna, vagy ellenkező esetben jobb, ha a Dunába ugrik, különben el fogja veszteni maradék méltóságát is, azt, amit az ellenfélben is megbecsülünk, ha valamiben tehetséges. Márpedig Csurkától nem lehetett ezt a tehetséget, formátumot elvitatni hosszú ideig. (Hangsúlyozom, hogy nem a politikai nézeteiről van szó.)

 

 Pista bácsi nem jól mérte fel lehetőségeit: továbbra is politizál. Néha észrevéteti magát, legtöbbször ünnepeken, szorgalmasan küzdi magát egyre lejjebb: aki ellen valaha egy Tom Lantos mozgósított amerikai politikusokat, az az ember mára (politikailag) kiöregedett oroszlán lett, akire kár egy patront is pazarolni.

 

 Én is csak azért írok, mert jót nevettem mai rendezvényükön. „A rendszer megbukott” –jelentette be sokadszorra, s harcra szólította fel 1-2 ezer fős hallgatóságát. S gondolom, hogy nyomatékot adjon szavainak, a MIÉP-zászlók közt megjelent egy körülbelül két és félméteres, pengéjénél fogva a magasba emelt, látszólag fából készült "véres kard": http://index.hu/politika/belfold/2k8okt23/. (A beszámoló az MTI-n alapszik, gyanítom azonban, hogy a „látszólag” szó rossz helyen szerepel, helyesen: fából készült látszólag „véres kard”. Nem mindegy!)

 

  Országunk azon kevés polgárai közé tartozom, akinek egyetlen fillérnyi hiteltartozása nincs. Persze nem akarom magam úgy bemutatni, mintha én lennék a mintahangya, az igazsághoz erősen hozzátartozik, hogy bár családi házunk, kocsink, nyaralónk is van, mindebben jelentős szerepet játszott a szülői segítség. Éppen ezért nincs jogom bírálni egyetlen embert sem, aki hitelből vesz házat, kocsit, egyebet. Mindössze rá szeretnék mutatni, hogy az ország lakosságának eladósodásában, eladósításában bizony a bankoknak is elévülhetetlen „érdemei” vannak, felelősségük megkerülhetetlen.

 

 Kisebbik lányom (9 éves) hetek óta azzal jön haza az iskolából, hogy osztálytársai csúfolják, mert egyedül neki nincs még az osztályban mobiltelefonja. Próbáljuk neki elmagyarázni, hogy azért nincs, mert nincs rá szüksége, sosem jár sehova egyedül, minden perce kontroll alatt van, mi hozzuk, mi visszük iskolától kezdve egyéb foglakozásokra mindenhová. (Kollégám hasonló korú lányát már azért csúfolják, merthogy milyen telefonja van…) Megkérdezi tőlünk a múltkor, hogy azért nem veszünk telefont, mert nincs pénzünk rá? Mondom neki ismét, hogy ha szüksége lenne rá, vennénk, mert annyi pénzünk azért van, de fölösleges dolgokra nem költünk, mert annyi viszont nincs. Mondja erre, hogy pedig ő látta a tv-ben valamelyik reklámban, hogy az ember bemegy a bankba, pénzt kér, s azonnal kap egy táskával néhány milliót, s felszólít, hogy mi is menjünk, s akkor lesz pénz „fölösleges” dolgokra is, pl. mobiltelefonra.

 

 Ennyit jegyzett meg a reklámból. Nyilván azért, mert az nem volt benne, hogy azt a pénzt vissza is kell fizetni, sőt, nem annyit. Próbálom neki elmagyarázni, hogyan működik ez, de látom, nem érti, vagy nem hiszi.

 

 Én viszont azt hiszem, a felnőttek közül is sokan Eszter lányom módján gondolkodnak. És itt látom a bankok felelőtlenségét. Ha kinyitunk egy újságot, ha csak egy órát tv előtt ülünk, ömlik ránk a felszólítás: vegyél, fogyassz, ha nincs pénzed, akkor hitelből, sőt, ez még jobb is, mintha készpénzzel fizetnél, s általában nyújtózkodj tovább, mint ameddig a takaród ér. Sehol nem látunk olyan reklámot, hogy elárverezik a meggondolatlanul vásárolt autót, luxuscikkeket. A gyermeknek nézett nép gyermekmódra is viselkedik: vásárol, fogyaszt, gyakran esztelenül. Azt műveli kicsiben, amit az ország egésze nagyban. Hitelből él, majd válságba sodródik, s összerogy alatta.

 

( Eszternek viszont karácsonyra talán mégis megveszem azt a rohadt telefont.)

 Nincs értelmetlenebb dolog, mint amikor egy közéleti vitában az érvek fogytán a szembenállók elkezdik egymást kommunistázni vagy fasisztázni. Nem szeretnék ebbe a hibába esni, megpróbálok higgadt maradni.

 

 „Évtizedeken keresztül hazug állítások sokasága fedte el ’56 igazi tartalmát, az elmúlt években pedig ( …) az egyre harsányabb és agresszívebb radikális szélső-jobboldaliak hazugságai telepszenek rá az ünnepre. (…) Ugyanakkor az is világos, hogy ez a „bátorság”, ami fűti a szélsőségeseket, a jobboldal jelentős részének cinkos hallgatásából is fakad. Abból, hogy mélyebb szolidaritást éreznek saját radikálisaikkal, mint demokratikus riválisaikkal.” E mondatok a miniszterelnök blogján olvashatók, az ünnep előestéjén: http://www.kapcsolat.hu/index.php?cmd=/public/blog/view/id_67954/full_1.

 

 Szálazzuk szét ezeket az állításokat, s akkor talán rájövünk, mi nem igaz belőle, hol van itt a csúsztatás, s talán arra is, mi fűti – a saját hülyeségeiken kívül – a szélsőségeseket.

Igaz-e az első tétel? Igen. Aki felnőttként megélte a rendszerváltás előtti éveket, évtizedeket, tanúsíthatja a hazug állítások sokaságát. A miniszterelnök azonban nem fogalmaz pontosan. Mondatánál lényegesebb az, hogy az a rendszer nemcsak hazudott, hanem egyenesen erre, az ’56-os hazugságokra alapozta egész létét. Bár a Kádár-rendszer a 70-es, 80-as években tagadhatatlanul liberálisabbnak bizonyult a szomszédos diktatúrákhoz képest, ez a liberalizmus nagyon is viszonylagos volt ("Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak, / azt tiszteltük volt liberalizmusnak / ha virágnyelven küldtek el a francba / a Repression átment Toleranz-ba" – írta Petri Görgy), és semmiképpen nem terjedt ki 56 értékelésére. Mondhatnám, a forradalom ellenforradalomként való értékelése (vagy a cinkos-néma hallgatás) és a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság elfogadása előfeltétele volt a karriereknek, különösen humán területen. Na ezek után kérdezzünk rá: miként is kezdte karrierjét Gyurcsány Ferenc? Felső KISZ-vezetőként. Nagyjából egyidősek vagyunk, magam tapasztalataiból tudom, hogy a 80-as években már KISZ-tagnak lenni sem volt kényszer. Vezetőnek pedig pláne nem. Aki ezt vállalta, az bizony inkább nyíltan, mint rejtetten, de vállalta mindazokat az 56-ról szóló hazugságokat, amelyek a rendszer alapjait adták. Idézett mondata akkor lenne tisztességes, ha így szólna: „Éveken keresztül hazug állítások sokaságával fedtem el ’56 igazi tartalmát.” Egészen a rendszerváltásig, sőt tovább.

 

 Most nézzük blogbejegyzésének további részeit. Rátelepszenek agresszív radikálisok az ünnepre? Igen, látszólag ebben is igaza van. Jelenlétük tagadhatatlan. Ebben az összefüggésben felidézi Göncz Árpád kifütyülését, azt a látszatot keltve, hogy az effajta szélsőségességnek nagy múltja van. Ez viszont már csúsztatás. Kétségtelen, hogy soha nem tudtuk / akartuk 56-ot együtt ünnepelni, mi, mindnyájan magyarok: bal-és jobboldaliak s egyebek. Az utcai randalírozással egybekötött ünnepek viszont 2006 ősze óta „terjedtek” csak el, s az ismert okok miatt ebben is elévülhetetlen szerepe van a miniszterelnöknek. Tisztességes jobboldali nem vállal szolidaritást senkivel, aki tör-zúz, Molotov-koktélozik stb. De nem könnyű szolidaritást vállalni azokkal sem, akik hirtelen döbbentek rá 56 valódi tartalmára, mert él bennünk a gyanú, hogy ez is puszta érdekből történik: akkor az biztosított karriert, most ez.

 

 A jobboldal, illetve annak vezetője, Orbán Viktor pedig igenis tesz gesztusokat, hogy elkülönüljön a szélsőségesektől. A Fidesz ünnepi megemlékezését felvitték Budára, a Várba. A hely és az időpont maga is üzenet. Azt üzenik a szimpatizánsoknak: lehetőleg ne gyertek el (a meghívójukat nem kell komolyan venni, csak az illem kedvéért olvasható a honlapjukon), vidékről semmiképpen ne, elég, ha a budapestiek és az aktivisták itt lesznek (legfeljebb Philip kicsit felturbózza ezt is 50-70 ezer emberré). De üzennek a kormánynak is: nem kell félni, nem akarunk mi itten balhét (még bedőlne a forint ugyebár).

Kell ennél nagyobb szolidaritás?

 

 

 Nem lesznek tabuk, nincsenek szent tehenek – közli címében egy tegnap megjelent írás az Indexen, lényegében közös áldozathozatalra szólítva fel a nyugdíjasokat, munkavállalókat, közalkalmazottakat (http://index.hu/velemeny/olvir/nncssztthn/.)

 

 Alighogy megjelent a cikk, nem sokkal később már olvashattuk a Kormányszóvivői Iroda tájékoztatóját, hogy válság ide vagy oda, a kormány a nyugdíjakat jövőre is a svájci index alapján emeli 3,9 %-kal. Ezek szerint mégis vannak érinthetetlen társadalmi csoportok. Minő véletlen, éppen az a kör, amelyre az MSZP nagy befolyással van. És itt veszti értelmét a további diskurzus a kormánnyal, az ugyanis nem tud/ nem akar kilépni a megszokott rítusaiból, hogyan várja el akkor, hogy más társadalmi csoportok lenyeljék megszorítások keserű piruláját?

 

 De ne bántsuk a nyugdíjasokat. Igen nagy részük sajnos rászorul erre a 3,9 %-ra is, a kormány legfeljebb azt jelezhette volna egy gesztussal, hogy hajlandó differenciálni, s pl. a minimálbérnél magasabb nyugdíjakat egyelőre nem emeli (erre tett javaslatot az eredeti Index-cikk) Ne bántsuk a nyugdíjasokat azért sem, mert nem személyesen ők követelték ki az emelést. Biztos vagyok benne, hogy közülük sokan hajlandók lennének az erről való lemondásra (hiszen mást sem tesznek évek óta: lemondanak gyermekeik, unokáik javára).

Harmadrészt ne bántsuk őket azért sem, mert az igazi szent tehenek nem ők, hanem a politikai osztály tagjai.

 

 Áldozatot az kérhet, aki erre maga is hajlandó. Ha pl. az ún. „politikai elit” elszánná magát, hogy nagyon gyorsan törvényt hoznak a képviselők számának megfelezéséről, ha azonnal felszámolnák az önmagában sem kevés, de annál irritálóbb kiváltságaikat (pl. számla nélküli költségtérítés), s általában is szerényebben viselkednének, nos, akkor talán kérhetnének áldozatot. Akkor is csak félve, mert hát nem igazán elegáns megoldás nadrágszíj-megszorítást követelnie annak, aki a többszörösét keresi, mint akitől a lemondást várja. Engem pl. kifejezetten felbosszantott Demján szombati beszédének az a része, amikor bérbefagyasztást követelt, ő, akinek csak tavaly 40 milliárddal nőtt a vagyona.

 

 Szombaton hallottam Bencze Izabella (a Kincstári Vagyonigazgatóság volt vezérigazgató-helyettese) felszólalását - itt volt Egerben a kórházvédők nagygyűlésén. Elmondta, hogy a magyar pénzvagyon több mint 40%-a 300.000 ember birtokában van. Nem egészen 60%-án osztozunk tehát csaknem tízmillióan. Én hajlandó vagyok lemondani a 13. fizetésemről, erről a mintegy 70 ezer forintnyi (nettó) összegről. Nem venném szívemre, hogy emiatt omoljon össze a költségvetés. De arányaiban ugyanekkora áldozatot másoktól is elvárok: Demjántól  Dávid Ibolyán át Surányi Györgyig: mindenkitől, aki a pénztárcámban szeretne turkálni.

 Legutóbbi posztomban nem akartam szólni róla, hogy a kórházvédők szombati nagygyűlésén megfigyelhettünk néhány érdekes jelenséget. Azért hallgattam, mert nem szerettem volna, hogy ez bármilyen módon rossz fényt vessen az összejövetelre, ráadásul tudom, hogy attól függetlenül történt mindaz, amit most leírok.

 

A szervezők már előzetesen, de a helyszínen is hangsúlyozták, hogy nem pártrendezvényről van szó. A téma jellegéből adódóan persze több felszólaló hangsúlyozta a szocialisták felelősségét, de egyébként a közönség nagy része nem nyilvánította ki egyértelműen pártszimpátiáját. Kivéve a Jobbikot és a Munkáspártot. Különösen látványos volt a Jobbik jelenléte, hosszú zászlóik messze kimagaslottak a tömegből, nagyon úgy tűnt: nem azért jöttek, hogy valamit lássanak, hanem hogy őket lássák. Nyílt jelenlétük az ostobaság csúcsa volt ezen a délutánon, amikor egy elvileg pártok feletti ügyet, amely alkalmat adhatna a jobb – és baloldalon való felülemelkedésre, igyekeztek belerángatni a pártpolitika mocsarába.

 

 De az igazán érdekes Gonda László feltűnése volt. (Aki nem tudná: Gonda a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 vezetője, a Gyurcsány-beszéd utáni Kossuth téri tüntetéseknek volt a moderátora, azóta is rendszeresen feltűnik mindenütt, ahol két cintányért összevernek…)

 

 Leszögezem, hogy eleve irtózom az izgága-önjelöltektől. Gondát először március 15-én Pesten láttam, az Erzsébet-híd pesti oldalán lévő kis utcában felállított kordonon kívánt átkelni, valószínűleg Demszky beszédére ment volna. A biztonsági emberek nem engedték, nagy hangon vitatkozott velük, miközben rázta a kordont, mint majom a ketrecét. A jelenetet eddig követtem, mert különösebben nem érdekelt, s egyébként is megbeszélt találkozóm volt a testvéremmel másutt.

 

 Most itt tűnt fel, Egerben. Nagyjából egy órája tartott már a nagygyűlés, amikor megállt előttünk kb. másfél méterre, s nyomban követte őt két fiatalember, az egyiknél nemzeti színű, a másiknál Árpád-sávos lobogó. De nem akármilyen: ekkora zászlókat én még nem láttam, hatalmas, több négyzetméternyi területük uralta a tér látványát, az Árpád-sávos közvetlen mellettem állt, a nagy felületbe rendszeresen úgy belekapott a szél, hogy az illető alig bírta megtartani, bele kellett a rudat akasztania az övébe, hogy ki ne essen a kezéből. Gonda rendre odament hozzá, valamit sugdolóztak, majd messzebb ment tőle.

Feltűnést először azzal keltett, hogy nagy hangon be-bekiabált a szónokok beszédeibe, uszító hangnemben és tartalommal, láthatóan az volt a célja, hogy fölfigyeljenek rá. Hogy rá figyeljenek, ne arra, amit a szónokok mondanak. Közben meg-megkeresték különféle figurák, legtöbbjük láttán az embernek kotorászni lett volna kedve a zsebében, hogy adjon egy húszast, annyira szakadtan néztek ki, egyesek megsimogatták öltönyét, mintha a puszta érintése varázserővel bírna. Hogy kik voltak ezek, nem tudom, de szerintem nem egriek.

Egyszer aztán egy idősebb hölgy, akinek mellén ott lógott a „Rendező” felirat, odament az Árpád-sávos zászlót tartó fiatalemberhez, s megkérte, hogy tegye le a zászlót, vagy menjen el, mert ez a jelkép itt nem kívánatos. Erre Gonda éktelenül hangosan, magából kikelve, itt szokatlan agresszivitással üvöltözött a nővel, hogy vegye tudomásul, a zászló itt marad, ha nem tetszik, hívjon rendőrt stb. A körülötte állók megrökönyödve nézték a jelenetet, a helyzet már-már odáig fajult, hogy botrány fog kitörni, mikor a rendező hölgyet egyik kollégája elvitte (kimentette), Gondát pedig a körülötte állók intették higgadtságra, így végül a botrány elmaradt. Gonda még vagy félórát volt a közelemben, ezalatt is végig belekiabált a szónoklatokba, míg váratlanul eltűnt.

 

 Fellépése az emberek többségében megbotránkozást keltett, s hazafelé kollégámmal arról beszélgettünk, ez az ember ennyire hülye, vagy provokálni akart, mellékútra futtatni a nagygyűlést. Én nem ismerem annyira, hogy a kérdést eldöntsem: mindkét opciót kész vagyok akár egyszerre is támogatni.

   Szombaton munkanap volt, sokan dolgoztunk, így aligha értünk rá, hogy élő adásban kövessük a nemzeti csúcs fejleményeit. Magam pedig azt gondoltam, hogy ez az egész csak színjáték, annak viszont mélyen antidemokratikus, így hát akkor sem néztem volna, ha történetesen ráérek. Átolvasva a híradásokat, összefoglalókat: semmit nem vesztettem.

 

 Egyébként pedig a nemzeti csúcs szombaton nem Pesten volt, az csak annak nevezte magát, az igazit itt rendezték, Egerben, a Dobó téren, ahol a kórházvédők tartották utolsó nagygyűlésüket a HospInvest készülődő „hatalomátvétele” ellen.

 

 Nem vagyok jártas a tömegbecslésben, annak idején én Philipnek is elhittem, hogy kétmillióan vagyunk, úgyhogy számokat nem mondanék, hányan voltunk. Az biztos, hogy a Dobó tér megtelt, holott nem kis területről van szó: aki járt már Egerben, az tudja. Ez volt az első alkalom, hogy részt vettem a kórházvédők rendezvényén (noha mindig is közel álltak hozzám törekvéseik), most úgy gondoltam, félre kell tenni esetleges kifogásaimat (amelyekről többször is írtam), mert lényegét tekintve egyetértek velük, s meg vagyok győződve, hogy az igazság az ő oldalukon áll.

 

 November elsején a HospInvest át akarja venni kórházunk működtetését 20 évre, s bár látszólag csak a működtetést privatizálták, ki fogja tudni 20 év múlva eldönteni, hogy mi a HI-é, s mi az, ami még a miénk? Ez kérem, bárhogy takargatják, valóságos privatizáció.

Abból pedig vannak tapasztalataink. A téren nem a társadalom legszegényebbjei voltak, nem a legműveletlenebbek: érdemes lenne egyszer meghallaniuk politikusainknak – akármely oldalon állnak -, hogy mi is az átlagember véleménye a magánosításról. Ez a köznyelvben az államilag biztosított szabadrablás szinonimája. S nyilván a kb. 1988-tól zajló folyamatok többnyire igazolják is ezt a vélekedést.

Különös hangsúlyt kap ez az álláspont az aktuális válság kapcsán, amikor az eddig az állam kivonulását, leépítését hirdetők követelik leghangosabban az állami beavatkozást világszerte. Heves megye tehát „jókor” privatizálja közkórházunkat, az már csak hab a tortán, hogy az egész folyamat törvényessége is nagyon kétséges.

 

 Ettől függetlenül elképzelhető, hogy a HI „győz”, s november 1-től mégis a HI-é lesz a megyei kórház. Az erő, a hatalom egyelőre az ő oldalukon áll. Meggyőzni azonban nem tudnak. Ahhoz ugyanis olyasmire lenne szükségük, amivel híján van mind a HI, mind a megye szocialista vezetése: önmérsékletre, némi belátásra, döntésük megkérdőjelezhetetlen igazságosságára. Ezek egyike sem jellemző, aminek egyenes következménye, hogy a városban a feszültség akkor sem fog tompulni, ha a privatizációs folyamat az ő szempontjukból sikeresen zárul.

 

 S hogy miért is ez volt az igazi nemzeti csúcs? Most patetikus leszek: mert itt a nép szólalt meg és nyilvánította ki akaratát: az a nép, amit Budapestről kizártak, aminek a feje fölött és amelynek kárára kívántak döntéseket hozni a gyurcsányi csúcson és itt helyben is, s amelyből néhány ezren most azt mondtuk: elég volt, ebből tovább nem kérünk. S torkig vagyunk azokkal a politikusokkal is – akármelyik oldalon állnak is -, akik képtelenek ennek meghallására.

 

 Pedig nem ártana néha a saját érdekükben belehallgatniuk néha, miként vélekednek róluk szélsőségesnek egyébként egyáltalán nem mondható polgárok is: mondataik annyira tele vannak utálkozással, gyűlölettel, hogy az már-már riasztó. A törökökről beszélhettek így nálunk 1552-ben…

  A Fidelitas újabb színvonalas akcióval jelezte, hogy „élünk ám és van remény”, mert itt vannak ők, akik rajta tartják ujjaikat a kor ütőerén: http://www.mno.hu/portal/591733.

 Úgy látszik, annyira felbuzdultak a matricázós kampány sikerén („Gyurcsány a hibás!”), hogy ma nekiláttak vizet gereblyézni.

 

 Az ötlet szédületesen jó. Felfújtak egy gumimedencét, megtöltötték vízzel, majd gereblyéztek egy kicsinyég. Mindezzel az általuk „Gyurcsány-csúcsocskának” nevezett szombati dzsembori értelmetlenségére hívták volna fel a figyelmet. Az MTI-nek elmondták, azért nevezik az eseményt „Gyurcsány-csúcsocskának”, mert a meghívottak közül nem mindenki fogadta el a meghívást, Sólyom László köztársasági elnök és a volt államfők nem lesznek jelen.

 

   Nehéz szívvel írom le, de ez így éppúgy röhejes, mint a matrica volt anno. Már a „gereblyézés” is nagy fantáziára utal, kár, hogy nem ők találták ki: a szóösszetételt Kósa Lajos használta napokkal ezelőtt. Lehet, hogy az anyapárt és a fiókák között megengedett az ötletek „elcsenése”, de én kicsit szégyenkezve sodorgatnám az ingecskémet meg a réklimet, ha más nem jutna eszembe. Bár az is igaz, hogy Kósa Lajos csak használta a szót, magától a gereblyézéstől, mint művelettől tartózkodott, ez mindenképp javukra írandó nóvum.

 

 De azzal már hogyan vetnek számot, hogy a „csúcsocskán” lesz egy számukra is ismerős résztvevőcske, maga Orbán Viktor, a Fidesz elnöke. Hogyan? Hát OV elmegy egy olyan összejövetelre, ami értelmetlen? Ezzel tölti a drága idejét? Neki nem szóltak az ifjak s lányok, hogy „Elnök úr! Ne menjen! Inkább gereblyézze otthon a lehulló leveleket, még annak is több értelme van!”

 

Nem szép tőletek, fiatal barátaim, hogy így leégetitek az elnök urat. Most aztán vagy nem megy el (mert ugye legkésőbb ma megtudta, hogy értelmetlen), vagy mond valami olyat, de olyat, ami utólag mégis hasznossá teszi a találkozót. Különben beállhat ő is a vízgereblyézők közé.

  Tegnap este végigkattintgatva a tv-csatornákon az Á la Carte című műsorra tévedtem, s én marha: ott maradtam. Éppen Vekerdy Tamás kapta meg a szót, és hát kíváncsi voltam, mit mond a válság kapcsán – merthogy ez volt a téma – Vekerdy úr, aki miniszteriális bizottságok örökös szakértő tagja, a modern pedagógia fölkent bajnoka, aki olyan neves szaklapokban is hirdeti az igét, mint pl. a Nők Lapja. Na, itt követtem el a hibát: azóta is lila köd gomolyog a fejemben, a tv-t kikapcsolva káromkodtam egy cifrát, de elaludni még sokáig nem tudtam.

 

 A pszichológus úr (ez volt megnevezéseként kiírva) először is konstatálta, hogy az oktatással nagy bajok vannak. Nocsak, kérdezem magamban, tényleg? Aztán elmondta, hogy túl sok mindent akarunk megtanítani, pedig pl. a kiváló államférfiakat csak olyan kiváló iskolák képezhetik, ahol - és itt Konfuciusra hivatkozott – „csak táncot, zenét, éneket tanítanak”. Ez még el is ment, miért nem lehetne az a véleménye, hogy mondjuk a biológia, matematika fölösleges. Bár halkan megkérdezném: vajon ha megbetegszik, megelégszik- e azzal, hogy egy szép tánccal gyógyítják, vagy ha házat épít, egy furulyaművészre bízza- e magát?

 

 Hanem amit ezután közzé tett, azt már nem lehet lenyelni. Hivatkozott valamilyen új kutatásra, miszerint nem igaz, hogy a pedagógusok anyagi megbecsültsége vagy az osztályok gyereklétszáma kihatással van az oktatás színvonalára, ez szerinte egy tévhit, sőt – mint mondta- 1989 óta egyenesen azt javasolta minden kormánynak, hogy a tanárok egyharmadát el kellene bocsátani! Ennek kapcsán emlékeit idézte, hogy ő annak idején 56 fős osztályban járt iskolába, s mégsem vették észre, hogy sokan vannak, amiből egyenesen következik, hogy nagyjából ekkora létszámú osztályokat tartana a pszichológus úr üdvösnek.

Hát nem. Nem és nem. Vekerdy úr hülyeségeket beszélt (szakértelmében rég nem hiszek), ráadásul ellentmondásba keveredett, amikor viszont azt követelte, hogy az elbocsátott tanárok bérét benn kell hagyni a rendszerben, s azt a bennmaradók bérének emelésére kell fordítani. Hát ugyan mi a fenének, drága tudós úr, ha – amint állította - az oktatás színvonalán ez cseppet sem javít! Akkor már lépjünk nagyot: vonjuk ki a bért is. Sőt, lépjünk még nagyobbat! Minden tanárt el kell bocsátani, ki kell használni a internetet, naponta 12 tanárt elég foglalkoztatni, mindenki beül egy kamera elé, s elsőtől 12. osztályig egy ember elmondja a napi tananyagot (természetesen: csakis zene, tánc, ének!), a gyerekek pedig hallgatják a számítógép előtt. Ez lenne csak a megtakarítás! Szövegéből és az adott témából ugyanis úgy tűnt, az ország pénzügyi válságáért a tanárok a hibásak: nem venném szívemre, ha miattam omlana össze a tőzsde!

 

Ezek után Vekerdy úr megsértett. Igen, személyesen engem. Azt mondta ugyanis, hogy mindezekkel (amiket ő javasolt) a kormányok is tisztában voltak/vannak, de nem mernek lépni, mert a tanárok a szavazójoggal rendelkezők 1,3-1,7 %-át adják, s hát ki merne kockáztatni ekkora szavazatvesztést. Ez kérem sértő: hát azt hiszi, hogy nem támogatnék egy olyan kormányt, amely ugyan nekem nem kedvez, de amelyről tudom, hogy intézkedései az ország javát szolgálják? Hát ennyire lenéz minket? Mit képzel magáról ez az alak?

 

 Reggel egyik szünetben megyek be óra után a tanáriba. Nagy zsongás, hallom, hogy valakit piszkosul és egyöntetűen szidnak, bizisten azt hittem, hogy a miniszterelnök van terítéken, ami meglepett, mert róla közösségi szinten hallgatunk, legfeljebb barátok közt emlegetik a nevét. Nem, nem Gurcsányról volt szó. Vekerdyt szidták, de úgy, hogy azt hiszem, ha meghallotta volna, hogy gondolkodik róla a tanártársadalom, többet nem foglalkozna ügyeinkkel. Ezúton tolmácsolom tehát megvetésünket, és ígérem: többet soha nem nézem, s ha a nevével találkozom, elfordítom a fejem.

 

Még annyit tennék hozzá, hogy a jelenlévők közül senki nem kérte ki magának Vekerdy állításait, sűrűn bólogattak. Íme az illusztris névsor:

Balázsovits Lajos színművész

Vekerdy Tamás pszichológus

Benkó Sándor zenész

Kósa Erika üzletasszony

Csaba László közgazdász

Kozma Orsi énekesnő.

Nekik is gratulálok.

 Sejtem, hogy aki ezt a bejegyzést olvassa majd, azok közül jó néhányan elkezdik majd emlegetni Kaja Ibrahim, Joszip Tot, Simicska Lajos stb. nevét, nekik teszek szívességet, amikor preventív célzattal megelőzöm őket: íme, itt a névsor. S akkor ebből elég legyen.

Mert most nem róluk van szó.

 

 Várható volt, hogy a Zuschlag-ügy valamelyik vádlottja előbb-utóbb elkezd majd „énekelni”, hiába, nem lehet mindenkiről garantálni, hogy A néma levente főszerepére gyakoroljon élete végéig. Ami pedig megtörténhet, az ma megtörtént: Lados István felmondta a szerződést, kilépett a szerepből, s beszél, beszél:                                http://index.hu/politika/belfold/lados2962/.

 

 Nagyjából mindenki tudta, hogy az ügy szálai nem Zuschlagig vezetnek, vannak még följebb is érintettek. Lados vallomásával egy emelettel feljebb kerültünk, Arató államtitkárig, aki Lados szerint tudta, hogy fiktív szervezetek nevében pályáztak Zuschlag Jánosék állami pénzekre, és csak annyit kért, a hamisításokat ne az ő irodájában csinálják... (Az idétlen és ízléstelen, ám annál emlékezetesebb Zuschlag-tréfálkozásnál is jelen volt Arató úr: akkor sem vonta azonnal felelősségre Zuschlagot a blaszfémiáért, legfeljebb sajnálkozott, hogy a „hülyéje” mindezt a nyilvánosság előtt teszi.)

 

 Arató úr természetesen tagad. S ártatlan mindaddig, míg el nem ítélik. Ráadásul közvetlen bizonyítékok valószínűleg nincsenek ellene (különben neki sem kellene már félni, hogy télen fázni fog…) Nekem azonban nem fér a fejembe, hogy miért vallana ilyet Lados, ha szemernyi igazság sincs abban, amit mond?

 

 A vádlott Baja Ferencről is énekelt egy szép áriát. Elmondta, hogy Baja Ferenc, a Táncsics Alapítvány kuratóriumának az elnöke másodmagával tartott tájékoztatót a 2006-os országgyűlési választások előtt csaknem kétszáz pártaktivistának arról, hogyan kell a civil szervezeteknek pályázni az alapítványhoz, a pályázatok célja az volt, hogy civil szervezeteken keresztül plusz forráshoz juttassák az MSZP-szervezeteket a választási kampányban.

Baja Ferenc is tagadni fog nyilván, már hogyan is képzelhetné bárki, hogy az MSZP (és persze a többi párt, de most nem róluk van szó) illegális kampányfinanszírozással élt! Ilyet csak egy olyan bűnöző állíthat, mint Lados: az MSZP (és a többi párt), továbbá Baja Ferenc természetesen tiszta, szeplőtlen. ( A vallomás ezen részlete elgondolkodtatja arról is az embert, mennyire pártfüggetlenek valójában az ún. „civil” szervezetek…)

 

 Na és most jön a poén. Azt hisszük, ez a Lados egy közpénzen meggazdagodott milliomos? A túrót. Állítása szerint papíron 80 ezer forintos fizetése volt, és ténylegesen sem vitt haza 110 ezernél többet (vagyis nyilván zsebbe is fizettek, na ezt tudja meg az APEH!) Ennyiért érdemes csalni? Ennyiért nem. De valószínűleg úgy gondolta, előbb-utóbb majdcsak feltör, mint a makói gáz s mint mentora, Zuschlag. Úgy érezhette, akkora tehetsége neki is van, majdcsak lesz BMW-je is hozzá.

 

   Az SZDSZ után újabb liberális alakulat tűnt fel a magyar politika horizontján, az ún. „újkorcsoport”. Mivel frissen alakult közösségről van szó, érthető, hogy alig látszanak, mindössze egy blog: (http://ujkorcsoport.blog.hu/2008/10/) és az olaszliszkai esetről készített gyorsjelentésük bizonyítja létüket:

http://kaderjak.uw.hu/Olaszliszka_gyorsjelentes_fv.pdf. Ez utóbbit olvasva aligha jelent nagy kockázatot megjósolni, hogy ilyen alapállással nemigen fenyegetik majd a parlamenti pártok pozícióit, marginálisabbak maradnak, mint anyaközösségük, az SZDSZ. (Magukat ugyan pártokon kívülálló liberálisként határozzák meg, de a blogjukon ismertetett önjellemzés alig hagy kétséget szellemi rokonságukról).

 

 A gyorsjelentés egy tv-műsor kivételével leszedi a keresztvizet az egész médiáról, az írott sajtóról éppúgy, mint az elektronikusról, személyre szóló bírálatokkal igyekszenek megmutatni, hogy az ügyben megnyilatkozók  (újságírók és a politikusok) szinte mindegyike hibás abban, hogy az olaszliszkai eset romaügyként rögzült a köztudatban.

Ez az az álláspontjuk, amiért a „zemberből” előtör az anyázási hajlam, már-már én is kész lennék egy cifra káromkodásra, ha nem kísértenének anyám szavai: „Üsd meg a szád, fiam!”

 

 Így aztán csak halkan, udvariasan kérdéseket tennék fel.

 Volt-e ember e kies hazában, aki amikor két évvel ezelőtt először olvasta, hallotta a megdöbbentő esetet, nem merte volna nagy összegben lefogadni, hogy az elkövetők cigányok voltak? Szerintem a társadalom túlnyomó többsége anélkül is bizonyos volt benne, mielőtt ezt a hírekből megerősítették volna. Most akkor vagy arról van szó, hogy a társadalmunk nagy része előítéletes gondolkodású, tehát megvetendő, vagy arról, hogy az effajta brutalitás, az elkövetés jellege mégis jól jellemzően köthető a cigánysághoz? Újkorosok szerint nyilván az előbbi, különben nem osztanák ki az ügyben megszólalókat.

 Tegyük fel, hogy az a korrekt álláspont, hogy Olaszliszkán „magyar állampolgárok követtek el magyar állampolgárok sérelmére” bűncselekményt. Akkor vajon miért utalnak cigányvezetők rendszeresen a cigányságot ért sérelmekre úgy, hogy eközben nyomatékosan hangsúlyozzák azok faji jellegét?

 Ha nem szabad bemutatni az esetet úgy, mint a cigánybűnözés egy jellemző példáját (már a cigánybűnözés szóért is megvetendő vagyok), akkor miért van az, hogy az Olaszliszka óta előfordult összes hasonló esetben kivétel nélkül mindig cigányok voltak az elkövetők?

 Miért bűn, diszkrimináció, előítéletesség az, ha tisztában vagyunk a társadalmunkkal? Ha pl. tudjuk, milyenek a születési arányok a cigány és nem cigány lakosság között? Ha tudjuk, kölcsönösen mit várhatunk el egymástól egy adott helyzetben?

 Nem az a nagyobb bűn, ha homokba dugjuk a fejünket, s félrenézünk, ha kényes dolgokról van szó, s megpróbálunk egy olyan kiherélt nyelven fogalmazni, amit az eunuchokon kívül senki nem használ és nem ért?

 Végezetül: ki növeli a cigányellenességet: az, aki minden hátsó szándék nélkül néven nevezi a dolgokat, vagy az, aki még egy ilyen megrendítő esetből is az általános cigányellenesség bélyegét ragasztja mindannyiunkra?

 Hát mégis begyűrűzött! Hiába nyugtatgattak hetek óta, hogy ide aztán nem, itt megáll, nem lesz probléma, az egész aligha volt több, mint mágikus ráolvasás, amely nem érte el a célját. Olyannyira nem, hogy ma már maga a miniszterelnök is váratlan lépésre kényszerül. Válság van, s még inkább lesz – ezt sugallják a gyors döntések: az adócsökkentés elhalasztása, a javaslatok a bérbefagyasztásra, s most pedig a nemzeti csúcs kezdeményezése:http://www.mno.hu/portal/590552.

 

 Gyurcsány Ferencet lehet utálni, megvetni (ezek az érzések tőlem sem állnak távol), nem lehet azonban megtagadni tőle, hogy nagyon is okosan, ravasz ügyességgel próbálja fenntartani hatalmát. A nemzeti csúcs kezdeményezése is elsőrendűen ezt a célt szolgálja.

 

 Kétségtelen persze, hogy a válság bennünket sem hagy érintetlenül. Az is világos, hogy valamilyen módon fel kell rá készülni. A miniszterelnök azonban mindezt úgy kívánja elérni, hogy közben pozíciói inkább javuljanak, mint romoljanak. Ennek eszköze a „nemzeti csúcs”.

 

Miért is?

Egy kormánynak, ha végzi a feladatát, akkor vállalnia kell olyan döntéseket is, amelyek érdekeket sértenek. Úgy tűnik, hogy Gyurcsány kormánya a „kisemberekkel” kívánja megfizettetni a válság árát. Ez tovább növelné népszerűtlenségét, ezért tehát szét kívánja teríteni a felelősséget, a csúcs résztvevőivel (közjogi méltóságok, pártvezetők, szakszervezetek stb.) akarja kimondatni, hogy újabb megszorításokra van szükség, amit a kormány kénytelen végrehajtani, ha már a „nemzeti közmegegyezés” ezt kívánja. Arról sem igen lehet kétségünk, hogy a résztvevők nem a milliárdos vagyonokkal rendelkezőkre, nem a korábbi prosperálás haszonélvezőire, nem az állami - és pártkorrupció nyerteseire kívánják a terheket rakni, már csak azért sem, mert maguk is érintettek, de legalábbis egy sem lesz köztük, aki az átlagjövedelem vagy az alatt keresne.

 

 A felelősség elhárítása, a meghozandó döntések esetleg még azzal a haszonnal is járhatnának, hogy egy füst alatt ki lehetne elégíteni a szabaddemokraták azon igényét, hogy bizonyos alanyi jogon járó juttatásokat korlátozzanak, tegyék azokat jövedelemfüggővé, így aztán a minimálbéres Mercédesszel furikázó vállalkozó kaphatna mondjuk családi pótlékot, a bérből élők jelentős része pedig nem, mert nálunk ők gazdagnak számítanak, hiszen az átlagbér is a legfelső adósávba tol szinte mindenkit.

 

 Mivel nem vagyok gazdasági szakember, még az is elképzelhető, hogy egyébként valóban nincs más út, mint a megszorítás. Ezt azonban Gyurcsány nem képes már hitelesen végrehajtani, a társadalom nem fogja elfogadni az esetleg tényleg szükséges javaslatait sem. A megoldás csak az lehetne, ha a kormány lemond, új választásokat írnának ki, s akkor az új kormány megkísérelhetne egy hasonló csúcsot, megköthetne egy széles társadalmi egyezséget. A régi nem. Mert válság nemcsak van és lesz, hanem nálunk volt is. Akkor is az volt, amikor egyébként a világgazdaságban nem mutatkoztak problémák. Ez kormány azt sem tudta hitelesen kezelni, a mostani megoldására pedig esélye sincs.

  1980 őszén történt, hogy elsős egyetemistaként összetalálkoztam azzal a tanárral, akinél történelemből felvételiztem. Megismert, üdvözölt, udvarolt egy kicsit, hogy nagy reménységgel tekint rám, majd megkért, hogy keressem meg egy adott időpontban este az irodájában. Örültem persze, hogyisne, hiszen nagy dolognak tartottam, hogy egy évnyi katonaság után is emlékszik rám, ő, aki az én szememben majdnem az istennel volt egy magasságban. Megkerestem, beszélgettünk, elmondta, hogy tudna nekem segíteni, összejárhatnánk alkalmasint egy-egy történelmi téma megbeszélésére, s adott egy-két könyvet azzal a megjegyzéssel, hogy ezek nem nyilvánosak, olvassam el, ne mutassam meg senkinek, s majd megbeszéljük a legközelebbi alkalommal. Így olvastam el Németh Lászlótól a Kisebbségben-t, Szabó István történész tanulmányait, Bibótól néhány művet – ezekre emlékszem. Hogy jobban értsük: ezek akkor tiltott könyvek voltak, s én marha azt hittem, hogy a tanár úr segíteni akar, hogy a hivatalos szakirodalom mellett másból is tájékozódhassam. Nem így volt.

 

 Egy alkalommal – már tél volt – szokásos megbeszélésünkön felvetette, hogy ismeri baráti kapcsolataimat, tudja, milyen körökben forgok (pl. Csengey Dénes), s szeretné, ha  beszámolnék róla, mi hangzik el közöttünk, mi érdekel bennünket, miről beszélgetünk, milyen állásponton vagyunk…

 

 Még nem voltam húsz éves ekkor, alig végeztem el a gimnáziumot, utána a világtól lényegében elzárva katona voltam, szóval meglehetősen zöldfülű minden tekintetben. Máig nem tudom, hogyan, de abban a pillanatban megértettem, mit kíván valójában a tanár úr. Besúgónak akart beszervezni. Úgy gondolta, hogy én, mint népi származék, általa tehetségesnek gondolt, jó kapcsolatokkal rendelkező egyetemista megfelelő leszek a szerepre. Azt sem tudom, honnan vettem a bátorságot, miből merítettem az erőt, de nemet mondtam. Nem akarom hősnek beállítani magam, talán nagyobb volt a félelmem, mint a bátorságom, de azt mondtam, hogy én többet ide nem jövök. Sajnálkozva vette tudomásul, de – „becsületére” mondva - többet nem zaklatott, sőt, amikor a 4. év végén többek között nála szigorlatoztam, oda se figyelt, csak bólogatott, s a végén jelest adott.

Most akkor nem tudom, van-e rólam hatos karton? Besúgó lennék?

 

 Mindez azért jutott eszembe, mert olvasom, hogy Kárpáti György, vízilabdázó olimpiai bajnokunk állítólag III/III-as volt: http://index.hu/politika/belfold/ugynok2513/.

Ezekből az ügynökügyekből – az előbb leírt emlékeim miatt - kurvára elegem van. Évek óta csepegtetnek itt hol ezt, hol azt befeketítő, alig ellenőrizhető információkat. Elegem van abból, hogy azt sem tudom, ki az előző mondat alanya. Ki az, aki csepegtet, s hogyan jut bizonyos információk birtokába? Még inkább elegem van abból, hogy miközben jót csámcsogunk / szörnyülködünk, hogy ez is, az is ügynök / besúgó volt, nem vesszük észre, hogy a fő bűnösök nem ők, hanem akik a rendszert kitalálták és működtették. Akik beszerveztek. Akik elvárták, hogy bárkit is beszervezzenek. Akik jelentéseket vártak, s azokat használták. Hányingerem van. Ugyan már? Kárpáti itt a bűnös? Nem az, aki egy ilyen kiváló sportolót  valamilyen módon megkörnyékezett? (Ha egyáltalán.)

 

 Ha bármit is szóltam volna húszévesen szeretett tanáromnak, akkor most én lennék a bűnös?

Na elmegy mindenki a jó édes anyjába! A végét járó Horn Gyula, Pozsgay, Csehák, Németh, a sok fasztudjakiferi, aki ilyen vagy olyan tisztséget viselt pártban, KISZ-ben, szakszervezetben s egyéb csatolt részekben, ezerszer bűnösebb, mint én vagy Kárpáti György. Róluk akarok hallani. A többi nem érdekel!

 

  Pálinkás József, közéletünk egyik legrokonszenvesebb politikusa az MTI-nek adott nyilatkozatában tért ki újból a kérdésre annak kapcsán, hogy csütörtökön A közoktatás és a tudomány kapcsolata – tehetséggondozás címmel előadást tart Hajdúszoboszlón, a X. Országos Közoktatási Szakértői Konferencián: http://www.mno.hu/portal/589590.

A felvetés nem új, már márciusban az Országgyűlés oktatási bizottsága is tárgyalta a javaslatot, sőt egyhangúlag támogatta azt. Akkor úgy tűnt, hogy az új tárgy (ami lehet a fizika, a kémia, a biológia, esetleg az összevont természettudomány) 3-4 év múlva lesz kötelező.

 

 Az MTA elnöke okosan érvel álláspontja mellett, s ezek az érvek elfogadhatók még az olyan nem hozzáértők számára is, mint amilyen én vagyok (szakemberhiány az adott területeken, gazdasági okok, a jelenlegi képzés elhanyagoltsága, az oktatás közelítése a hétköznapokhoz stb.) A kérdés azonban nem is úgy vetődik fel, hogy szükséges-e kötelezővé tenni egy új természettudományos tárgyat. Igen, szükséges, magyar - történelem szakon végzettként is ezt mondom. Gyakorló tanárként én azonban másra helyezném a hangsúlyt: lehetséges-e bevezetni a kötelező érettségit a jelenlegi feltételek mellett? Sajnos, erre viszont határozott nem a válaszom.

 

 Miért? – kérdezhetik jogosan olvasóim.

Nézzük az okokat, tegyünk fel kérdéseket!

Alkalmasak-e a most középiskolában tanulók egy plusz érettségi tárgyra? Nem. Legalábbis sokan nem. A középiskola ugyanis az utóbbi évtizedekben felhígult, 20-25 évvel ezelőtti, pályakezdő koromhoz képest azt látom, hogy nagyon sokan egy szinttel feljebb tanulnak, mint ami a képességeikből futná: a volt szakmunkás a szakközépben, a szakközepes a gimnáziumban, s följebb menve jó néhány főiskola alig nyújt színvonalasabb képzést, mint egy jó nevű gimnázium. A középiskolások jókora része már ezt az öt tárgyas érettségit is csak úgy tudja megcsinálni, hogy le kellett butítani szintjükre a követelményeket (ezt „hivatalosan” úgy kommunikálják, hogy az érettségit kétszintűvé tették…) Számukra egy hatodik érettségi tárgy maga lenne a csapás, ráadásul éppen ezek a természettudományos tárgyak számítanak körükben „mumusnak”: garantálható, hogy gyerekek, szülők tömegei fogják átkozni, aki rájuk kényszerít ilyen változást.

 

 Alkalmasak-e a fizika, kémia, biológia jelenlegi követelményei, tankönyvei a tömeges elsajátításra? Itt ingoványosabb terepre érek, hiszen nem vagyok szakember. De látom a tanítványaim, gyerekeim könyveit. Hát, mit mondjak? Azok a tárgyak, amelyeknek a legközvetlenebb kapcsolatban kellene lenniük a hétköznapok világával, éppen azok szakadtak el legjobban attól. Felfoghatatlan szaknyelv, túlrészletező leírások, bonyolult számítások: júniusban volt szerencsém egy jó képességű, biológiatagozatos osztályt érettségiztetni, így hallottam kémiafeleleteiket, s csak bámultam, mint mozis a lyukon. Ugyanis szinte semmit nem értettem a fő témán kívül, hogy pl. szénmonoxid. Ami erre rárakódott a felelet során, az számomra megfejthetetlenebb volt, mint a phaisztoszi korong. Ezt a problémát az MTA elnöke is érzi, nem véletlenül szól a tananyag átalakításáról. Csakhogy ez nem megy egyik évről a másikra: ehhez át kell alakítani a tanárképzést, átírni a tankönyveket, gyakorlattá tenni az alap-és középfokú oktatásban stb. Hogy ez miként mehetne végbe 3-4 év alatt, azt elképzelni sem tudom. Ha ugyanis minden változatlan marad, s így „szabadítják rá” a középiskolásokra a természettudományos érettségit, akkor a tényleg nagyra becsült elnök úr  csuklani fog élete végéig.

 

 Van azonban egy megérzésem. Szerintem nem eszik olyan forrón a kását. Az ötletet ugyan minden párt támogatta, de hajlok rá, nagyrészt csak azért, nehogy úgy tűnjenek, mintha ellenségei lennének a természettudományoknak (amihez többségében éppúgy nem értenek, mint én). De el fogják szabotálni a döntést, még inkább a végrehajtást. Az érettségizettek ugyanis szavazóképesek: egy elégséges, netán bukott, ezért ellenséges tanuló pedig ugyan kinek hiányzana a szavazófülkéből?

 Piszkosul unom már, hogy a blogirodalom fő témája napok óta a Tarka Magyar-tüntetés, mégis magam is belépek a sorba, olvasván a Védegylet MTI-vel szembeni kifogásait: http://www.mno.hu/portal/589374.

 

 A Védegylet tiszteletre méltó szervezet, általam ismert tagjait nagyra becsülöm, álláspontjukkal majdnem mindig maradéktalanul azonosulni tudok. Ezért is lepett meg, hogy láttam a szervezet nevét a mozgalom aláírói között. Értem én persze az indokaikat, jó szándékukban abszolút nem kételkedem, továbbá – mint kiderült – mások is lépre mentek (párvezetők, a köztársasági elnök) ebben az ügyben, vagy úgy gondolták: elejét vehetik bizonyos támadásoknak, ha aláírnak. De. De azonban.

 

 Miért nem látták, hogy miniszterelnökünk rá fog ugrani a kínálkozó lehetőségre? Lehetett egy percig is komolyan gondolni, hogy éppen ő marad ki, ha kirekesztés, megfélemlítés ellen kell felemelni a szót? Ahol ennyi tv-kamera van? Ő, a született színész? Hát persze, hogy minden lehetőséget megragad, hogy a nyilvánosság előtt fellépjen! („Ez Káin / a nyilvánosság deszkáin” – Kosztolányi.) Na persze természetesen civilként, szigorúan, 15 testőrrel körülvéve. (Vajon a többi civil is hozott testőrt? És mennyit? Mert akkor a „természetes személyek" száma 5-600 között lehetett!) Klára asszony be is szólt nekik,  menjenek már arrébb ,mert így nem látjuk az embereket! Ami valójában azt jelenti: menjetek már arrébb, mert így nem látnak bennünket a tv-kamerák! És ez meglepett valakit? És az is, hogy az MTI-hír csak velük kapcsolatban tudósít? Hát ki másról, majd pont a civilekről?

Ugyan már, hogyan lehet valaki ennyire naiv?

 Nyolcadikos koromban egy ideig futballoztam egy falusi csapatban, máig emlékszem az edzőm egyik gyakran emlegetett mondására: csapatot úgy is lehet erősíteni, ha valakit kihagyunk, s inkább kevesebben játszunk.

 

 Muszáj volt erre gondolnom, amikor a helyi sajtóban olvastam arról, hogy nyílt vita robbant ki a polgármester, Habis László és Szíki Károly között arról, mi a kórházvédők helyes lépése a Hospinvest ellen. Az ellentéteket az robbantotta ki, hogy Szíki, a kórházvédők önjelölt vezetője, le akarta zárni a Megyeházához vezető utakat, amit a polgármester ellenzett, mondván, a lépés inkább árt, semmint használ az ügynek: http://heol.hu/index.php?apps=cikk&cikk=179815.

 

 Régóta érlelődik bennem, hogy Szíkiről elmondjam a véleményem, ez idáig is csak azért tartózkodtam, mert magam is inkább a kórházvédők álláspontját osztom, s nem akartam semmilyen módon megosztani őket. Mindez azonban már tárgytalan, hiszen az ellentétek nem palástolhatók tovább.

Szíki Károly eredetileg színész, még debreceni egyetemista koromból ismerem, ott volt pályakezdő, néhány év alatt nevet szerzett magának, a határon túli magyar irodalmat bemutató előadóestjei nagy tömegeket vonzottak, s ezzel kétségtelenül tett bizonyos szolgálatot a magyar irodalomnak. Magamutogató hajlama ekkor még nem tűnt fel, különben is: szinte természetes, hogy egy színész szerepelni akar. Aztán, mint ahogy én, ő is idekerült Egerbe, színészkedett, bábszínházat vezetett, s valószínűleg onnan származik talajvesztése, hogy az akkori szocialista városvezetés botrányos körülmények között leváltotta. Ettől kezdve minden alkalmat megragadott, hogy – színpad híján – kiélhesse szereplési vágyát, s ezzel együtt a maga módján „bosszút álljon” menesztéséért. Minden jobboldali rendezvényen megjelent, szervezkedett, megpróbálta a maga képére formálni azokat a szervezeteket is, amelyekhez korábban nem sok köze volt. Senki nem merte neki megmondani, hogy az a stílus, azok a módszerek, amelyeket alkalmaz, inkább taszítják az embereket, mintsem vonzzák.

 

 Így volt ez a kórház ügyével is. Követhetetlen, hogy miként, de azt vettük észre: ő viszi a prímet a kórházvédők között, viszont módszerei, pl. az, hogy egy kismalacot engedett szabadon a kórházról döntő megyegyűlésen, egyszerre keltettek felháborodást és közröhejt: mindenki a malacról beszélt, nem pedig a közgyűlési döntés mikéntjéről. (Helyi szófordulattal: a kismalac elterelte a figyelmet a nagy disznóságról...)

Az én felháborodásomat azonban nem ez, hanem egy augusztus közepén tartott, általa (is) szervezett demonstráció váltotta ki. Nézzük meg ezt a képet! (Forrása a heol.hu.)

 Ebben benne van mindaz, ami rá jellemző, s ami miatt sokan nem szívelik még a jobboldalon sem. Nem állítom, hogy a mellette lévő plakátokat ő készítette, de azt igenis, hogy ez a szellemiség (és butaság) jellemző rá. (Különben megtehette volna, hogy nem szónokol ilyen plakátok között.) Kezdjük azzal, hogy tisztességes ember nem kíván csákányt vágni senkibe, Gyurcsányba sem, s nem is szólít ilyenre senkit. Aki ezt teszi, az egyszerűen ostoba (ha jóindulatúan ítélem meg...) A végeredmény szempontjából mindegy. Szíki nem veszi észre azt, amit a polgármester helyesen lát: ilyen eszközökkel nemcsak nyerni nem lehet, de az ember (a kórházvédők) tisztessége is megkérdőjeleződik. Ugyanez a valóságvesztés jellemzi aktuális javaslatát, a Megyeháza körbezárást. A „vitéz úr” (merthogy az is: Vitéz Szíki Károly) nem ismeri a közvéleményt, nem látja, hogy legalább annyian helyeslik a HI egri megjelenését, mint ahányan ellenzik, s nemcsak baloldaliak! A meggyőzésükre általa választott eszközök éppen fordított eredményre vezetnek. Ha egy hétre megbénul a belváros közlekedése, a legtöbben imádkozni fognak, hogy jönne már a Hospinvest, s takarítaná el a kórházvédőket!

 

Megítélésem szerint a művész úr csak árt azoknak az ügyeknek, amelyeknek melléáll. Jobb lenne kirakni a csapatból.

 Érdekes és egyben aggasztó hír jelent meg a középiskolák által használt ún. ADAFOR –rendszerről. Ez a szoftver egy többfunkciós elektronikus modul. A gyakorlatban akkor találkozom vele, ha az Oktatási Hivatal valamilyen hivatalos közleményt bocsát ki, magát a rendszert nem látom, valószínűleg az iskolavezetők kezelik. Használata a középiskolákban kötelező, s mint most kiderült: kifejlesztője a magyarországi szcientológiai egyház első elnöke, Varga Kornél. Az Országos Köznevelési Tanács alelnöke, Szebedy Tas szerint a tanulók minden fontos adata szerepel az ADAFOR-bázisban, ezért tiltakozik, hogy az adatok illetéktelenek kezébe kerülnek, az oktatási jogok biztosa vizsgálatot ígér:

http://www.hirtv.hu/?tPath=/print/belfold&article_print=yes&article_id=238439.

 

 A szcientológia régóta jelen van a közoktatásban. Bizonyítékként elmesélek egy történetet.

1999 tavaszán az iskolám kapott egy ajánlatot, hogy továbbképzést szerveznének az osztályfőnököknek, jutányos áron, személyenként valami 15 ezer forintért, helybe jönnek, a téma pedig az, hogyan tanítsuk meg gyerekeinket tanulni. Mindenki kapva kapott az ajánlaton, hiszen azt beszámították a számunkra kötelező 120 pontos továbbképzési rendszerbe, nem kellett utazgatni, s ígéretük szerint egy hétvégén lezajlik az egész. Az egész kötelező továbbképzési rendszer úgy szar, ahogy van, nem vártunk tehát sokat, de amit kaptunk, az minden várakozásunkat alulmúlta.

 

 Péntek délután megjelent előttünk (mintegy húszan voltunk) egy alig harmincas, kissé rosszul öltözött, nem túl megnyerő férfi és nő. Kiosztottak egy füzetecskét, hogy a tanfolyam végén ebből fogunk vizsgázni, ránéztem, s a borítón elsőként Hubbard nevét láttam meg. Vagy csak én ismertem, vagy másnak nem tűnt fel, de azonnal leesett a tantusz, s szóltam, hogy amennyiben csak nyomát is meglátom a szcientológiai egyház propagálásának, azonnal itt hagyom őket. Ezek után próbáltak nyugtatgatni, de a hangulat ettől kezdve bizalmatlanná vált. Az előadások és gyakorlatok ezt tovább fokozták, elképesztő, tömény ostobaságokat kellett hallgatnunk órákon át. A feszültség a vizsgán, pontosabban az én szombati vizsgámon robbant ki. A férfi előszedett a kukából (nem tréfálok!) egy műanyagpalackot, egy kidobott tollat, egy kupakot, s feladatul adta, hogy ezeket mozgatva „demózzam le” ( ez az ő szóhasználatukban azt jelentette, hogy demonstráljam), hogyan tanítom az osztályomat tanulni. Egy ideig vonakodva bár, de elkezdtem, a férfi azonban folyton megakasztott, kötekedett (nyilván nem felejtette el kezdeti közjátékot), míg végül elborult az agyam, ráborítottam az asztalt, s minősíthetetlen hangnemben elküldtem a jó édes anyjába. Soha ilyen nem fordult elő velem az életben, el lehet képzelni tehát, mennyire kiakadtam. Megijedtek, mi lesz most, míg végül a férfi belátta, hogy jobb, ha visszavonul, az eddigi szerepléseimet elfogadta vizsgának, a tanfolyamot sikeresnek minősítve berekesztették, kitöltettek velünk egy elégedettségi kérdőívet, s gyorsan elhúztak. Bennem még élt az előző eset miatti felháborodás, egy oldalon át részleteztem, miért volt az egész elfogadhatatlan, remélve, hogy majdcsak eljut egy illetékeshez, de választ nem kaptam.

 

 Valamivel később hallottam, hogy betiltották a továbbképzésüket, legújabban pedig ismét engedélyezték: http://index.hu/politika/belfold/szciokm0615/.

Amint a tegnapi hírből látjuk, a legfelső szinteken is megvetették lábukat. Senkinek ne legyen kétsége, hogy miért.

  Aári-Tamás Lajos, az oktatási jogok miniszteri biztosa kicsit megkésve ugyan, de csak felébredt: számára is megkezdődött a tanév. Tavaszra várható annak az országos reprezentatív vizsgálatnak az eredménye, amely arra tesz kísérletet, hogy felmérje, milyen erőszakos jelenségek jelennek meg az iskola falai között; emellett javaslatokat is megfogalmaznak. Most október elejét írjuk, az első tavaszi hónap március, vagyis legalább fél évet kell várnunk az eredményekre, s ezek után jönnek a javaslatok: http://www.mno.hu/portal/588320.

 

 Ki az a tanár, aki izgalomba jön egy ilyen hír hallatán? Hát pl. én. Nem azért, mintha valamit is várnék a felméréstől: aki közelről látja az oktatás belső világát, vagy elolvassa a friss híreket, annak aligha lehet kétséges, hogy az erőszak igenis jelen van az iskolában, s egyre fokozódik: ehhez nem kell féléves felmérés. Afelől sincsenek kétségeim, hogy majd egy újonnan létrehozott, természetesen nagy tekintélyű, közismert szakértőkből álló testület milyen javaslatokat tesz az asztalra: ilyet is láttunk nem egyet. Hiller miniszter úr is gründolt már egy szakértői testületet, ők is fogalmaztak meg ajánlásokat. Változott valamit a helyzet? Lószart.

Megoldási javaslataikra (az esetek meg- és kibeszélése, megvitatása, moderáció, információcsere a hatóságok között: csupa ilyen bájos enyelgés) a tanárok is legyintenek, másokhoz meg el sem jut.

 

 Az izgalmakat tehát nem a felfokozott várakozás okozza, hanem a felháborodás. Egyrészt a megkésettség miatt, másrészt a miatt a gyanú miatt, hogy változni semmi sem fog. A legalább hat hónapos határidő is érthetetlen: mire várunk még? Hány embernek kell még meghalnia az iskolában, hány tanárt kell még megverni, megpofozni, haját megtépni, hány diáktársat kell még kirabolni, megfenyegetni, megzsarolni, hogy az illetékesek ráébredjenek: már most is elkésett csaknem minden intézkedés?

Fájdalmasan aktuálissá teszi a témát a mai eset  amikor éppen egy óvónőt vertek meg – a többi óvodás szeme láttára (http://index.hu/politika/bulvar/ovon081002/).   Bár a híradások szemérmesen hallgatnak róla, a körülmények valószínűsítik: az elkövetők cigányok voltak. Ez nem lényegtelen információ, ugyanis az iskolai erőszak elburjánzása valószínűleg kapcsolatban van a cigány tanulók egyre növekvő számával. Erről persze nem illik beszélni, a vizsgálat sem fog kiterjedni erre, mert szeretünk hazudni magunknak, hogy az integráció összességében sikeres és hasznos. Ja, nagyjából annyira, mint a Danaidák munkája.

 

 Amíg a legszigorúbb rendeletekkel, törvényekkel nem védik meg az oktatás szereplőit (diákot és tanárt egyaránt), addig nem is lesz semmiféle változás.

Gyurcsány Ferenc éppen tegnap szónokolt arról, hogy milyen sikeres az Új iskola, új tudás program. Ennek egyik eleme, hogy a hátrányos helyzetű családok pénzt kapnak, ha gyermekeiket óvodába járatják (ami nem hátrányosaknak egyébként kötelező). Elképzelem azt az örömöt, ami az óvónő megverőit elönti, s elképzelem, mit gondolnak magukban: „Jól odabasztunk az óvónőnek, mit pofázik a kurvája, hogy időben érjünk be, ráadásul még fizetnek is!”

Mi lenne, ha senki nem volna itt hátrányosan megkülönböztetve?

 Az Index érdekes és tartalmas összefoglalót közölt ma (Joób Sándor: Háború egy csődtömegért) a Hospinvest és az egri „kórházvédők” közötti vitáról. A szerző igyekezett tárgyilagos maradni, forrásként meghallgatta az ellenérdekelt feleket, továbbá egy szakjogász segítségét is igénybe vette, s amúgy „szájbarágósan” elmagyarázta, ki milyen állásponton van: http://index.hu/politika/belfold/hspzrt3076/.

 

 Megítélésem szerint azonban legalább két olyan elem van az ügyben, amit a cikk nem tartalmazott, pedig ezek nélkül nehéz megérteni az események logikáját. Nincsenek ugyan bennfentes információim, ám tanítványaim szülei, kolléganők férjei révén mégis van némi rálátásom az eseményekre, ráadásul itt élek, azt a helyi sajtót is olvasom, ami Budapestre nemigen jut el.

 

 Az Index-cikkből hiányzó legfontosabb elem az volt, hogy nem tért ki a döntés megszületésének körülményeire, pedig az eleve magába kódolva hordozta a téma politikai síkra való kerülését, a szakmaiság háttérbe szorulását. Mint az sokak előtt ismert, a 2006-os önkormányzati választásokon ez volt az egyetlen megye, ahol nem a Fidesz győzött, egyenlőség alakult ki a megyei közgyűlésben, így sokáig közgyűlési elnököt sem sikerült választani. Már úgy volt, hogy új választásokat kell kiírni, amikor váratlanul az egyik Fidesz-listán megválasztott képviselő „színt váltott”, s a „megye üdvére” hivatkozva átállt, s megszavazta a szocialista elnökjelöltet, Sós Tamást. Azóta is rendre velük szavaz, s lényegében 21-19 arányban a szocik így bármit keresztül tudnak hajtani. Így történt ez kórházügyben is, s lehetünk ugyan hűvös kívülállók, szemlélhetjük érzelemmentesen az eseményeket, sugallhatjuk, hogy a „zembereket” kurvára nem érdekli, ki a működtető, csak az, hogy mielőbb meggyógyuljanak: aligha vitatható el a jobboldal jogos felháborodása a történtek miatt, s megkérdőjelezése minden lényeges közgyűlési döntésnek. Olyan ez lényegét tekintve, mint a nevezetes Gyurcsány-beszéd: tisztességes embernek akkor is fel kell(ene) háborodnia, ha egyébként minden rendben menne.

A kórházügyben ettől kezdve értelmes vita nem is folyhatott, s ebben a fő felelősség Sós Tamásé és a szocialista frakcióé. Nincs olyan jobboldali ember (szerintem szocialista sem) ugyanis, aki elhinné az átállt fideszes szánalmas magyarázkodását, miszerint a megye javát akarta: hogy aztán megvették kilóra, megzsarolták, vagy mi más történt, ez már az ügy szempontjából lényegtelen.

 

 Az írás nem tért ki arra sem, hogy mennyire jogos vajon a kórházvédők félelme attól, hogy a HI valóban foglalkoztatni akarja-e őket. A cég természetesen minden dolgozó átvételét megígérte. De hogy számításaik szerint is „túlígérték” magukat, annak bizonyítékául álljon itt egy idézet: „Sós Tamás … kitért a Markhot Ferenc Kórház körül kialakult helyzetre. Szerinte ott követték el a hibát, hogy belekerült a szerződésbe az a kitétel, miszerint minden dolgozót átvenne a társaság. Olyan körülmények között született ez a passzus, amikor 200 ágy üresen áll a kórházban”(szept.9.): http://www.heol.hu/index.php?apps=cikk&cikk=173581. Mit jelent ez? Hogy a HI-nek bizony le kell építenie, ha gazdaságossá akarja tenni a működést. Most átvenne mindenkit, de aztán olyan helyzetet teremtene, hogy a dolgozók egy része maga mondjon fel (így végkielégítést sem kellene fizetni számukra). S nem kétséges, hogy a legtöbbet a magasan kvalifikált, hosszú ideje dolgozó embereken lehetne megtakarítaniuk, vagyis leginkább ők számíthatnak a helyzetük tarthatatlanná válására. Így, hogy nem írnak alá, legalább a végkielégítésük biztosnak tűnik, ellenkező esetben ez sem garantált.

 

 És akkor még nem beszéltünk azokról a szánalmas játszmákról, hogy milyen nemtelen eszközökkel igyekeztek hónapokon át „megdolgozni” az alá nem írókat; hogyan kapott a HI rendszeresen hosszabbítást minden lejárt határidő után, miért került az illetékes ÁNTSZ-től egy másikhoz az engedélyeztetési eljárás stb. Szóval, lehet, hogy mindez törvényes, talán még a szakmaiság sem csorbul, de hogy a történet gyomorforgató, az aligha kétséges.

Úriember nem megy oda, ahová nem hívják.

Különösen nem megy akkor, ha kifejezetten kérik, hogy maradjon távol.

Egy miniszterelnök nem jelenhet meg pusztán magánemberként egyetlen politikai tartalmú rendezvényen sem: rá ekkor is politikusként fognak tekinteni.

Gyurcsány Ferenc még miniszterelnök, bármilyen rendezvényen való megjelenése politikai kiállás valami mellett vagy ellen.

Gyurcsány Ferencet – legyünk nagyvonalúak – a fél ország a pokolba kívánja, hogy okkal vagy ok nélkül, most majdnem mindegy.

Ha tehát azonosulását fejezi ki egy civil megmozdulással azzal, hogy ott megjelenik, az iránta való utálat átsugárzik a civil kezdeményezésre is.

A tarka magyar mozgalom az erőszak, a kisebbséget ért atrocitások, a kirekesztés ellen szervez demonstrációt.

Ezek a ténylegesen létező jelenségek azóta váltak az utcai tüntetések részévé, mióta Gyurcsány nevezetes beszéde napvilágra került.

Ez a beszéd ugyanis az origója és egyben oka az utcai tüntetéseknek, vagyis ő a felelős közvetett módon azért is, ami ellen a „tarkák” tüntetnek.

Éppen ezt a felelősséget igyekszik kitapinthatatlanná tenni, elhárítani a demonstráción való megjelenésével.

Mindezekből következik, hogy a miniszterelnök nemcsak nem úriember, de emellett cinikus, ravasz, képmutató politikus. A leghitványabbak egyike.

 A ránk szabott sors elviselésének egyik gyakori eszköze, hogy az ember a maga helyét értelmezve összehasonlít. Azzal vigasztalja magát, hogy „nekem ugyan nem olyan jó, de mi ez ahhoz képest, amit X-nek kell átélnie.” (A viszonyítás „felfelé” is működik ugyan, „bezzeg Y milyen jól él”, ez azonban korántsem olyan vigasztaló, sokkal inkább frusztrációt kelt.)

 

 Ez a jelenség működik akkor is, ha országunk állapotát tesszük mérlegre, de akkor is, ha a magunk helyét értelmezzük.

Tanárként gyakran hallom kollégáimtól, ha valami probléma akad a gyereknevelésben, vagy ha tudomásul kell venni valamilyen nem tetsző jelenséget: mi még csak nem szóljunk semmit, mert nekünk jó dolgunk van ahhoz képest, ami a ….-t jellemzi (ekkor mindenki ugyanazt az intézményt nevezi meg, amit én most nem teszek, mert nem a konkrét iskola a lényeges). És valóban, nekünk, akik egy jó közmegítélésnek örvendő gimnáziumban élünk, lényegesen jobb és könnyebb dolgunk van, mint az összehasonlításkor említett iskolában tanítóknak: elő nem fordulhatna (remélem, nem is fog), hogy gyerekeink egymás „leverésének” módjaival töltenék a szüneteket, ami ott – mondjuk úgy – nem ritka esemény.

 

 Burokban élünk.

A nem érintett közvélemény sem rendelkezik ismeretekkel arról, milyen viszonyok vannak egyes középszintű intézményekben. Tegnap többször is hallottam annak a dombóvári iskolának rokonszenves igazgatóját nyilatkozni, ahol szeptember óta terrorizálták néhányan társaikat. Elkeseredve mondja: 15 (!) biztonsági kamera van felszerelve a folyosókon, de nem tudnak minden zugot bekamerázni, így fordulhattak elő a rablások.

Úristen, hol vagyunk? Én még nem láttam ilyen szerkezetet csak ott, ahol reális esély van a rablásra, bűncselekményre: ezek szerint az iskola már ilyen hely? Tömeges gyilkosságok még nem történtek ugyan, de halálos kimenetelű verekedés igen: az oktatás ilyen veszélyes üzem lett? Hogyan maradhat meg a közoktatásban olyan gyerek, aki a hírek szerint volt már büntetve, mert hasba szúrt egy nőt? (Most csak rabolt, a kést mellőzte, köszönet érte.)

 

 Mivel van összefüggésben az oktatásnak, iskolarendszernek ez az irtózatos leromlása, lezüllése? Saját iskoláimra emlékszem, a 70-es, 80-as évekből: nemhogy tizenöt kamera figyelte volna, mi történik: azt sem tudtuk, mi is az; de azt igen (és el is fogadtuk), hogy ha F. Karcsi bácsi, az igazgató végigmegy a folyosón, nem tanácsos találkoznia vele annak sem, aki példamutató magaviseletű, mert egy „koki” nélkül ő sem ússza meg. Most meg 15 kamera is kevés. Mire a folyamatos változtatás, ha közben egyre csak zuhanunk?

Egyetemista koromban beletartoztam egy akkor ellenzékinek minősíthető csoportba, itt-ott bizonyos vezető szerepem is volt. Néhány éve a Történeti Levéltárhoz fordultam megtudakolni, írtak-e rólam jelentéseket azokban az években. Emlékszem, nem kis csalódással fogadtam a Hivatal válaszát: adataik szerint egyetlen dokumentumban sem szerepelt a nevem. Az istenit, mondtam magamban, ilyen senki voltam? (Azóta csak süllyedtem…)

 

 Valami hasonló élmény töltheti el városunk legszebb szakállú képviselőjét, Török Zsoltot, aki tegnap sajtótájékoztatón szállt be az aktuális megfigyelési sárdagasztásba: http://mszp.hu/belfold/bovebben/meddig-falazhat-a-fidesz-a-polgari-poliptagozatnak.

A célpontja látszólag Demeter Ervin volt, aki itt önkormányzati képviselő is egyben. Török úr sok kérdést fölvetett a probléma országos vetületéről, ezek azonban semmi újat nem tartalmaztak, s különben is, képviselőtársa, Tóth Károly mulatságosabb tud lenni ezekben az ügyekben: őrá elég ránézni, s máris garantált a kirobbanó nevetés.

 

Amit Török Zsolt új motívumként fölvetett, az az ügy lehetséges Heves megyei vonatkozása volt: „…lehetnek-e Heves megyei politikusok is áldozatai a "polgári polipnak"? - kérdezte aggódva. Megvádolta  továbbá Demetert, hogy mióta itt van, a városban pártszékházakra támadtak rá, névtelen levelek íródtak stb. Kicsit ront az állításának értékén, hogy legutóbb a Jobbik és a helyi kisgazdák székházát rongálták meg

(http://www.heol.hu/index.php?apps=cikk&cikk=177340), pénteken pedig magam szóltam egy trafikosnak, hogy üzlete oldalára egy névtelen levél van kiragasztva, melyben D. Boldizsár fideszes képviselőt gyalázzák… Mindegy, fogjuk rá, hogy ez is Demeter műve.

 

Török úr sem ezt akarta igazából közölni. Szerintem az bosszantotta fel, hogy hiába veszi kézbe napok óta a piszkos titkosszolgálat félhivatalos közlönyét, a Népszabadságot, egyszer sem találkozik a saját nevével. Velem és a legendás Bástya elvtárssal együtt kérdezi magától: „Hát én már szart se érek?” Engem már meg sem figyelnek?!

 

Most megnyugtatom városunk neves személyiségét: kedves Zsolt, ne aggódj, én, mint a polgári polip önjelölt „csápja” igenis figyellek, nyilvántartalak, s máskor is számíthatsz rám, hogy nyilvánosságra is hozom megfigyelésem eredményeit. Mint most.

 Utoljára Tóta W. egyik dolgozatának olvastán éreztem késztetést, hogy foglalkozzam a társadalmunkban kétségtelenül meglévő egyházellenességgel, de akkor lemondtam róla, mert úgy láttam: e témában fölösleges vele vitázni. Aki azt írja általánosítva, hogy a magyar történelmi egyházak kétségbeejtő morális helyzetben vannak, hogy az egyházak meg a vallás a legfőbb oka a visszataszító jobbos magatartásmintának, aki nagyszájú csuhásokról beszél, annak ez olyan szilárd meggyőződése, s annyira az 50-es évek szóhasználatát idézi, hogy reménytelen vele vitára kelni: http://w.blog.hu/2008/09/12/mig_a_halal_el_nem_valaszt_1#more658178.

 

 Meglep azonban, milyen sok vele azonos véleményen lévő ember van minálunk. A blogom posztjaira reagálókból indulok ki: bármilyen témáról szól is az eredeti bejegyzésem, ha viszonylag sokan olvasnak, szinte egészen biztosan akad, aki előbb-utóbb eljut az egyházak, a papok durva szidalmazásáig. Köztük olyanok is, akik egyébként rokonszenvesen érvelnek más dolog mellett, de e témában elvesztik a fejüket, látszik, hogy itt mély, őszinte, tagolatlan indulatok mozdulnak meg. Különösen feltűnő, hogy gyakran azoknál is észrevehető ez a differenciálatlan gyűlölet, akik egyébként más vonatkozásban, pl. egy cigánytémájú posztnál jogosan óvnak a közösség egészének egybemosásától, s külön, személyre szóló megítélést várnak el mindenkitől.

 

 Mi lehet ennek az oka?

Mielőtt választ keresnék, leszögezném, hogy hitkérdésekkel nem foglalkozom. Az Isten léte vagy nemléte amellett, hogy nem megválaszolható racionálisan, nem is való ahhoz a műfajhoz, amit egy blogbejegyzés nyújtani tud. Erről mindössze annyit állítanék, hogy senki nem attól különb ember önmagában, hogy hisz az Istenben, ami persze azt is jelenti, hogy nem is alávalóbb. Magam sem vagyok hívő, ez a probléma meghaladja képességeimet – gyanítom, másét is -, ezért szinte soha nem foglalkozom vele, kevés olyan pillanata van az életemnek, amikor azon töprengenék, hogy akkor most van vagy nincs. Őszintén szólva: nem érdekel.

 

 Hiszek viszont az egyházban.

Hiszek továbbá abban, hogy a kettőt függetleníteni lehet egymástól. Nem az egyházi tanok, dogmák összességében (az előbbiek jórészében azonban igen), hanem az egyházban, mint intézményben. Abban, amit oly sokan utálnak, megvetnek, élősködőnek tartanak. Ezek az emberek ugyanis az én megítélésem szerint vakok. Mindegy, hogy az elmúlt évtizedek ateista nevelése, az egyházak elleni kultúrharc, a nagy egyházak egyes vezetőinek besározódása, a történelem során az általuk kétségtelenül elkövetett bűnök, a sokszor valóban merev, betarthatatlan elvárásaik, az egyházi vagyon visszaszerzéséért, intézményeik működtetéséért folytatott napi küzdelmük, a tömegmédia homlokegyenest más életformára ösztönző sugallata vagy egyes felnagyított estek (pedofília) fűtik ezt az indulatot: ezzel együtt is állítom, hogy az egyházat, a papokat általában támadók vakok. Azok, mert nem látják: az egyházra szükség volt és van. Ha ugyanis mérlegre tesszük jogosan felróható bűneiket, illetve mindazt, amit az egyházaknak köszönhetünk kultúrában, művészetben, oktatásban, tudományban, egyáltalán abban, hogy a barbár Európa civilizálódott, továbbá mai, hitéleten kívüli tevékenységüket: a mérleg egyértelműen és messzemenően pozitív. Ezt a történelemhez valamelyest értő (azt legalábbis tanító) emberként vallom.

 

 Tudom, hogy nem népszerű ez az álláspont, továbbá, hogy megfelelő számú olvasó esetén tömeges lesz a felhördülés. Nekik azt ajánlom, nyugtatóként igyanak meg egy sört vagy egy pohár jó egri szürkebarátot a vasárnapi ebédhez, de közben gondoljanak arra: még ezeket is nekik köszönhetjük.