Itt az írás, forgassátok...

 Tudom, hogy a halálbüntetés témája olyan lerágott csont, amelyet már a kutya sem szívesen ás elő, ráadásul a vita felmelegítése teljesen terméketlen, hiszen részben alkotmánybírósági határozat, részben az uniós jogrend miatt eleve kizárt, hogy azt visszaállítsuk.

 

Mégis.

Mégis, vannak pillanatok, esetek, amikor függetlenül a körülményektől, a puszta igazságérzetem azt diktálja, hogy meg kell szólalnom ez ügyben.

 Az utóbbi napokban két olyan hírt olvastam, melyek külön-külön is felkavaróak, s meggyőződésem, hogy a gyilkosok kivégzése nélkül – ami természetesen lehetetlen – nem fog soha helyreállni a világ ott és akkor megbomlott erkölcsi rendje: http://www.mno.hu/portal/587492;

http://velvet.hu/blogok/helyszinelo/2008/09/26/harommillioert_lott_az_ozdi_vallalkozo. Ezek azok az esetek, különösen a kaposvári, amikor igazat adunk Ivan Karamazovnak: nincs Isten, ha mindezt tűri.

 

Négy gyermek apjaként különösen érzékeny vagyok minden gyermeki szenvedésre. A fenti két eset érintettjei közül az egyik 9, a másik 3 éves – volt. Az ózdi kislányt gyilkosa hidegvérrel lelőtte (miután apjával korábban végzett), hogy ne maradjon tanú. A kaposvári kisfiút saját apja verte agyon, kínozta meg olyan brutalitással, annyi szenvedést, fájdalmat okozva, hogy a kisgyermekhez képest az inkvizíció megkínzott áldozatai áldhatták sorsukat, hogy Torquemada kezére kerültek, nem egy ilyen ember bánt el velük.

Ilyen esetekben nemhogy támogatnám a halálbüntetés visszaállítását, hanem – s ezt őszintén mondom - kész lennék a hóhér szerepét is felvállalni.

 

 Csaknem minden érvet ismerek álláspontom ellen. A közelmúlt nagy port kavart esetei közül egyet emelek ki, a móri ügyet. A rendőrségi és bírói tévedéseknek majdnem áldozatává vált egy ember, holott a gyilkosságokat nem ő követte el. A melléfogások sorozata jelentős érvet ad a halálbüntetést ellenzők kezébe, ezt elismerem. A tévedés lehetősége pedig mindig fönnáll, hisz emberek vagyunk, nem csalhatatlanok. Ez vezet ahhoz a vállalható nézethez, hogy inkább meneküljön száz bűnös, minthogy egy ártatlant elítéljenek. Különösen nyomós ez az érv olyankor, amikor a rossz döntés következményei visszavonhatatlanok.

 

 Mégis, mindezeket tudva is azt gondolom, hogy kiskorúak ilyen aljas, brutális meggyilkolására a börtön nem elegendő megtorlás. Mindkét esetben ráadásul abszolút bizonyított a gyilkos személye, semmilyen kétség fel nem merülhet, a tévedés tehát kizárt.

Ezeket ki kellene végezni. Nem azért, mert különösebb visszatartó ereje lenne, nem is azért, mert utólag bármit is enyhítene a gyermekek szenvedésein, még talán a szülőkén sem (de ez utóbbiban nem vagyok biztos). A halálbüntetésre magunk miatt van szükség. Egy-egy ilyen eset után nehéz ugyanis továbbélni annak tudatában, hogy a tettest nem veti ki örökre magából a társadalom. Ha már nincs Isten, legalább vegyük át ítélkező szerepét!

 Nemrég egy posztomban nem minden gúny nélkül próbáltam nevetségessé tenni a jobbszélen belüli torzsalkodásokat, egymás lejáratását: http://sasika61mondja.blog.hu/2008/09/23/jobbszel_tolok. Az elmúlt napokban rá kellett jönnöm, bizonyos tekintetben parlamenti pártjaink sem különbek. Mert az addig még talán rendjén is van, hogy szinte mindenben eltér véleményük, s az együttműködés minimális szintjére sem hajlandók: végül is többek között azért támogattuk a rendszerváltást, hogy ne legyen egy kötelező vélemény, nem? Ebben én nem látok tragédiát, s ahogy néha más, nyugati országok parlamentjéről hírhez jutok, hát bizony ott sem különb sokkal a helyzet, ha egyáltalán az. Amire viszont még ennyi év után is rácsodálkozom, az az a fajta személyeskedés, amikor már a politikai ellenfél (volt elvbarát) normalitását is kétségbe vonják. Mert ez nem különbözik attól, hogy „Dósa István megroggyant”.

 

 Természetesen lehet, hogy a politikusi lét sokak idegeit felőrli; lehet, hogy nagy tételben gyártják már a sárga festéket a parlament újraszínezéséhez (ahol középiskolás voltam, az ország egyik legnagyobb elmegyógyintézetét nevezte a köznyelv „Sárgaház”-nak). Mégis, valamennyire ismerve őket, de feltételezve majdnem mindent róluk, mindig meglepődöm, ha egy-egy őszinte mondat átüt az úriemberség hamis látszatán. Hogy Gyurcsány „idegbeteg”, „zavart személyiségű”, Orbán pedig „hatalommániás diktátor” – ezt már az iskolások is fújják, szinte közmegegyezés van az ellentétes oldalon a két személy megítélésében, mondhatni: a toposzok kanonizálódtak.

 

A kör azonban egyre bővül.

„Almássy Kornél mai nyilatkozata egy megzavarodott ember vagdalkozása, amelyből semmi sem igaz. Lelkiismerete nem hagyta nyugodni, összeroppant saját tette súlyától, következményeitől” - így jellemzi Herényi Károly volt frakciótársát. Lehet, hogy csak a hétköznapi ember mondatja velem, de én egy barátomról akkor sem állítanék ilyet, ha igaz lenne. Amivel pedig Almássy vádolja az MDF vezetőit (és a titkosszolgálatokat), hát az meg bizony idegbeteggé tehet mindannyiunkat. Ha igaz.

 

 Fájdalom, az ilyen szintű diagnózis-felállításba az általam nagyra becsült Navracsics Tibor is beszállt: „Szilvásy György nem James Bond. Csak egy paranoid, félelmeitől és alantas vágyaitól gyötört ember” – írja. Kedves Tibor, ne, könyörgöm, ne! Maradjon ez a "komoly" szóvivők dolga! „Az ember bizonyos szint fölött nem süllyed bizonyos szint alá”- mondja Esterházy. Ehhez tartsuk magunkat.

Három nap telt el a legújabb, kocsordi tanárverés óta, letelt a türelmi idő: http://nyiregyhaza.hir6.hu/cikk/19165/080924_tanarveres_kocsordon. Azóta vártam, hogy valamely illetékes majdcsak reagál az esetre, de mindenki szokása szerint lapít. Hiller miniszter úr elfoglalt ember. Alig van nap, hogy ne jelentene be egy-egy projektet, melyek majd szédítő távlatot fognak nyitni az oktatás előtt, mára is jutott egy: http://www.mno.hu/portal/587408. Úgy látszik, nem tudott időt szakítani, hogy kiálljon a megvert tanítónő védelmében, vagy ilyen „piszlicséré” ügyekkel ő nem foglalkozik.

 

Nem új ez a magatartása: általános jelenség, hogy ha be kell jelenteni egy beruházást, ha pénzosztásról van szó, akkor minisztereink maguk vállalják az embert próbáló feladatot, ám ha valamilyen gond van a szakterületükön, azt vagy „rásózzák” ilyen-olyan szintű beosztottaikra, vagy azt elhallgatják. Mivel magam is tanár vagyok, kénytelen vagyok elmondani neki, miként vélekedik ilyen esetben a tanárok jókora része: bizony a minisztert politikusként és emberként is „rongynak” tartjuk, s azt mondjuk: menj a fenébe a projektjeiddel, utazz le Kocsordra, személyesen és ott állj ki a tanárok mellett, akkor talán valamit visszanyerhetnél rég elvesztett hiteledből!

 

 Mint írtam, Hiller hallgatása nem volt meglepő. Annál inkább meglepett, hogy a cigányság emberjogi helyzetére oly kényes vezetői, mint amilyen Kolompár Orbán vagy Horváth Aladár, szintén lapulnak. Nem látják meg a helyzetben rejlő lehetőséget. Pedig ha kicsit is gondolkodnak, rájöhetnének, hogy némaságukkal sorstársaikkal tesznek rosszat. A kocsordiak és más, hasonló települések lakói, általában a „zemberek” ugyanis – bocsánat a szóért – szarnak a chartára mindaddig, míg azt látják, hogy környezetükben egész más problémák forognak fönn, mint amiről jogvédőink beszélnek. Nem fognak cizellált véleményt formálni a cigányokról egy-egy ilyen (és ennél súlyosabb) eset után, hogy Orsós Pistike és szülei szemét módon viselkedtek ugyan, de Rézműves Zolikáék nagyon aranyosak. Nem bizony, nem ilyen finnyásan válogatósak, hanem azt fogják mondani: szemét cigányok. Mind. Na ezt kerülhetnék el a cigányvezetők, ha nyomban elutaznának oda, maguk vonnák felelősségre az elkövetőket (nem büntetőjogilag), de legalább nevükben és helyettük is bocsánatot kérnének, ott kellene szónokolniuk, saját sorstársaik előtt, hogy ez így nem mehet tovább, hogy aki ilyet vagy ehhez hasonlót tesz, azt ők nem képviselik tovább stb. Egy ilyen gesztus ezerszer többet érne, mint száz, a kirekesztettségüket felpanaszló tömeggyűlés. Ez utóbbi ugyanis a nem cigányok közül is mindössze néhány ezer olyan embert érint meg, aki enélkül is, puszta rutinból mellettük áll, de az emberek millióit hidegen hagyja, vagy még inkább ellenük hangolja, mert felfogásuk, helyzetértékelésük köszönő viszonyban sincs a maguk tapasztalatával.

 

A nagy dolgok ugyanis nem a tömeggyűléseken dőlnek el, hanem otthon, a szomszédban, most pedig éppen Kocsordon.

 Egyes madárfajoknál szokás, hogy fiókáikat általuk előtte már lenyelt, félig megemésztett, majd visszaökrendezett táplálékkal etetik. Ez a szokás amennyire nélkülözhetetlen a madárkák megmaradásához, annyira gusztustalan, ha mindezt az ember műveli.

Szilvásy György titokminiszter és csapata láthatóan hódol a másutt bevált módszernek, amikor a lehallgatási ügyben naponta etet bennünket új és új fogásokkal, nekem azonban mindettől nemcsak a gyomrom fordul fel, de külön is mérges vagyok, ha madárnak néznek.

 

 Nem hivatkozom a múltbeli „fogásokra”, amelyek azért némileg hiteltelenítik az oly szívélyes etetőgép mostani falatjait, maradjunk csak a konkrét esetnél.

A megrendezettség annyira lerí róla, mintha Royal Shakespeare Company színészei azt állítanák előadásukról, hogy improvizálnak. Lassú felvezetés, egy oldalszál színrevitele Dávid Ibolya mellékszereplésében, majd kibontakozik a fő téma: az ördögi Fidesz megjelenése, egyelőre még ez sem a főhőssel, de nemsokára meg fog jelenni a színen Orbán Viktor is, akkora füllel, mint a Szentivánéji álomban Zubolynak van. Már elkezdődött a segédrendezők bevetése is: a napilapok, rádióállomások, Az Este stb. címlapokon hozzák a sztori változatait, lassan beleég a közönségbe: itt valami biztosan bűzlik a Fidesz körül.

 

 Ezt persze nem tartom teljesen kizártnak sem, egyszerű halandó nemigen van tisztában vele, mit engednek meg a közéleti szereplők egymás lejáratására, holott amiről tudunk, az is nehezen vehető tudomásul. Viszont nagyon nem mernék fogadni arra, hogy jelentős aduk vannak Szilvásy birtokában. Ha lennének, már nyilvánosságra hozta volna őket. Mert azért önmagában az, hogy Demeter és Kövér kivel találkozott, kivel beszélgetett, nem jelent semmit. Demeterrel én is találkoztam néhányszor (itt, Egerben is képviselő), legalábbis voltunk egy társaságban, mégis visszautasítanám, ha valaki azzal vádolna: az iskolámról szállítottam neki híreket. Mindaddig tehát, míg miniszterünk nem áll elő megcáfolhatatlan bizonyítékkal, azt kell hinnem, az egyszer már bevált és utólag lelepleződött Kövér-sztori újramelegített változatát akarják megetetni velünk.

 

 Céljukat természetesen ekkor is elérik, a Fideszen sokak szemében rajta fog ragadni a lehallgatás vádja, akkor is, ha esetleg teljesen vétlenek. Legfeljebb évek múlva Debreczeni József megírja A volt miniszterelnök című legújabb opuszában, hogy ki és miként találta és tálalta fel ezt a gyomorforgató táplálékot, amit mi örömmel beflamóztunk.

  Ezek?

Ezek akarnak „szebb jövőt” felépíteni? Ezek, akik a magyar belbiztonsági szerveket lepipálva úgy lejáratták már magukat, amennyire azok sosem lettek volna képesek? Ezek?

Nézzük csak az utóbbi napok termését. Ne beszéljünk a szombati „fényes győzelmükről”, a csikósok, betyárok anakronisztikus, röhejes látványáról (bár a turizmusipar számára jelenthetnének némi muníciót: nagyobb szenzáció lenne, mint a szürke marhák), olvassunk inkább bele, miként tekintenek a hozzájuk közelállókra, mi a baráti véleményük egymásról.

 

 Budaházy úr írja: „véget kéne már vetni az utcai összecsapások során az értelmetlen pusztításnak”. Nocsak, nocsak! Az értelem égő lámpája megvilágosította bőgatyás betyárunkat? Á, dehogy. Mert ezek szerint van értelmes pusztítás is, ami viszont szükséges, Budaházy úr? Továbbá: nem érez némi felelősséget azért, hogy ez a horda így viselkedik?

 

 Szintén ő mondja valami Kakuk Attiláról (istenem, micsoda neveket kell megjegyeznünk és elfelejtenünk), a Magyar Önvédelmi Mozgalom egyik vezetőjéről (?), hogy szombati beszédében nem emelkedett fölül sérelmein, továbbá egy általam meg nem nevezett portál Kakukot spicliskedéssel is vádolja.

 

 Ugyanők a MÖM tiszteletbeli elnökéről közlik, hogy ügynök, Dósa István a Magyar Gárda volt főkapitánya és Vona Gábor a nyílt színen esik egymásnak, egyik megroggyan, lemond, másik pedig magánhadsereg szervezésével vádaskodik, nevezett portál pedig mindkettőt kiosztja, s ezek csak a hirtelenjében átfutott friss eresztések. Mit várhatnak tőlük mások, ha egymásról is így gondolkodnak? Hogyan tudnának egy országot működtetni, ha a „szellemi” vezetőik azon sem tudnak megegyezni, ki az ügynök / spicli / csurkista / zsidó / zsidóbérenc stb. közülük!

 

 Valójában egy ember van, akiért mégis kár. Ő Morvai Krisztina. Amit ez az asszony 2006 őszén tett a jogsérelmet elszenvedettekért, arra bármely magyar büszke lehetne. Hogy miként került ebbe a társaságba, hogyan vállalhat közösséget bármilyen szinten velük, az olyan rejtély, amit személyiségének alaposabb ismerete híján nem tudok megmagyarázni. Így marad a szomorú tény: az említett portál ma is az ő arcával nyit.

 A magyar közélet szereplői alighanem új témakör megnyitására fogják kényszeríteni a Guiness-rekordok könyvének kiadóit: már lezajlott a „legnagyobb” roma demonstráció, most pedig készülődik a Tarka Magyar! mozgalom tüntetése, mely 100 ezer főt vár október 4-én az Andrássy útra és a Hősök terére: http://index.hu/politika/belfold/eroszak0921/ .

Felhívásukban az Alkotmány 70/A paragrafusának 1. bekezdésére hivatkoznak: „A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve állampolgári jogokat bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”

A szervezők a megfélemlítés és a kirekesztés ellen készülnek demonstrálni, szigorúan félretéve a párthovatartozást, a pártpolitikát.

A jó szándékot nem vitatva lenne itt azért néhány kérdés.

 

 Kinek az elsődleges feladata az Alkotmány betartatása? Az államhatalomé. Ki a felelős, ha az Alkotmányban rögzített jogok nem érvényesülnek? Elsősorban az állam. Ki lehet tehát a legfőbb célpontja egy ilyen kezdeményezésnek? Az állam. Az állam tehetetlensége miatt tüntet-e a mozgalom? Nem, fő célpontjaik azok az egyébként valóban megfélemlítő, kirekesztő szélsőséges közösségek, amelyek valamilyen rejtélyes ok miatt szabadon szervezkedhetnek. Van-e elég értelem a mozgalom szervezőiben és a hozzájuk csatlakozott civil közösségekben, hogy mindezt ők is belássák? Mi az hogy, nagyon is! Akkor miért nem azt követelik, hogy az állam a rendelkezésre álló eszközökkel kényszerítse ki az Alkotmány betartatását, s hatékonyan lépjen fel mindazokkal szemben, akik azt megsértik?

 

 Itt az én válaszaim elfogynak, de egyben megmagyarázatlan rés keletkezik a szervezők érvrendszerében is. Amíg erre nem kapok valamilyen logikus választ, azt kell gondolnom, a mozgalom talán mégsem annyira politikamentes, mint azt állítják. Megkérdezhetem-e, hogy csak nem azért nem akarnak tüntetni az államhatalom ellen, mert az azt megtestesítő párt (pártok) közelebb állnak hozzájuk, mint mások?

 

 Továbbá: miért nem tesznek fel kérdéseket a miniszterelnöknek, a belügy- és a titokminiszternek? Például azt, miként történhet meg, hogy olyan kiváló titkosszolgálat, amely nem létező „terroristáknak” is nyomára bukkan, miért nem tud megakadályozni egy hetek óta nyilvánosan szerveződő szélsőséges demonstrációt? Miként lehet, hogy amikor százak támadnak rendőrökre, rendőrautót gyújtanak fel, felfordítják a várost, több milliós kárt okoznak, alig néhány embert vesznek őrizetbe, s azokat is kiengedik másnap? Miért nem lépnek fel pl. Budaházy - Toroczkai ellen hatékonyan, miért szabadíthatnak rendszeresen randalírozó csőcseléket Budapest utcáira? Miért engedik meg, hogy ők és társaik - akár a giliszták - minden rájuk omló szarkupac alól sértetlenül másszanak ki, s folytassák tovább „harcukat”? Ki az a vak, aki nem látja, hogy bár ők soha nem vernek szét rendőrautót, nem támadnak rendőrökre, újságírókra, nem törik szét a tűzoltó-vízcsapot, valójában akik ezeket teszik, az ő uszításukra cselekszenek? A sort és a példákat számtalanul lehetne szaporítani, sajnos.

 

 Nem olyan ez, drága tarka magyar „testvéreim”, mintha demonstrálnánk a Lipótból kikerült közveszélyes elmebetegek ellen, de nem kérdeznénk rá: ki eresztette szélnek őket? Vagy mintha tiltakoznánk a nátha és torokfájás miatt, de azt azért tűrjük, hogy jégre vigyenek bennünket?

 

 

 

 

  2006 óta Gyurcsány Ferenc gyakran hangoztatta azt az érvet, hogy akik ellene tüntetnek, ők az ország lakosságának kisebbségét alkotják, a „csendes többség”, azok, akik otthon maradnak, lényegében vele vannak. Még a márciusi népszavazás éjszakáján is mellettük szóló kiállásként értelmezte a szavazáson nem megjelent milliók ismeretlen véleményét.

 

  Most visszafordítjuk ezt az okoskodást: Gyurcsány Ferenc kezdeményezése, a Magyar Demokratikus Charta totális vereséget szenvedett: 9 millió 995 ezer ember, a „csendes többség” vagy azt nem hitte el, hogy a Gyurcsány által megfogalmazott veszélyek valósak, vagy pedig úgy gondolta, hogy azok ellen nem a megfelelő személy hirdetett küzdelmet. Mert ő akkor is elfogadhatatlan, ha éppen most érdekei úgy diktálták, hogy egy álpatetikus, bokrokról és hajtásokról szóló beszédben „barátjának”, „testvérének” nevezett: Ferikém, ha testvérem lennél, már rég kaptál volna egy szeretetteljes maflást, baszki.

 

  Nem büszkélkedhet fényes győzelemmel Kolompár Orbán sem. A „történelem legnagyobb roma demonstrációjára” mindössze néhány száz embert sikerült odaszállítania. Ha lenne kedvünk humorizálni, mondhatnánk: a jászapáti romabálon többen verekedtek, mint ahányan az Olimpiai parkban hallgatták az eligazítást. A szervezők őszinteségére jó példa, hogy miközben a kirekesztés ellen tiltakoztak, a Magyar Nemzet újságíróit nem engedték be a helyszínre, „véletlenül” nem küldték el számukra az üzenetet, hogy a sajtómegjelenést előzetes regisztrációhoz kötik.

 

 Vereséget szenvedtek a Budaházytól Vona Gáborig terjedő front harcos hívei is, őket legalább annyian nem támogatták otthonmaradásukkal, mint a chartásokat. Úgy látszik, nem hitték el a „ránk uszított cigányok százezreiről” szóló rémmesét. De hogy mi várható tőlük, azt megmutatták az Index újságíróin, akiket bemelegítő gyakorlatként bátran megrugdostak, semmivel sem különbül viselkedve, mint az olaszliszkai lincselők.

 

 Még tartanak a vonulások, rendezvények, nem lehet tudni, mivé fajul az este során a mindkét oldalról felhergelt tömeg indulata, szervezett-e valaki egy kis összecsapást: néhány égő autó, felborított, felgyújtott utcai kuka, Molotov-koktél látványa mindkét oldalnak hasznos lenne, a chartások igazolva látnák a fasiszta veszélyt, a harcosok pedig büszkén mesélhetnék unokáiknak, hogy „amikor én halálmegvető bátorsággal megküzdöttem a cigányveszedelemmel”…

 

 Szerény javaslatom is lenne a további kibontakozáshoz: jövőre, ha még aktuális, mindkét rendezvényt meg kell ismételni. Be kell azonban iktatni egy közös vonulást a Puskás Ferenc Stadionba. Ott Hegedüs D. Géza moderálásával a két tábor egymásnak eshetne, no nem késekkel s egyéb ilyenekkel, hanem ahogy gyerekekhez illik: szkanderrel, számháborúval, ipiapaccsal, én azt sem bánom, ha a fütyijüket mérik össze, csak fogadják meg, hogy utána mindenki kussol néhány évig. Hátha elmúlna a fasiszta- és a cigányveszély is.

 Az újságolvasás éppúgy szakma, mint az újságírás: megtanulható, felismerhető fortélyai vannak: a figyelmes olvasó egy idő után rájöhet, miként akarja a lap manipulálni, befolyásolni. Ezek a célok nem eleve rossz szándékúak: aki akárcsak egy mondatot is a nyilvánosság elé tár, az mind manipulál: hatást akar kiváltani, el szeretne érni valamit stb. Abban sem hiszek, hogy a sajtó feladata kizárólag a semleges tájékoztatás, egy jó laptól egyenesen elvárom, hogy legyen álláspontja, csak a heréltek semlegesek. Ugyanakkor feldühít, ha azt úgy közli, hogy eközben érezhető a nyilvánvaló egyoldalúság.

 

 Az utóbbi héten a Heves Megyei Hírlap többször is feldühített.

A megye egyetlen napilapja rendszeresen közöl beszámolókat, mi az aktuális helyzet a HospInvest kontra kórházvédők „ütközetében”. Az ügy régi, az országos sajtó is ismeri, ennek részletei most nem érdekesek. Mennyiségi és szövegtani elemzéssel egyértelműen kimutatható lenne, hogy a lap a megyei önkormányzat, így a HI oldalán áll. Nincs birtokomban az e témában megjelent összes cikk, ezért csak az eheti adagra tudok hivatkozni, s egyben ezeken keresztül be tudom mutatni a nyilvánvaló egyoldalúságot, a rossz szándékú manipulációt.

 

 Kezdődött azzal, hogy szeptember 17-én, az ismert és a megyei önkormányzat számára kedvezőtlen bírósági döntés után közöltek egy beszámolót, melynek lényege, hogy „Sós nem mond le a fejlesztésről”(Sós T. a megyei közgyűlés MSZP-s elnöke). Ki vette észre, hogy ennek a cikknek hosszabb változata előző nap megjelent az mszp.hu oldalon (http://mszp.hu/interju/bovebben/a-regio-legjobb-korhazat-hozzak-letre), sőt az újságcikk bár lerövidítve, de szóról szóra a honlap által készített interjút közli, anélkül, hogy utalna a forrásra? „Kicsit” kilóg a lóláb, mert így nehéz kivédeni, hogy a lap nem az MSZP szócsöve, de a szerkesztők úgy gondolkodhattak, hogy van egy halmaz, aki olvassa az újságot, van egy, aki a honlapot, de a két halmaz közt nincs átfedés, csak kevés számú, s azok pedig úgy is hallgatnak. Tévedtek.

 

 Tévedtek, de nem akkorát, mint tegnap.

Múlt csütörtökön közöltek egy olvasói levelet, melynek írója részletesen kifejtve álláspontját a HI mellé áll, a kórházvédők ellenében. E témában ez volt az egyetlen közölt hozzászólás. A levél hangneme, balos elkötelezettsége valószínűleg több olvasót is reagálásra késztetett, így ezen a héten, 18-án leközöltek egy, a kórházvédőket támogató levelet névvel, lakcímmel. Ezt azonban úgy, hogy mellé beszerkesztettek egy név és lakcím nélküli másik olvasói reagálást is, egy magát szerelőnek nevező személytől, aki elképesztően demagóg módon száll szembe a kórházvédő orvosokkal. Rövid idézet ez utóbbiból: „Okulásként egy Svédországban esett történettel zárnám: a napokban börtönbüntetésre ítéltek egy orvost, mert hálapénzt fogadott el. Kérdés: Önök közül ki volna még szabadlábon?”

 

 Mondható persze, hogy az olvasói levél nem az újság álláspontja, én azonban úgy vélem, a nyilvánvaló baromságokat igenis kötelessége a szerkesztőségnek helyretenni, legalább egy lábjegyzetben. Itt megkérdezhették volna, hogy ezek szerint csak a kórházvédők élnek hálapénzből, az HI-nek aláírók nem? A svéd példára hivatkozva közölhették volna a „szerelővel”, hogy példája csak akkor helytálló, ha egyben a svéd orvosok munkabérét is biztosítaná az állam, egészségpénztár, valaki. Végül megkérdezhették volna, hány szerelő lenne szabadlábon, ha mindenkit bezárnának, aki nem ad számlát, adót csal stb. Csak én be tudnék a legutóbbi hónapokból 3-4-et ajánlani. Nem tették, sőt, a két levél egymás mellé szerkesztésével egyértelműen hátsó szándékkal manipuláltak: le akarták rombolni a kórházvédők mellett álló személy érveit, hangulatot keltettek az orvosok ellen általában, mert ennek az újságnak is csak addig jó, amíg van kit egymás ellen uszítani, addig sem feszegeti senki, hogy pl. miként privatizálták anno az MSZP megyei napilapjait, s mennyire váltak függetlenné tőle azóta.

 Olvasván az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének évfordulóján rendezett tegnapi budapesti tüntetés beszámolóit, akadt egy kis hiányérzetem. A tüntetők létszámát a tudósítók közmegegyezéssel nagyjából 2-400 körülire becsülték, mindannyian jelezték, hogy estére lényegében békésen véget értek az események, ennyi. Nem tértek ki azonban arra, hogy minek volt köszönhető ez az MTK-Paks rangadó közönségét is alulmúló létszám.

 

 Nem akarom én valamilyen nagy társadalomtudósnak mutatni magam, ők nyilván el tudnák mondani, hogy a közöny, a fásultság, a tehetetlenségérzés, a félelem mennyi embert „szeletelt” le a lehetséges tüntetők számából; megbecsülni sem tudom, hogy mekkora volt egy Ekrem Kemál György és a hozzá hasonlók riasztó hatása - normális ember nem túl nagy örömmel szív velük (sem) egy levegőt. Ezek felfejtése legyen nálam rátermettebb elemzők feladata. Én ugyanis nem a részleteket ismerem, hanem az Igazságot. Erre támaszkodva közlöm mindenkivel, hogy valójában egy oka volt ennek az igen alacsony létszámnak: az idő. Vagyis az időjárás.

 

 „Valaki megölte magát, az hozta ezt a rút időt”. Petőfi, a zseni megsejtette, hogy az  időjárás nem feltétlenül a saját természettudományos törvényei szerint változik, hanem az emberi tudat, psziché képes annak befolyásolására is. Nekem már napok óta feltűnt, hogy bár 2006-ban egész szeptember-október során gyönyörű napsütéses meleg idő volt, most mikor romlott el az idő? Na, mikor? Akkor, amikor a nagy igazságbeszéd évfordulójának hete kezdődött. De nem ám csak elromlott: olyan hideg van, hogy napok óta fűteni kell. A gázórám úgy pörög, hogy ha az lenne a 4-es metró fúrópajzsa, a szavazók metrón utazhatnának a választásokra; a legrosszabb fajta, permetező eső áztat mindent és mindenkit, kellemetlen szél fúj, lassan a fénylő napnak az emléke is kitörlődik az agyunkból, ha ez így megy tovább. A kutyám is csak csóválja a farkát, amikor hazaérek, de elő nem mászna a házából, a büdös dög, ezért még kapsz a pofádra, hát miként várható el, hogy 200 000 (2.000.000 – by Philip) ember üvöltse kórusban: „Gyurcsány, takarodj!” Na ugye?

 

 De ezek csak tünetek. Valahai őseimet hivatásuk miatt, mint afféle pogány „látó” embereket üldözték, a Váradi Regestrumban megtalálhatók a vezetéknevemet viselő máglyára küldött boszorkányok, természetes hát, hogy én is tudom, pontosabban én tudom, mi váltotta ki ezeket az időjárási anomáliákat.

 

 Mindez szándékosan, előre megfontoltan és felkészülve létrehozott, a kollektív tudat manipulálásán keresztül kiváltott paranormál jelenség volt, eszköze pedig a fekete mágia. A szándékolt, elviselhetetlenül pocsék idő generálásának politikai, hatalmi céljai voltak. Átviteli mágiával, pszichotronikai eszközökkel még az évforduló előtt olyan negatív gondolatokat, gonoszságokat szuggeráltak az esemény lehetséges résztvevőire, amely negatív gondolat társulva az otthon maradott tömeg hatalmas energiájával, gyászos hangulatával, képes volt ilyen paranormál jelenség kiváltásához.

 

 Ja, hogy ez a magyarázat valahonnan ismerős? Hát istenem, én is láthatom így az okokat, nem csak Szilvásy György testvére. Nekem ráadásul papírom is van róla, hogy hivatottabb vagyok. Elég megnézni a személyi igazolványomat.

 

Ui:

Mivel udvarias ember vagyok, két állandó olvasóm szokásos hozzászólását is megírom, hogy nem fáradjanak.

 

Alvarez, Róth Manó:

„ Sasika, te egy hülye jobbos segg vagy.”

 A Népszabadság nemes hagyományaihoz hozzátartozik, hogy időnként célkeresztbe vesznek valakit, többnyire nekik nem tetsző személyt, kiadják a lőparancsot, de legalábbis megpróbálják az illetőt ellehetetleníteni. Azok a régi szép idők persze elmúltak, amikor egy Rényi Péter vagy Szerdahelyi István tollából származó kritika írókat, értelmiségieket tehetett parkolópályára, de a reflexek még működnek. Ezt bizonyítja Kácsor Zsolt cikke, amely Lipusz Zsolt magyar-történelem szakos középiskolai tanárról, a Jobbik nyíregyházi alelnökéről szól: http://www.nol.hu/cikk/506862/

 Bár az írás viszonylag hosszú, valójában egy mondatban össze lehet foglalni mondanivalóját: a szerző azon méltatlankodik, miért nem rúgják már ki Lipusz Zsoltot tanári állásából?

 

 De ki is az a Lipusz Zsolt, aki a legnagyobb példányszámú figyelmét felkeltette? Az ország nagy részének erről fogalma sincs, szűkebb környezetén kívül csak azok ismerik akik a a kuruc.info olyan megrögzött olvasói, mint a Népszabadság újságírója. Kácsor Zsolt bőségesen idéz is a nevezett portálon megjelent Lipusz-cikekből, sőt éppen ezek miatt az írások miatt szeretné, ha kirúgnák már végre a tanárt állásából.

 

 Lipusz írásai többnyire valóban végtelenül, bántóan egyoldalúak, gyakran szélsőségesek, az pedig, hogy ezeket előszeretettel jelenteti meg a kurucoknál, nem vall sem túltengő értelemre, sem jó ízlésre. Aki ezeket a „műveket” és a személyiséget annyira fontosnak tartja, az vitatkozzon vele, cáfolja meg, mutasson rá ostoba korlátoltságukra, nevezze őt hülyének, „buta jobbos seggnek” (ezzel engem tisztelt meg legutoljára egyik kommentelőm): egy politikai-ideológiai vitában minden törvényes eszköz megengedett, a törvénytelen pedig egyenesen bevett szokás nálunk.

 

 Egy dolgot azonban nem szabad tenni: a politikust, közembert, közírót összekeverni a magánemberrel. A Népszabadságban megjelent írás ezért elfogadhatatlan. Kácsor úr Lipuszt tanárként akarja tönkretenni, de bárhogy keresgél, sem közvetlen főnöke, sem igazgatója, sem tanítványai nem tudnak „terhelőt” mondani róla. Sőt éppenséggel mindenki hangsúlyozza: tanári szerepéből nem szokott kiesni, az órán nem politizál, a „hivatalos” tananyagot tanítja, nem tömi a tanítványai fejét azokkal a baromságokkal, amiket egyébként előszeretettel hirdet.

 

 Akkor mi itt a probléma? Csak nem az, miként gondolkodik erről vagy arról? Úgy gondolja, hogy a holokauszt nem vagy nem úgy történt meg? Na és: a hülyeség nem bűncselekmény. A kérdés ugyanis az, hogy miként tanítja  pl. a holokausztot? Márpedig erre nézve egyelőre nem talált Kácsor úr terhelő tényeket, bárhogy is szerette volna.

 

 Más dolog persze, hogy Lipusz „kolléga” miként tud szembenézni azzal a ténnyel, hogy teljesen mást mond tanítványainak órán, mint amiket valójában gondol. De ez legyen az ő dolga, ehhez sem a Népszabadság újságíróinak, sem olvasóinak semmi közük.

 Ezek annyira alkalmatlanok, hogy már oszlatni sem tudnak – így gondolkodhatott az ország a tegnapi szavazásról, senkivel nem találkoztam ugyanis, aki akárcsak egy percre is komolyan vette volna, hogy a parlament ki fogja mondani saját feloszlatását. Nem álltak készenlétben ünneplő tömegek, és olyan nagyon mély bánatot sem lehetett senki arcán felfedezni – csak a szokásosat. Mindenki tudta, hogy ócska színielőadás folyik parlamenti díszletek közt, egy olyan színdarab, amelyet százszor is láttunk már, pedig elsőre is untuk. Még egy ledorongoló kritikát sem érdemel.

 

 Volt viszont két olyan mondat, amely megütötte a fülemet, s amelyért egyes falusi kocsmákban már elővennék a bicskát. Az egyiket az örökké sértődött Dávid Ibolya adta elő. A Fidesz felé fordulva gúnyos-humorosnak szánt módon kérdezte: mikor lakik már jól a „kisgömböc”? A szöveg nem túl ízléses célzás Orbán Viktorra, noha látszólag az ismert mesét eleveníti föl. Visszhangzik ebben a képben nagytiszteletű Kiss Péter „Gömbölini”-je, ezenfelül nyilvánvaló célzás a volt miniszterelnök testi alkatára, amit különösen egy nőtől hallani durva ízléshiányra utal. Navracsics szerencsére nem vette fel ezt a stílust, pedig mondhatta volna, hogy kedves Ibolya, az Ön kiszámíthatatlan hangulatváltozásai, állandó feszültsége, kapkodása bizony a politikai klimax jelei, ha szükségesnek látja, szívesen befizetjük a Táltos Ösvény gyógyító kúrájára.

 

 Míg azonban D.I. mondata legfeljebb ízléstelennek minősíthető, Gyurcsány Ferenc felszólalásakor beindította az árokásógépet, s olyan mélyre fúrt, hogy ha mindezt Makón mondja, máris meg lennének oldva energiaproblémáink. Miközben érvelt a szocialista-szabaddemokrata együttműködés mellett, kifejtette, hogy ha ez nem jön létre, akkor „jön a másik Magyarország, az, amelyiktől borzongani kell, nem nekünk, hanem a gyermekeinknek.” Ócska fogás, de mit várjon el az ember egy olyan bloggertől, amilyen én vagyok, tehát mégis muszáj fölvetnem: a miniszterelnök gyermekének nem a Fidesztől kell borzongania, hanem esetleg attól, mi lesz, ha a felsőoktatásban nem talál egy olyan jó iskolát, mint a Montessori volt, ez az igazi probléma, nem a Fidesz. Merthogy a „másik Magyarország”, ami ilyen fenyegető, az persze a Fidesz. Ami majd jön, és akkor lesz nemulass!

 

 Ki nem állhattam soha azokat a jobboldaliakat, akik a baloldalt egészében véve nemzetietlennek tartják. Legjobb barátom megrögzött szoci-szavazó (istenem, van úgy, hogy pl. a lottón én is rossz helyre teszem az X-et, sőt, eddig még csak úgy volt), eszembe nem jutna kételkedni hazafiasságában, „számtalan” magyar sportsikernek örültünk együtt, s még számtalanabb volt, amikor bosszankodtunk, de tudom, hogy éppúgy magyar, mint én vagyok.

Éppen ezért dühít fel, ha ilyen aljas módon próbálja valaki kétségbe vonni a parlamenti jobboldal demokratikus elkötelezettségét. A Fidesz volt már hatalmon, követett is el számtalan hibát, olyat is, amely feszegette a demokrácia határait, de tárgyilagos szemlélő – ha lenne ilyen – egészen biztosan megállapíthatná, hogy hatalomgyakorlásának demokratikus jellege semmivel nem maradt alatta a jelenlegi kormányénak.

 

 Miféle megegyezésre törekszik az az ember, aki kétségbe vonja az ország legalább felének tisztességes szándékait? Semmilyenre. Ez is csak része a színjátéknak, a kritikusok legfeljebb megjegyzik: a főszereplő a szokásos, émelyítően ripacs módon adta elő a darabot.

 A Heves Megyei Bíróság jogerős ítéletével hatályon kívül helyezte a megyei önkormányzat azon döntését, mellyel a HospInvest kapta meg az egri kórház vagyonkezelési jogát.

 A felperes, a közigazgatási hivatal azt sérelmezte, hogy a közel 1500 oldalas pályázati dokumentációban megtalálható banki igazolás bizonyos formai követelményeknek nem felelt meg. A döntés nem jelenti automatikusan a szerződés érvénytelenségét, de azért azt sem lehet mondani, hogy nem jár következményekkel: jogászismerőseim szerint ezek után jó eséllyel lehet pert indítani a megyei bíróságon az egész szerződés érvénytelenítéséért.

 

 Mivel magam nem vagyok jogász, természetes jogérzékemnél fogva először azt gondoltam, hogy mivel a HI és az önkormányzat is hibázott, a szerződést éppúgy, mint a HI pályázatát, meg kell semmisíteni, érvénytelenné kell nyilvánítani, ez azonban említett ismerőseim szerint nem így van. Meg kell várni tehát, hogy melyek lesznek a további jogi lépések.

 

 Engem igazából a hírnek nem ez a vonatkozása érdekel. Sokkal inkább a két vesztes, a HI és a megyei önkormányzat reagálása.

„A Hospinvest mindenben jogszerűen járt el, a pályázati kiírásnak megfelelően adta be a pályázatát –mondja Kollányi Gábor, a HI elnöke. A pályázat kiírói 3 évre visszamenőleg kértek igazolást, hogy a cégnek nincsenek tartozásai. A HI egyik számlavezető bankja ehelyett csak két évet igazolt először. Akkor most mi ebben a jogszerű?

Sós Tamás, a megyei önkormányzat szocialista elnöke szintén szemrehányóan beszél a bírósági döntésről, mivel egy 1500 oldalas pályázati anyagból egy darab papír hiányoltak.

Az elnök úr személyesen nyilván soha nem pályázott hasonló módon, mert akkor tudhatná, hogy nem egy ilyen horderejű döntésnél, de – hogy saját életemből vegyem a példát – egy havi 4000 forintos Útravaló ösztöndíjnál is kizáró tényező valamely előírt formai „bizbasz” hiánya, akármilyen jó egyébként a pályázat.

 

 S bár mindketten igyekeznek hangoztatni, hogy semmi lényeges következménye nincs a bírósági döntésnek, ez nem így van. Bizonyítja ezt az is, hogy Sós Tamás a Legfelső Bírósághoz felülvizsgálati kérelmet kíván benyújtani a döntés hatálytalanításáért.

Ez akárhogyan is nézzük: bukta. Minél később veszik észre, annál inkább nagyobb s jobban éget.

 2006 őszén kollégáimmal Krakkóban jártunk, bármi látnivaló utunkba akadt, előkaptuk fényképezőgépeinket, videokameráinkat, százszámra készültek a felvételek, a lengyelek pedig csak bámultak: milyen gazdag országból érkeztek ezek a turisták, hogy mindnek digitális gépe van. Nem tudhatták, hogy „csupán” mi magyarok vagyunk azok a jómódúak, akik a Sulinet- program keretében megvásárolható eszközökkel vakítottuk a világot.

Ez a kép jutott eszembe, ahogy olvastam a miniszterelnök ígéretét: az EU-hoz való csatlakozásunk 5. évfordulójára minden diák laptoppal fog rendelkezni az állam jóvoltából: http://www.mno.hu/portal/584822?searchtext=laptop.

 

 Természetesen nem vagyok én semmi jónak elrontója, ha „fussa” rá, akkor miért ne. Az összeg nagysága kicsit riaszt ugyan, de hát éppen Gyurcsány mondta, hogy túl vagyunk a nehezén, most már jöhet, aminek választási években jönnie kell, s ha ez laptop, akkor laptop. Jobb, mint egy csomag lejárt szavatosságú száraztészta, nem?

 

 Diák az, akinek diákigazolványa van, fogadjuk el munkahipotézisnek ezt a meghatározást. Ez alapján kb. másfél millió ember fog részesülni a laptop-esőből. Egy középkategóriás darab legalább 100 ezer forint, rövid szorzás után kijön a végeredmény: 150 000. 000. 000. Ezt én sem biztos, hogy jól le tudom olvasni, de akárhogyan nézem: 150 milliárd forint. Ha csak a fele igaz, az is sok, de hát istenem, aki gazdag, nem nézi az aprót (vagy nem a maga pénzét költi).

 

 Nekem minden gyermekem diák, lesz itthon négy laptop (a két számítógép mellett), mert azt azért mégsem gondolnám, hogy a nagycsaládosokkal ki lehetne csellózni: én bizony kérem mind a négyet! Mivel az említett évforduló 2009-ben lesz, én azt sem bánom, ha a választási értesítővel együtt kapom meg a szerkentyűket, így mégis egyértelműbb a dolog: „nehogymán” rossz helyre tegyem az X-et! Legkésőbb 2010-ben pedig parlamenti választások is lesznek, remélem, valamely párt csak előáll azzal a jelszóval, hogy „ingyenáramot a laptopoknak”, s akkor megint jól járok, mert négy laptop után négyszeres ingyenáram dukál, szociális érzékenységem legalábbis ezt diktálja.

 

 Szívszorongva várom tehát 2009-et, mert némi félelem él bennem. Itt Egerben a főiskolán ingyenes laptoppal próbáltak csábítani tanulókat olyan szakokra, amelyeket mindenki utált, finomabban szólva nem voltak népszerűek, s a párhuzam kínálkozik… Másrészt emlékszem egy korábbi miniszterelnökre, aki meghirdette óvatlanul, hogy mindenki számára ingyenesek lesznek a tankönyvek, ebből mára az maradt, hogy a 30 fős osztályomból 3 gyerek nem fizet (az már csak fintora a sorsnak, hogy nem a három legrászorultabb).

 

 De félre kishitűség: egyelőre örüljünk az ajánlatnak, örüljünk, hogy van, aki gondol ránk s meg akar ajándékozni, s örüljünk annak is, hogy néhány éve beleléptünk…

Én nem hiszem, hogy normális vagyok.

 Sem a jó, sem a rossz színész Csányi Sándor nem a barátom, sem az ellenségem, Stumpf Istvánt soha nem láttam még nappali fényben, sem Tóth Jánost, sem Tombor Andrást. A normális Magyarországhoz tartozók valamiképp minddel kapcsolatban állnak, bármelyikőjüket megkereshetik, s például az ország egyik leggazdagabb emberének ajánlatot tehetnek: ugyan már Sanyikám, szerezz nekem Dávid Ibolyára egy kis „terhelőt”.

 

Én nem hiszem, hogy normális vagyok.

Almássy Kornél nem rokonszenves, Dávid Ibolya nem ellenszenves annyira, hogy lehallgattatnám őket, majd pár perces csúszással tájékoztatnám a nagyérdeműt: először, hogy Dávid Ibolya megzsarolt, megfenyegett, majd ugyanez fordítva a másikról. A normális Magyarországon mindez természetes: egyik a másikat, másik az egyiket, mindkettő, egyik sem; biológiatesztben kérem az A, B, C vagy D betűt bekarikázni.

 

Én nem vagyok normális.

Egy párt vezetőjeként (elnök, alelnök) nem akarnám tökön szúrni társaimat; azt, akivel tegnap még kebelbarát voltam, ma köpdösni, titkosszolgálatot hívni ellene; Kornél-napon lemondani, lemondatni, visszalépni, a „mély süllyedéshez” vezető legjobb útra vinni az „egyetlen nemes konzervatívokat”. Úgy látszik, nálunk ez belefér a normalitásba.

 

Egyes kommentelők céloztak már rá, hogy elment az eszem.

Titokminiszterként pl. eszembe nem jutna a „nemzet biztonságát” fenyegető ügyről, hogy a Népszabót előbb tájékoztatnám, mint az országgyűlés illetékeseit; vagy megvádolni egy céget, hogy milliónyi e-mail címet lopott, rájuk küldeni a kommandósokat, szakszerűen összeszedetni velük az alig használt WC-papírt is, miközben a meglopott közli, hogy tőle soha, senki, semmit, s mindezt persze úgy intézni, hogy a lapzártába még feltétlenül beleférjen. Itt ez hétköznapi ügy, egy felkiáltójelet sem érdemlő semmiség.

 

Egyenesen kötöznivaló bolond vagyok.

Nekem ugyanis feltűnik, hogy bizonyos típusú bűncselekményeknek soha nincs meg az elkövetőjük. Nem tudjuk, kik akartak robbantani választási gyűléseken, kik a „rárepülő” szlovák terroristák, kik lőtték a zsarupalotát,  kik „idegelik fel” a Magyarok Nyilait, és csalódnék, ha kiderülne, ki milyen szerepet játszott (el) a mostani kémügyben. Vagy ha igen, 80 évre titkosítják. Nekem úgy tűnik, valaki megint kavarja, mint Piszkos Fred a „málnaszőrt”.

 

Az ember legszívesebben elküldene minden politikust a bús, borongós picsába, ha nem lenne olyan érzése, hogy valaki éppen ezt akarja. Belénk égetni, hogy „más is kurva, nemcsak én”.

 Egy korábbi posztomban megígértem, hogy kéretlenül ugyan, de elkészítek Kolompár Orbán számára egy beszédjavaslatot a szeptemberi cigánytüntetésre. Íme:

 

Lasho dyes te del o Del! Jó napot adjon az Isten!

Ha egy házat építünk, és kilopjuk az alapból a cementet meg a vashuzalokat, az a ház, mint tudjátok, igen hamar össze fog omlani.

Örülök, hogy ilyen sokan megtiszteltetek jelenlétetekkel, ezt viszonozom azzal, hogy egy vallomást kell tennem: felhívásom olyan alapokra épült, mint az előbb említett ház: lényeges dolgok kimaradtak belőle.

Előre szólok, hogy amit hallani fogtok tőlem, nem lesz kedvetekre való, úgyhogy megkérek mindenkit, a botokat, szamurájkardot akkor se vegyétek elő, ha legszívesebben levágnátok a káromat.

 

 Polgárháború vagy együttélés – e kettő között kell választanunk nekünk magyaroknak és cigányoknak. Ha minden úgy megy tovább, ahogy eddig, a háború elkerülhetetlen, s azon legtöbbet mi veszthetünk: karókkal nem lehet küzdeni a géppisztolyokkal szemben. Most elmondom, mit kellene tennünk az együttélés érdekében.

 

 Tévednek azok a magyarok, akik kevesebb pénzből akarják megoldani problémáinkat. Sokkal több pénzre van szükség: nem az autópályákba kellene beruházni, hanem az emberi erőforrásba, azokba a százezrekbe, akik jelenleg a teljes kilátástalanságban élnek. Követelni fogom, kikényszerítem, hogy elsőként nálunk váljon valóra az, hogy mindenki kap még egy esélyt.

 

 De ti is tévedtek, ha azt hiszitek, hogy még több segély lesz. Sőt, éppen arra teszek javaslatot, hogy ezentúl senki ne kaphasson semmiféle lóvét valamiféle teljesítmény nélkül. Aki ugyanis a feltételek nélküli segélyezés híve, az valójában az örökös alávetettségeteket akarja. Márpedig én ezt nem akarom, fel akarlak benneteket emelni, tudom, hogy különbek vagytok annál, mintsem hogy állandó rászorultságban éljetek.

 

 A magyarokról most nem beszélek, az maradjon az ő politikusaik dolga. Hozzátok szólok, mert elsősorban rajtatok múlik, készek lesztek-e a változásra. Legelső követelmény annak tudomásulvétele, hogy ez itt még Magyarország, mi ennek az államnak vagyunk kisebbségi polgárai, tehát a többség normáit, törvényeit szigorúan be kell tartanunk. Javasolni fogom, hogy aki ezek után valamilyen börtönnel büntetendő cselekményt követ el, az a továbbiakban ne kaphasson semmiféle támogatást. Köztudott, hogy az ország lakosságának egyre nagyobb része cigány származású, szeretjük a gyerekeket. De őket szeretjük- e valójában, vagy csak az értük járó pénzt? Új mozgalmat hirdetek, ennek jelszava: Nem a gyerekekből, hanem a gyerekekért! Elvárom mindenkitől, hogy iskolába járassa gyermekét, hogy a minimális szükségleteiről gondoskodjon: követelje meg a tisztálkodásukat, tanulásukat, s azt is megmondom nektek: ha valakiről meghallom, hogy egy tanárra kezet emel, magam fogom azt a kezet letörni!

 

 Megvédelek benneteket, ha bárki pusztán cigányságotok miatt akár szóban, akár máshogy megtámadna, hátrányosan megkülönböztetne. De mentség sem lehet senki számára, hogy cigány. Ha bárki bűncselekményt akar magyarázni azzal, hogy nekünk mások a szokásaink, hagyományaink, hogy nálunk él az önbíráskodás, a bosszú, annak ajánlom, hogy gondolkozzon el: mi lenne, ha a magyarok is a hagyományra hivatkozva bevezetnék a kéz- és orrlevágást, a szemkitolást. Szeretnétek? Hányan látnának ma akkor engem, hányan markolászhatnák a karókat közületek?

 

 A Gárda miatt gyűltünk ma ilyen szépen össze. Jegyezzétek meg: ok nélkül semmi sincsen. Ha van Gárda, azért mi is felelősek vagyunk! Tiltakozom, ha bárkit csak azért, mert cigány, megfélemlítenek, ebben az esetben elvárom a rendőrségtől, hogy a törvény szigorával sújtson le . De ha megtudom, hogy van olyan falu, ahol miattatok nem lehet élni, akkor magam fogom odavezényelni őket, de nem ám díszszemlére!

 

 Most menjetek haza, mondjátok el, mit hallottatok, a részleteket mindenkivel meg fogjuk ismertetni. Nem hangoskodunk, nem káromkodunk, főleg nem bántunk senkit, mutassuk meg, hogy mi is tudunk ember módra viselkedni. Otthon elkerülitek a kocsmát, készítsétek össze a gyermekeitek holmiját a holnapi iskolába menetelhez.

„Horváth Aladár roma polgárjogi vezető azt mondta: azért jött el, mert meg kell állítani az újfasizmust.  Elsősorban a vidéken élő cigányságot rasszista erőszak fenyegeti.”

 

 

 Évek óta gondolkodom azon, mi az oka annak, hogy az állami iskolák bizonyos területeken fokozatosan lemaradnak más, alapítványi, egyházi intézményekhez képest. Ez a lemaradás egyelőre nem a tanítási színvonalban, a diákok elért teljesítményében figyelhető meg, de más vonatkozásban nagyon is szembetűnő.

 

 Én egy nagy múltú állami gimnáziumban tanítok, közvetlen szomszédságunkban van az örök rivális iskola, amelyet a rendszerváltás után visszakapott a katolikus egyház, náluk ebédelek, így minden nap belelátok valamelyest életükbe. A rendszerváltás előtt mindkét épület egyformán lepusztult volt, azóta a miénk csak romlott, az övék egyre csinosabb lett, a felújítások, beruházások folyamatosak, csak magára az épületre több pénzt költhettek, mint mi az utolsó 50 évben. Az oktatási kormányzat és az egyházak között évente kitör a vita az iskolák finanszírozásáról, komoly közgazdászok is nehezen igazodnának el, kinek  van igaza: a szomszédban látottak esetleg félrevezetőek lehetnek: nem tudom, nincs-e valamely más forrásuk, amely kívül van az említett vita tárgyát képező juttatásokon. A magam módján pedig még örülök is sikerüknek, hiszen jó látni, hogy a városban nemcsak a bankfiókok újulnak meg, hanem néha egyes oktatási intézmények is. Ha pusztán az épület alapján kellene dönteni egy gyereknek és szüleinek a továbbtanulásról, akkor sem kerülünk feltétlenül hátrányba: a 250 éves ódon falaknak is megvan a maguk hangulata, igaz, ezt olykor elrontja, hogy gerendákkal kell alátámasztani a tetőmennyezetet, hogy ránk ne omoljon.

 

 A lemaradásunk mégsem e téren a legfontosabb, hanem a nevelési lehetőségekben. Az egyház a maga szellemiségével, követelményeivel optimálisabb keretet tud biztosítani az oktatás-nevelés elválaszthatatlan folyamata számára, mint az ebben ezernyi eszközzel, rendelettel korlátozott állami iskola. Mi, a „modern”, liberális pedagógiának vagyunk az áldozatai, pedig ami modern, az nem biztos, hogy jó a gyerekek és tanáraik számára, de ami jó, az mindig „modern”. A gyermek- és szülőjogok tágítása csak látszólag szolgálja az ő érdekeiket. Valójában éppen megfosztja a diákokat annak lehetőségétől, hogy szabályokat tanuljanak, önfegyelmet, közösségi szellemet, az önérvényesítés korlátozását, holott ezek szerintem sokkal inkább „kulcskompetenciák”, mint amiket a különféle, évente változó tantervek előírnak. Biztos vagyok benne, hogy egyre növekedni fog azon szülők tábora, akik gyermekeik számára úgy választanak iskolát, hogy mérlegelik: melyik típusú intézménynek vannak nagyobb nevelési lehetőségei. Mert oktatni majdnem minden iskolában többé-kevésbé egyformán tudnak: az egyes intézmények közt inkább abban van különbség, hogy kik jelentkeznek oda. Márpedig egy határozott, szilárd, nem évente változó elveken nyugvó gimnázium sokkal inkább vonzó lehet a legjobbak számára is. S ez az, amitől félek.

 

 Tudom, hogy ha valaki olvassa majd ezt a posztot, meg fogja kérdezni magában, mit teszek annak érdekében, hogy ez ne így legyen, és ha ilyen jó véleményem van a szomszédról, miért nem ott tanítok? Az első kérdésre nem válaszolhatok az öndicséret vagy az álszerénység látszata nélkül: ebben illetékesebbek tanítványaim. A második azonban megválaszolható: nem megyek máshová, mert nem a távlatilag jobb helyre vágyom, hanem azt szeretném, hogy az én iskolám legyen a legjobb vagy ugyanolyan jó. Nem megyek továbbá azért, mert „valláskárosult” vagyok, amin azt értem, hogy az egyház kívánta értelemben nem érzem magam vallásosnak, s nem akarok képmutatóbb lenni a kelleténél nagyobb mértékben. De lehetőségeiket néha irigylem.

 Bár a hőmérő higanyszála nyári csúcsokat döntöget, a fákon összébb húzódó, majd lehulló levelek egyre bizonyosabbá teszik: itt van az ősz, itt van újra. Még néhány hét, és fecskék, gólyák, darvak összegyűlnek, s megkezdik vonulásukat.

 

 A magyar közélet kitermelt egy olyan sajátos embertípust, amely elirigyelve a madarak szokásait maga is a vonulásban látja a túlélés lehetőségét. Vonulnak a különféle gárdisták – „mentve” a lakosságot a cigányoktól; a melegek – méltóságukat követelve; s most, a nagy őszi vonulások időszakban egyre többen jelentik be – chartázók, tarka magyarok -, hogy ők meg az erőszakos szélsőjobb ellen készülnek kivonulni. Csalódnék, ha ezek ellenreakciójaként utóbbiak ne éreznének késztetést egy kis kődobálós, Molotov-koktélos összejövetelre.

 

 Szabad országban persze vonulni is szabad. Valós aggodalmaknak tarthatjuk a kiváltó okokat is. Ki tagadhatná, hogy különösen egyes vidéki településeken a cigányok egy része szinte elviselhetetlenné teszi az ott élők mindennapjait? Ki tagadhatná, hogy az ellenük irányuló vonulások vétlen cigányokban is félelmet kelthetnek? És nem láttunk elég példát az utóbbi időkben, hogy csuklyás fiatalok rendőrökre mernek támadni, a rendőrök meg békés tüntetőkre? Dehogynem. Mindenki jogosnak érezheti saját fájdalmát és félelmét, csak az a baj, hogy mindenki kizárólag a sajátját érzi annak. Vonuló magyarjaink – gárdisták, melegek, chartások, tarkák – közül senki sem képes arra, hogy azok félelmét is belássa, akik ellen éppen tüntetnek.

 

 Vakságuk azonban az említettnél is nagyobb. Azt a lényeges elemet nem ismerik fel, hogy mindannyian ugyanattól szenvednek: az impotens államhatalomtól. Attól, amelyik tűri az erőszakot, fenyegetést, vagy legalábbis hatékony lépéseket nem tesz ellene sem az Andrássy úton, sem a vidéki településeken; attól, amelyik nem akarja / nem képes megvédeni polgárait a bűnözéstől, visszatartani az önbíráskodástól (hogy mit tanult a cigányság egy része Olaszliszkából, azt éppen a tegnapi mezőfalvi események bizonyítják: semmit). Az pedig már-már a perverzitással határos, hogy miközben ugyanez az államhatalom lényeges területeken nem működik, annak első számú képviselője, vagyis felelőse is egyben, maga kezdeményez Chartát.

 

 Kiválaszt egy részfélelmet, melléáll, amivel a másik oldal indulatait rögtön mellékvágányra futtatja, mert nagyon is tudja: addig jó, míg a gárda a cigányok ellen vonul, a cigányok pedig a gárdisták ellen; amíg a melegek az őket ért atrocitások miatt tiltakoznak, másokat meg a melegfelvonulások zavarnak stb. Mert a feltörő ködös indulataik addig is elfedik azt a tényt, hogy mindannyian meg vannak vezetve.

 

 Marhák mindannyian, csak az egyik fekete-fehér, a másik tarka magyar fajta. Vonulnak, ahová a pásztor irányítja őket.

 Tudom, hogy nem elegáns egy bukott politikusra lövöldözni, isten bizony nem is tenném, de vannak esetek, amelyek legalább egy patront megérnek. Ilyen történt tegnap, amikor a gyöngyösi főiskola tanévnyitóján az intézmény első díszpolgárává Medgyessy Péter volt miniszterelnököt választották meg

(http://www.heol.hu/index.phpapps=cikk&cikk=172016).

 

 Már abban is van valami mulatságos, hogy ő lett a „húzónév”: el nem bírom képzelni, hogy melyik lehet az a tudományág, amelyben M.P. példa lehet a hallgatók számára, hacsak az nem, hogy - mint egykor nagy visszhangot kiváltott rádiónyilatkozatában mondta – ő is szereti a jó whiskyt és a szivart. Ahogy saját hallgatói időszakomra visszaemlékszem, mi brutálisabb tudatmódosítókkal éltünk, de változnak az idők, az oktatásba áramló sok tízmilliárd talán már ezeket a „finomabb”anyagokat is megvehetővé teszi, noha a varaderói strandon még feltehetően nem sok gyöngyösi főiskolást látni.

 

 M.P. úgy látta helyesnek, hogy ha már ilyen megtiszteltetés érte, akkor kivág egy ünnepi beszédet, amelyben eligazítja a gólyákat a világ nagy dolgairól, „nehogymán” tudatlanul kezdjék meg főiskolai éveiket. Idézek ebből egy részletet: „...manapság a teljesítmény és a kommunikáció a meghatározó a világban. Ám ezeket nem szabad összekeverni, vagyis kizárólag valós teljesítményekről lehet és érdemes kommunikálni. Miután azok megvalósultak. Ha előbb jön a kommunikáció, mint a tényleges munka, vagy ha nincs a közlés mögött valódi teljesítmény, akkor az előbb, vagy utóbb, de mindig kiderül.”

 

 A tudósítások szerint a megszeppent gólyák nem röhögtek, de biztos vagyok benne, hogy elismerően gondoltak új iskolájukra, amely rögtön a tanévnyitón ilyen fergeteges humoristával szórakozatta őket. Mert bizony a M.P. által legfontosabbnak ítélt teljesítmény és kommunikáció közül rá egyik sem jellemző. Teljesítményét már baloldali közgazdászok is katasztrofálisnak ítélik, utóda még az utazó nagyköveti státusztól is kiebrudalta. Kommunikációja pedig évekre munícióval látta el a kabarészerzőket.

 

 Az idézett részen kívül más humornak szánt megjegyzései is arra utalnak, hogy e téren azóta sem sokat fejlődött. A szintén meghívott Veres János hiányzását azzal magyarázta: „megesik, hogy egy pénzügyminiszternek bokros teendői akadnak", beszédét pedig így zárta: „pénzért mindennek csak a kérgét kapni meg és nem a magvát."

 

 Értem én, hogy számára megtisztelő és kellemes dolog, hogy egy főiskola első díszpolgára lehet, s hogy mégsem felejtették el teljesen, de ha már se teljesítmény, se kommunikációs készség nincs mögötte, legalább némi önismerete lenne.

Vajon remélhetjük-e, hogy a főiskola komolyabb intézmény, mint első díszpolgára?

 "Mindenki tudja, hogy az ország kormányozhatóságának és stabilitásának érdekében semmilyen személyes árat sem tartok magasnak" – nyilatkozta a miniszterelnök azon a sajtótájékoztatón, amelyen tárgyalásra hívta az SZDSZ-t, s lényegében egy új koalíció megkötésére tett ajánlatot (http://index.hu/politika/belfold/gyurcs6809/).

 

 Mit is jelent ez a mondat?

 

Kifejezi, hogy Gyurcsány kész félreállni, ha ez az új koalíció feltétele. Alig rejtetten azonban azt az önértékelést is tartalmazza, hogy mindez „magas ár” lenne: tehát személyes áldozatot hoz, holott tudja, hogy az „ország érdekében” maradnia kellene.

Nem kell ez az áldozat. A félreállás, az igen, az már rég kellett volna: sajnos még most is aktuális. De nem áldozatként. Hanem tudomásul véve a tényt, hogy a politikája csődöt mondott, s a kudarc természetes következménye a lemondás.

 

 S éppen ez az önmagát áldozatként bemutatni kívánó magatartás engedi meg azt a feltételezést, hogy Gyurcsány valójában nem kíván félreállni most sem. Ha őszinte lenne, inkább azt mondhatná: „Semmilyen árat nem tartok magasnak a hatalmon maradásom érdekében. Kész vagyok mindenben engedni az SZDSZ követeléseinek, ezeket elfogadtatom az összes szükséges szocialista fórummal, csak hagy maradjak még egy kicsit!”

Ezt persze politikus soha nem mondaná. Más sem. De nagyon valóságidegen az az elvárás, hogy legalább bevallja nyíltan kormányzása kudarcát? Akkor jogosan lehetne büszke magára. Más kérdés, hogy ez esetben azonnal le kellene mondania, de legalább annak tudatában, hogy miniszterelnökként először nem színészkedett, nem szerepet játszott, nem mórikált, hanem férfiként viselkedett. A lemondatás így is fenyegeti; nem lenne szerencsésebb neki is, ha úgy vonul vissza, hogy életében egyszer túl tudott lépni árnyékán?

 

A sajtótájékoztatón elhangzott szöveg arra is utal, hogy vonzza a „magasság”. Nietzsche Zarathustrának egyik mondata rémisztethette meg: „Nem a magasság: a lejtő a borzasztó.”

Lassan ennek a lejtőnek az aljára ér. Az a baj, hogy vele együtt mi is.

  Az 1980-as évek elején, elsős egyetemista koromban egy délután barátomtól kölcsönkaptam Konrád György könyvét, Az autonómia kísértését. A Párizsi Magyar Füzetek sorozatában jelent meg, itthon tiltva volt, más Konrád-művekkel együtt. Másnapra vissza kellett adnom, így gyorsan végigolvastam, de annyira felszabadító hatásúnak éreztem, hogy gyerekes naivsággal eldöntöttem: még az éjjel lemásolom. Mivel azidőtájt másolóberendezés, sokszorosító lényegében elérhetetlen volt, kézzel kellett nekilátnom. Ahogy egyre jobban beleértem az éjszakába, rá kellett jönnöm: nem tudom befejezni reggelre: fáradt is voltam már, kénytelen voltam feladni a tervet, s másnap nehéz szívvel visszaadni az annyira megszeretett könyvet.

 

 Először azt hiszem, akkor tettem fel magamnak a kérdést: miként lehet az, hogy én, magyar állampolgár nem vásárolhatom meg egy magyar író művét, sőt, talán még az elolvasásáért is büntetés jár? Aztán persze ahogy megtanultam, megtapasztaltam, hogyan működött a Kádár-rendszerben a könyvkiadás, egyre kevésbé voltam felháborodva, mondhatni: tudomásul vettem a megváltoztathatatlannak hitt tényt.

 

 De egy másik esemény mégis hasonló indulatokat váltott ki belőlem. 1984-et írtunk, már „öreg”, csaknem végzős voltam. Albérletemben főzés közben hallgattam a rádiót, annak londoni tudósítója éppen Orwell regényét, az 1984-et pocskondiázta, kétségbe vonva esztétikai értékét is, szellemiségét pedig károsnak és elutasítandónak minősítette. Erre csaptam oda a fakanalat, hogy „a jó édesanyádat, hogy döntsem el, hogy milyen ez a könyv, ha itthon meg sem jelenhet?” Merthogy Orwell könyve szintén tiltott áru volt, nem árt emlékeztetni ilyenekre is azt a fájdalmasan sok honfitársunkat, akik ma is „visszanosztalgiázzák” a korszakot.

 

 Mindezt miért írom?

 

 Itt fekszik előttem egy lemezen a Jud Süss, a Harmadik Birodalom talán legfontosabb propagandafilmje. Nem akarok hazudni, csak a bíróságon mondanám, hogy „beesett a postaládámba”, de az is igaz, hogy semmit nem tettem a megszerzéséért, most mégis itt van, megvan. Tudomásom szerint a film vagy tiltva van, vagy erős korlátozások alatt áll, nyári vetítését nagy vihar kísérte a sajtóban. Nagyjából sejtem, mire számíthatok, ha megnézem, nem is a film érdekel. Másrészt semmiképp sem akarom egy kalap alá venni a 80-as évekbeli példáimat a filmmel, de valami hasonlóságot érzek a helyzetben. És az a kérdés izgat, hogy milyen elvi alapon lehet „betiltani” egy ilyen produkciót? A tiltás, korlátozás ugyanis feltételezi, hogy valaki látta, olvasta már a darabot, s úgy ítélte meg, hogy valamilyen szempontból a forgalmazása káros. A film most, Konrád, Orwell könyve pedig a 80-as években. De aki mindezt megítélte, az mennyivel különb, mint én vagy bárki más, akiknek nincs lehetőségünk sem ítéletet alkotni róla, hiszen nyíltan hozzá sem juthatunk? Vannak ezek szerint „egyenlőbbek” most is?

 

 A „mű” nyilván töményen antiszemita, sekélyes, sematikus, de könyörgöm: hagy mondhassam el mindezt azok után, hogy láttam! Nehezen viselem, ha éretlen kölyöknek néznek, úgyhogy alighanem megnézem a filmet. Ha valamilyen hatást tesz rám, beszámolok róla.

 Az elmúlt napokban Török Gábor, az egyik legrokonszenvesebb, mértéktartó politológus, aki sosem keveri össze a vágyakat a lehetőségekkel, többször is nyilatkozott, mi várható ősszel a költségvetés megszavazásakor:http://index.hu/politika/belfold/tge080830/; http://www.mr1-kossuth.hu/.

 

 Elemzésének legérdekesebb pontja az, amikor arra céloz, hogy ugyan az ellenzéki pártok nem fogják támogatni az előterjesztést, de lehetnek néhányan, akik az „ország érdekében” közülük mégis támogatják a kormányt. No, nem úgy, hogy igennel szavaznak, hanem azzal, hogy egyszerűen távol maradnak. A Rádió Krónika című műsorában arra is utalt, hogy „A meggyőzés eszközei igen sokfélék lehetnek, a mézesmadzagtól a korbácsig rengeteg dolog elképzelhető.” A politológus kizárólag a törvényesség határain belül mozgó feltételezéseket tulajdonított a kormánynak, ezt teszem én is. Ezért kézből kontrázok minden olyan vélekedést, amely azt sugallná, hogy egyes ellenzéki képviselők esetleg „kevésbé legitim” módon rávehetők a távolmaradásra. Hogy például megvehetők egy méretesebb „borítékkal”, vagy egy olyan ígérettel, hogy „cserébe a hiányzásért felújítjuk a választókerületed iskoláját” (így legalább lenne ellenzéki város is köztük), vagy „nem hozzuk nyilvánosságra a rólad készült kompromittáló képeket” stb. Ilyen nálunk nem fordulhat elő: ha lenne is hajlandóság esetleg egynémely megroggyant erkölcsű ellenzéki képviselőben, a kormány egészen biztos visszautasítaná a felajánlkozást, mert a kormány mindig tisztességes és törvényes úton jár. Nekem ilyen eszközök eszembe sem jutnak…(Ne röhögj! Állami alkalmazottként meg kell élnem!)

 

 De akkor is izgat a kérdés, miként vehetők rá ellenzéki képviselők, hogy ne buktassák meg a kormányt? Mivel lehet rávenni őket törvényesen, hogy ne legyenek ott az ülésteremben? Szerintem csakis úgy, hogy megtréfálják őket. Nagyvonalúságom és az állam iránti elkötelezettségem bizonyítékaként adok is a kormánypártiaknak egy tanácsot. Bizonyára olvasták Karinthytól a Röhög az osztály-t, ezt a mintát kell követniük! (A kis Auert kihívják karonfogva a teremből, hogy „Gyere, gyere, gyorsan!”; Auernek egész sor lehetőség villan fel, ki és miért hívatja…) Az így félrevezetett képviselőknek csak arra kell majd vigyázniuk, hogy aztán úgy ne járjanak, mint Karinthy hőse, akit végül az osztály kiröhög.

 

 Bár az igaz, hogy az egész országra ráférne már egy nagy, felszabadult nevetés.

Mindenesetre figyelni fogjuk, kiket sikerül megtréfálni…

 A Népszava szombati száma után a parlamenti pártok nehéz helyzetben érezhetik magukat. Tulajdonképpen be lett jelentve, hogy nincs szükség rájuk. Nemhogy többpártrendszerre, de egyetlen pártra sem. Nem kell tovább vég nélküli vitát folytatni a képviselők számának csökkentéséről: egyre sincs szükség.

 

 Mindezt a miniszterelnök fejtette ki a lapnak adott interjúban. No, nem ilyen formában, de életpályájából és mostani nyilatkozatából mégis ez következik. Gyurcsány Ferenc ugyanis egymagában lefedi a teljes parlamenti politikai spektrumot, sőt, túl is lép rajta. Ha nő lenne, azt mondhatnánk: ő a politikum ezerszínű istennője, a megtestesült Írisz.

 

 Az „átkosban” ugye még kommunista volt, hiszen ki hinné el, hogy KISZ-vezetőként csak a karrierjét egyengette: fogadjuk el, hogy meggyőződéses kommunistaként szolgálta a hazát, mert hisz tudjuk, amit ő szolgál, az a haza érdeke. A rendszerváltás környékén az elvi kommunista mellé felnőtt a mérsékelt reformer, ámde még mindig alapvetően marxista beállítottságú énje. A 90-es években egy ideig távol tartotta magát az országos politikától (ki a fene szolgálhatta ezidőtájt a hazát?), az eredeti tőkefelhalmozás marxi eszméjét próbálta ki a gyakorlatban, majd miután látta, hogy mindez működik, gyorsan kapitalizmushívő szocialistává, egyenesen szociáldemokratává érett. Elérkezett miniszterelnöksége, kénytelen volt a liberálisokkal koalícióra lépni, sőt, egyesek szerint liberálisabb volt, mint az SZDSZ alapítói közül jó néhányan.

 

 A Népszavából most pedig megtudhattuk, hogy nemcsak kommunista, mérsékelt kommunista reformer, szocialista, szociáldemokrata, liberális, hanem „mértéktartó, konzervatív” politikus is egyben. Ez olyan nóvum, amivel aligha számoltak a magukat konzervatívnak nevezett pártok. Nem kell sok idő, látni fogjuk még a kiváló blogközösség, a Konzervatórium oldalain publikálni (http://konzervatorium.blog.hu/ ), vagy valamely nicknév alatt máris ő rejtőzik? Nekem mindenesetre gyanús, hogy megnyerték a Goldenblog-versenyt…De az is lehet, hogy beszáll az MDF elnöki székéért folyó öldöklő küzdelembe, október 23-án pedig ő mondja az ünnepi beszédet a Fidesz nagygyűlésen. Egy mértéktartó konzervatívra nagy szükség van ám mindenhol: senkit nem hagyunk az út szélén – ígérte hajdan Orbán Viktor. Pláne nem egy ilyen tehetséget.

 

 Ámde az csak tréfa. Viszont ha jól emlékszem, a választási kampány során működött egy baloldali honlap, amely Orbán Viktort szélkakasként jellemezte, s idézetekkel próbálta bizonyítani, miként változott a Fidesz elnökének véleménye ugyanarról a dologról az évek során. Felhívnám a szerkesztők figyelmét: a miniszterelnök fordulatai olyan sebesek, hogy egy kisebb várost ellátna árammal, ha turbinát szerelnének rá. Honlapot azonban mindenképpen megérdemel!

 

 Talán erre a sokszínűségére vezethető vissza, hogy már csak párttársai veszik komolyan. Vagy ők sem, de még nem merik bevallani.

 Miközben most, tanévkezdet tájékán sorra jelentik be minisztereink, hogy milyen óriási, soha nem látott összegeket fektetnek be az oktatás megújításába (amelyek nagyobb része persze uniós pénz); miközben gőzerővel folyik annak a sulykolása, hogy az oktatásban minden rendben, sőt még inkább rendben lesz,  s ez a legnyugodtabb tanévkezdés évek óta, aközben nap, mint nap olyan híreket hall az ember e területről, amitől egyszerre szégyenkezik, indulatba jön, s alig tudja visszatartani fel-feltörő anyázási ingerét.

 

 Nemrég volt a lányaim évnyitója. Már a fiaim is ebbe az általános iskolába jártak, nyilván meg vagyok velük elégedve, különben nem adtam volna oda a lányokat. Az igazgató megtartotta beszédét, amelynek vége gyászos hangulatúra sikeredett. Elmondta, hogy a nyáron amellett, hogy a pedagógusok szakemberekkel együtt felújították az iskolaudvart, füvesítettek, futószőnyeget raktak le (mindezt a sokak által irigyelt szünetben és természetesen ingyen), nos, emellett idejük egy részét az ellenük tett feljelentésekkel kellett tölteniük. Itt abbahagyta, nem tudtuk, miről is van szó.

 

 Szokás, hogy az évnyitó után felmegyünk a tanterembe, s persze mindenkinek az volt az első kérdése: miről beszélt az igazgató? A tanítónő láthatóan vonakodott, nagy nehezen annyit sikerült belőle kihúzni, hogy az egyik szülő följelentette kollégáját, mert anélkül szedett be osztálypénzt, hogy erről nyugtát adott volna. Természetesen füzetébe jelölte, hogy kitől és mennyit szedett be, csak éppen nyugtát nem adott. Külön pikantériája a dolognak, hogy a szülő ezt nem is kérte, de tanév végén mégis sietett feljelenteni a tanítónőt. Hogy mely hatóságnál: az önkormányzatnál vagy az Apeh-nél, azt nem mondta. Mindenesetre vizsgálat indult, melynek eredményeként ezentúl a tanárok nem szedhetnek osztálypénzt, ezt a szülőknek kell elintézniük egymás között.

 

 Az eset több szempontból is tanulságos. Egy szerencsére még nem általános, de terjedőben lévő szülői magatartásra mutat rá: a szülő feljelent, jó magyar hagyományokat folytatva. Feljelent, ha a tanár fegyelmezni próbál; feljelent, ha a gyerek öltözködését, kinézetét szóvá teszi stb. Talán nem túlzás az elszaporodott feljelentések mögött a minisztériumnak azt a bátorító magatartását keresni, amely túlhangsúlyozza a szülők és a gyerekek jogát – a pedagógusok rovására.

 

 Az is jellemző, hogy a szülő meg sem próbálja a dolgot helyben elintézni, hanem egyből a hatósághoz fordul, még csak nem is az igazgatóhoz. Tanulságos azért is az eset, mert alig hiszem, hogy a konkrét esetben tényleg a nyugta hiányzott a szülőnek: alighanem más problémája volt, de ez volt az az elem, ami miatt feljelenthetett.

 

 És akkor elérkeztünk az osztálypénzhez. Emlékeim szerint a közoktatási törvényben van olyan kitétel, amely szabályozza, korlátozza az osztálypénz szedését, az oktatás „ingyenességére” hivatkozva. Ezért nem lehet pl. hivatalos osztálykirándulást szervezni, csak ha annak költségét az iskola fedezi (egészen elrugaszkodott a valóságtól az a jogalkotó, aki ismer ilyen önkormányzati iskolát). Kirándulások persze vannak – sőt, ezek szervezését a tanulókon kívül az iskolavezetők, szülők, önkormányzati illetékesek el is várják, de ezek nem „hivatalosak”, nem szerepelnek az iskolák pedagógiai programjában, vagy pl. a tanár nem kap értük hivatalosan semmilyen térítést (enélkül is szívesen vállaljuk persze sokan).

 

 Mivel a konkrét esetben a hatóság „elmeszelte” az iskolát és a tanárt is, joggal feltételezem, hogy van itt valamiféle nem egyértelmű szabály.. A minisztérium persze semmilyen forrást nem biztosít az év közbeni osztálykiadásokra, vagyis csaknem minden tanár a törvényesség határán mozog, amikor valamilyen osztálycélra pénzt szed. Ráadásul ezek szerint erről nyugtát is kellene adni.

 

 24 éves osztályfőnökségem alatt egyszer sem adtam nyugtát. Alapjában véve udvarias ember vagyok, ha lehet, megkímélem a szülőket a fölösleges procedúráktól: ezennel feljelentem magamat. Meglátjuk, meddig dicsérem nyugta nélkül a napot.