Itt az írás, forgassátok...

A hétvége oktatást érintő aktuális híre volt, hogy a Jézuska / gyegy maróz / Hiller István

decemberre meghozza a digitális táblákat az iskolákba:

http://index.hu/kultur/blog/2008/11/15/karacsonyra_megerkeznek_az_elso_digitalis_tablak.

A fenti linken található írás és a hozzászólók kimerítették a témát, én nem is kívánok ezzel foglalkozni, mindössze annyit jegyeznék meg, hogy német partneriskolánkban nincs semmilyen digitális tábla, Amerikában tanító egykori kollégám pedig nem is hallott róla, hogy mi az. Azért ez is elmond valamit.

 

De hogy a közoktatás mindennapjait nem ismerők is tisztában legyenek problémáinkkal, elmondom, hogy mi kellene, mi hiányzik legjobban: egy papírgyár és egy nyomtató-, másológép-festék előállító üzem. Minden iskola mellé.

 

Aki azt hiszi, hogy tréfálok, megnyugtatom, igen, de azért mégsem teljesen. A kétszintű érettségi bevezetése ugyanis hihetetlen módon megnövelte a papír, a nyomtató-, másológép-festékek iránti igényt, s ezzel az iskolák nagy része még akkor sem tud lépést tartani, ha általában a tanulók is fizetnek jelképes hozzájárulást. Egy átlagos gimnáziumban több millió forintot költenek évente ilyen kellékekre, s ehhez alig van forrásuk. Mielőtt bárki úgy gondolná, hogy pazarolunk, kérem, gondolják át a következőket. Én átlagosan fogyasztok belőlük, nyelvszakos kollégáim igazi nagyfogyasztók, mások pedig, mint pl. a testnevelők szinte alig használják.

 

Nézzük tehát az én példámat. A kétszintű írásbeli előtt nem volt írásbeli történelemből, szóban egy témát kellett kifejteni, oszt annyi. Ma az írásbelin 90 pont érhető el e tárgyból a lehetséges 150-ből, tehát a vizsgán belül az írásbelinek meghatározó szerepe van (más tárgyakból, mint pl. a magyarnál még nagyobb. 100/150.) Ha tehát fel akarjuk készíteni a diákokat tisztességesen, akkor muszáj rendszeresen ily módon számon kérni, pl. a fejezetek után. Egy hivatalos írásbeli érettségi dolgozat történelemből 30 oldal körül van. (Itt lehet ellenőrizni: http://www.oh.gov.hu/main.php?folderID=1135&objectID=5006437.)

 Ennek jelentős része üres felület, tehát megspórolható. Lehet kisebb betűméretet használni, takarékosabban szerkeszteni a szövegeket, kisebb képeket betenni gyakorlásképp, mindezekkel együtt kb. 4-5 oldalra lehet leszorítani a témazáró feladatlapokat. Minden könyv kb. 8 fejezetből áll, ezek végén illik egy-egy ilyet megíratni, ez egy átlagos, 35 fős osztályban 4 oldallal számolva egy alkalommal 140 oldalt jelent, egy évben pedig 1120 oldalt. Mindez csupán egy tárgy és egy osztály. Van 20 osztályunk, s átlagosan 10-12 tantárgy. Egyszerű szorzással ki lehet számolni, mekkora mennyiséget használunk fel évente, a lapszám jócskán meghaladja a 100 ezret. S ez csak a tanítással közvetlenül összefüggő papír-, nyomtatópatron-és fénymásolás-igény. Ezen felül vannak még a különböző adminisztrációs feladatokkal összefüggő felhasználások s egyebek.

 

Mindezek alapján egyáltalán nem nagy túlzás, amit korábban írtam: egy papírgyár és egy nyomtató-, másológép-festék előállító üzem jobban hiányzik, mint a digitális tábla. A hétköznapjainkat sokkal komfortosabbá tenné, ha ezekből folyamatos és biztos lenne az utánpótlás, mert így rendszeresek a másolók, nyomtatók előtti sorban állások, „remegve” nézzük, mikor fogynak ki a festékek, lesz-e pénz pótlásukra, mikor kényszerülnek az igazgatók korlátozásokra. Ezek mindennapos jelenségek.

 

Én őszinte érdeklődéssel és nyitottsággal várom ezeket a táblákat. Sok szempontból hasznosnak találom alkalmazásukat. Még az sem baj, ha ezzel megelőzzük nyugatot. A későn fejlődőknek mindig megvan az az előnyük, hogy modernebb technikával dolgozhatnak. Higgyék el azonban a tisztelt minisztériumi urak, hogy a régi technika költségigényeire sem ártana gondolni. Nem a mi érdekünkben, hanem a diákok miatt. Nekünk könnyebb lenne továbbra is feladni egy témát: Írd le a demokrácia kialakulási folyamatát Athénban! Tépj ki egy lapot a füzetedből! Ezt ma tisztességes tanár egy négyoldalas feladatlapnál alább nem adhatja.

„Láttunk mi már különb csodákat”- mondja Latinovits-Szindbád Huszárik Zoltán feledhetetlen filmjében, s mondom most én is napok óta, amikor tapasztalom, hogyan festik a miniszterelnököt a haza megmentőjévé, milyen ügyességgel tolja el magától a felelősséget s keni másra.

 

Hanem amit reggel 7 órakor a Kossuthon hallottam, attól cigányútra ment a „libamájas kenyér”, micsoda, kérdem magamban! Nem hittem a fülemnek, alig vártam, hogy a Rádió honlapján megjelenjen a hír, hogy ellenőrizhessem, amit hallani véltem, s itt van, most már olvasható is. Jól készüljenek fel kedves olvasóim, mert nem mindennapi dolgokat hallhatunk, olvashatunk Zentai Pétertől, a berlini tudósítótól. Beszámol a két külügyminiszter, Göncz Kinga és Steinmeyer találkozójáról, az ehhez kapcsolódó magyar-német gazdasági fórumról, s eközben kiejtette száján ezt a feledhetetlen mondatot: „Németországnak köze volt ahhoz, hogy a pénzügyi válság hazánkat érintő legsúlyosabb napjaiban megkaptuk az országimázsunkat is erősítő nemzetközi pénzügyi támogatást” (Tudják a németek: nélkülük nem tudunk előrelépni - http://www.mr1-kossuth.hu/).

 

Hogy mekkora marhák voltak Orbán Viktorék! Mi a frászért kellett nekik Országimázs Központot felállítani, amiért csak ledorongolást kaptak?! Most bebizonyosodott, hogy nem értettek a kormányzás művészetéhez, fehéren-feketén világossá vált, hogy elég lett volna a Valutaalaphoz fordulniuk, s az országimázs hirtelen úgy megerősödött volna, mint egy doppingoló súlyemelő.

 

A jó hírt meg kellene vinni másoknak is. Nem lehetünk ilyen szűkkeblűek, hogy magunkban tartsuk az imázserősítés eme új módját. A miniszterelnöknek sürgős találkozót kellene kérnie izlandi, ukrán, pakisztáni stb. kollégáitól, s elmondani nekik: gyerekek, nem beszarni, a hitellel erősödik az országimázs, ha még többet veszünk fel, a mieink lesznek a legelismertebb országok a földön, előre, a párttal tűzön-vízen át.

 

Jaj istenem, sírjak vagy nevessek?

Újabb kiábrándító fejleményekkel bővült az egri „kórházvédők” kontra HospInvest ügy. Nem volt elég a kéretlen támogatókból, most újabb szervezet állt a „kórházvédők mellé”: a VÉSZ, a Vállalkozások Érdekvédelmi Szervezete. A VÉSZ megszállással fenyegetőzik, a HI-székház vagy a cég tulajdonosainak lakásai lehetnek a célpontok. Vészhelyzet van: http://index.hu/politika/belfold/hospinvesztv/?main&rnd=519

 

Úgy érzem, jogom van megszólalni ismét. Annyiszor írtam már az ügyről a „kórházvédők” mellett, többször Index-címlapos cikkeket, támogattam ellenállásukat, mert a HI egri megjelenését nem tartottam és ma sem tartom minden elemében törvényesnek, a legújabb Heti Válaszban jól nyomon követhető a mutyizásuk az egri kórház ügyében (ugyanakkor érdekes Fidesz-kapcsolatokra is fény derül). Most azonban azt kell mondanom, hogy ebből a VÉSZ-helyzetből nem kérek.

 

A „kórházvédők” eddig sem tudták maguk mellé állítani a város /megye lakosságának jókora részét, ki ilyen, ki olyan indokkal, de szembeszállt velük, nem támogatta fellépésüket, most el fogják veszteni maradék rokonszenvüket is. Nem ismerik a magyar közhangulatot, mentalitást: mi, magyarok, a többség, nem szeretjük a balhét. Nem szeretjük a randalírozókat, tüntetőket, sztrájkolókat, tiltakozókat, még akkor sem, ha fellépésük jogos. Ilyenné váltunk, ezt jobb lenne mindenkinek tudomásul venni. A fotelben esetleg mérlegeljük, hogy egy-egy vitában kinek van igaza (de az is lehet, hogy ott sem, hanem „meggyőződésből” döntünk), de azt már ki nem állhatjuk, hogyha valaki, valakik az utcán keresik az igazukat. Az őszi tüntetések részvevőinek nevetségesen alacsony száma, a 2006-os őszi események megítélése, de akár legújabban a dunaszerdahelyi magyarverés és az azt követő itthoni események értékelése elég jól bizonyítja ezt. Hogy miért alakult ki ez a közmegítélés, azt én nem tudom megmondani, ehhez nem vagyok eléggé felkészült, de a tényt látom.

 

Ebben a helyzetben harakirit jelentene a „kórházvédők” számára a VÉSZ fellépése. Bár nem hiszem, hogy olvasnak, de innen figyelmeztetem őket, állítsák le „támogatóikat”, míg nem késő. Bízzanak az igazságszolgáltatásban. Több per van folyamatban a HI ellen, várják ki a végét. Ha igazuk van, kizártnak tartom, hogy az valamely perben ne derülne ki. Hozzanak létre önsegélyező alapítványt, támogassák egymást, kérjenek támogatást a mellettük levőktől, a várostól stb., de ne engedjék szabadjára a VÉSZ-t, mert az csak nekik árt!

Én is szeretem Amerikát. Soha nem jártam ott, és valószínűleg sohasem fogom élvezni a floridai napfényt, nem látom meg New York felhőkarcolóit, nem mártózom meg a malibui strandon, és soha nem fogok vinni legalább egy szál rózsát nagybátyám kaliforniai sírjára. De az amerikai gazdasági-társadalmi modell bizonyos eredményei lenyűgöznek: a főnixmadárként megújuló vállalkozói szellem, a szabadság, az öngondoskodás eszméje stb.

 

Én már akkor szerettem Amerikát, amikor mostani rajongói közül sokan más nagyhatalomért lelkesedtek: harminc éves koromig, míg itthon a Kádár-rendszer mocsarában dagonyáztunk, nekem Amerika volt a jobb élet szimbóluma, a lehetőség, amiért érdemes élni, hogy ha én már nem is, de talán a gyermekeim egyszer olyan szabad országban élhetnek, mint Amerika.

 

Éppen azért, mert szeretem Amerikát, bánt és dühít, ha bunkóként használják itthon, belső viták eldöntésére. Mostanában, az elnökválasztás előtt és után szinte nem múlik el nap, hogy vagy a sajtóban, vagy valamelyik tv-csatornán ne aktualizálnák az ottani történéseket, ne húznák rá kritikátlanul a magyar viszonyokra, s ebben a balliberális oldal jár az élen: ki finomabban, ki vadember módjára meg-meglengetik az Amerika-bunkót a jobboldal (olykor az egész nemzet) feje fölött, ránk pirítanak, hogy milyen hitványak vagyunk, bezzeg Amerika!

 

Ezt a bezzeg-Amerikát nem szeretem.

Nekem már az sem tetszik, hogy szubjektív benyomásom szerint a választások előtt többször és hangsúlyosabban emlegették Obama félvér származását, a választások után azonban gyorsan „befeketítették”: ma már szinte csak fekete elnöknek nevezik. Már emögött is manipulációt, illetve további manipulációknak való megágyazást érzek. Aztán jöttek sorra a felvetések. Bezzeg Magyarországon nemigen választanának meg cigányt miniszterelnöknek (értsd: javíthatatlan rasszisták vagyunk); bezzeg Amerikában a választások után mindenki összefog, és vállvetve küzdenek a válság ellen (értsd: itthon Orbán és a jobboldal megakadályozza ezt az összeborulást); bezzeg McCain milyen elegáns volt, amikor csendre intette az Obamát gyalázó híveit - Orbán persze hagyja, hogy Gyurcsányt szidják. (Külön érdekesség, hogy ezt az érvet legutóbb Verebes Istvántól hallottam szerdán az ATV-n, a nagy szakértő és szembesítő találgatta, hol is történt ez a nevezetes esemény: Chicagóban vagy Bostonban…, megjegyezte továbbá, hogy Obama olyan közérthetően beszél, mint itthon Gyurcsány Ferenc…) Mindezek a példálózgatások semmi mást nem szolgálnak, minthogy a megszólalók rámutassanak, milyen antidemokratikus, rasszista a magyar jobboldal, s mennyit kell még fejlődnünk, hogy olyan magas politikai kultúra alakuljon ki, mint Amerikában.

 

Két ország, két történelmi múlttal, eltérő fájdalmakkal, körülményekkel aligha hasonlítható össze bármiben is, s aligha kérhető számon egyik viselkedése a másikon. Ugyanakkor nem kétséges, hogy ha már összehasonlítunk, legalább legyünk következetesek: a győztes Obamától eltűrné-e az amerikai társadalom, hogy pl. „kurva országnak” nevezze hazáját, sőt, el tudjuk-e eleve azt képzelni, hogy ilyen szókapcsolat elhagyná a száját, akármilyen szűk körben is? S ha igen, mert a fantázia végtelen, vajon McCain akkor is nyugalomra intené híveit?

 

Ráadásul ez a politikai kultúra talán nem is olyan példaszerű mindenben. Olvasom, hogy Palin asszonynak hárommilliós gázsit ajánlottak fel egy pornófilmben való szereplésért. Ez mennyiben része az amerikai politikai vagy általános kultúrának? Le lehet aljasodni idáig? Sarah Palint nyilván nem rabolnák el az eszéért, de mégiscsak egy ötgyermekes családanya, aki ráadásul vesztett, tehát nem célpont többé: hol van az emberi-politikai aljasság határa Amerikában? Előfordulhatna nálunk, hogy 2010-ben, ha az MSZP megbukik, Kovi hasonló ajánlatot tesz majd pl. Lendvai Ildikónak? Nem, és nagyon remélem is, hogy nem.

Úgyhogy nem kell mindenért szégyenkeznünk. Legfeljebb a kioktatóink miatt.

Tanárként tanácstalan vagyok, valahányszor látom tanítványaimon politikai rokonszenvük hangsúlyozott kinyilvánítását, egyrészt féltem őket, ugyanakkor nem tudom, be kell-e avatkoznom, meddig terjednek lehetőségeim. A politika iskolai jelenléte általában abban az összefüggésben kerül terítékre, hogy a tanárok lehetőleg tartózkodjanak pártkötődésük kinyilvánításától, de mi van akkor, ha nekünk kell szembesülnünk olyan tanulói magatartással, amely egyértelmű politikai üzenetet hordoz?

 

Bármilyen hihetetlennek tűnik, óráimon nem szokásom politizálni, időm sincs rá, a tananyag feszített tempója meg sem engedné, továbbá meggyőződésem, hogy a direkt politikai beszéd nem célravezető: a jó tanár egész személyiségével sugall egy értékrendet, nem szükséges ezt lefordítani a pártpolitika nyelvére. Ugyanakkor van legalább 6-7 olyan diákom, akiknek megjelenéséből látszik, hogy máris „elkapta őket a gépszíj”. Érdekes, hogy balos kötődéseket nem látni, viszont bizonyos kitűzők, karszalagok, bizsuk, táskadekorációk, pólónyomatok, jellegzetes viseletek s egyebek egyértelműen jelzik a radikális jobboldali elkötelezettségeket.

 

Mivel politikáról nem beszélek velük, alkalmam sincs meggyőzni őket, hogy szerintem tévúton járnak, nem tudom még csak azt sem elmondani, hogy féltem őket, s milyen hibákat látok az általuk preferált mozgalmakban.

A politika iskolai jelenlétével foglalkozott már az ombudsman, 2005-ben állásfoglalást, ajánlást tett közzé az Eötvös Károly Intézet: http://www.ekint.org/ekint/ekint.news.page?nodeid=115, mindkettőben közös, hogy a politikai kommunikáció megengedett ugyan az iskolában (természetesen a tanulók jogainak és érdekeinek maximális tiszteletben tartásával), a pártpolitika azonban határozottan tilos. Az Intézet ezt a kitételt értelmezi is: „Pártpolitikai tevékenységnek tekintendő az olyan megnyilvánulás is, amely a politikai környezetben valamely párttal úgy hozható kapcsolatba, hogy az párt(ok) melletti vagy elleni meggyőzésnek, mozgósításnak minősülhet.” Bár csak ajánlásról, egyfajta etikai kódexről van szó, mégis ajánlatosnak és fontosnak érzem betartani.

 

Így viszont attól félek, hogy a gyerekek nálam gátlástalanabb erők játékszereivé válnak. Miként lehet őket „lebeszélni” pl. a Jobbik-ról úgy, hogy az ne számítson „pártok elleni meggyőzésnek”? Hogyan mutathatnám be a nézeteikben rejlő demagógiát, a könnyű megoldások csábító, de veszélyes szirénhangjait, hogy közben ne tegyek pártpolitikai utalást?

 

Természetesen nem kívánom, hogy az iskola a politika színtere legyen. De kellene valami megoldást találni arra is, hogy gyermekeink ne sodródjanak, csapódjanak kiszámíthatatlan erőkhöz. A történelem tantárgy ehhez kevés, és „nem jön időben”. Amikor 18 éves korukra a 20. századhoz érünk, s így talán több lehetőség van magában a tananyagban is a szélsőségességekben lévő veszélyek bemutatására, addigra sokakat már benyelt a nagy cethal.

Kétséges, hogy milyen állapotban kerülnek elő gyomrából.

„A Viktoron tényleg felb...tam az agyamat, tehát azon, hogy érted, hogy éreztem két hete is, hogy gyakorlatilag mindent rám akar kenni” (…) „És még meg vannak sértődve, hogy védekezek és alkudni akarok. Érted. Én meg nem is értem, én a Viktornak elmondtam, hogy b...d meg, neked négymilliárdod volt.” (…) „Viktor nem érti, hogy ez egy pénzből és erőből működtetett rendszer” (…) „Én elmondtam, hogy bele fog ebbe bukni, ha bele akar ebbe nyúlni.”.(…) Úgy érzem, hogy Viktornak üldözési, vagy ilyen küldetéstudata van. És ez betegség. Tehát nagyon súlyos betegségnek tekinteném. Tényleg azt hiszi, hogy mindenki más hülye, korrupt, disznó állat, rajta kívül.” (…) „Mert tudod most, mintha mindenki azt olvasná a fejemre, amit tavaly nem. Mert hát ők adták. Tehát mi itt az erkölcsi alkudozás? .... nem pisztoly lett a fejükhöz tartva”.

 

Képzeljük el, hogy az alábbi szövegfoszlányok nyilvánosságra kerülnek. Képzeljük el, hogy mindez Szijjártó Péter szájából hangzik el, amint éppen ki- és lehallgatják, felveszik beszélgetését. Mi történne?

 

A kereskedelmi tévék híradói ezzel nyitnának: „VIKTORNAK ÜLDÖZÉSI MÁNIÁJA VAN!”, „VIKTOR SÚLYOS BETEGSÉGBEN SZENVED!”, „KI AZ A TITIOKZATOS VIKTOR?” A közszolgálati szintén főcímben foglalkozna az üggyel, mérsékeltebb hangnemben: „A Fidesz elnöke ellen nyilatkozott egy rögzített beszélgetésen a párt szóvivője!” Az Este műsorvezetői meghívnának egy közismerten független szakembert, pl. Síklaki Istvánt, aki óvatosan ugyan, de kifejtené, hogy hát igen, a Viktor, most már tagadhatatlan, sajnáljuk, nagy tehetség – volt –, de bizony ami igaz, az igaz… Az ATV-n  rendkívüli adással jelentkezne a Sajtóklub, Avar János és társai igazolva látnák eddigi véleményüket: mi kérem ezt mondjuk évek óta, s reméljük, most már a közvélemény számára is világos, hogy ilyen emberre bűn lenne az ország vezetését bízni. Másnap a politológusok szétfeszítenék a stúdiókat, mérlegelnék, mekkora százalékos esélye van így a Fidesznek a hatalomra jutásra, Török Gábor kifejtené, hogy ő nem jós, így jelenleg egyforma esélyt ad annak is, hogy Viktor lemond, de annak is, hogy így is nyerni fognak. Az újságok nagy része előhalászna egy olyan elkapott fényképet, amelyen Viktor torz mosolyra húzza a száját, sátánian nevet, grimaszol, a kép fölött nagybetűs felirat: Egy beteg ember… (Népszava: Egy beteg elme…) A Heti Hetesben ez lenne a fő téma, a humor nagyágyúja, Farkasházy elővezetné élete legnagyobb poénját: „Jól nézünk Viki!”

 

Jós nem vagyok én sem, de aligha tévedek nagyot, hogy mindez így történne, s válság ide vagy oda, a sajtó jelentős része nagy ívben letojná az forint / euró árfolyamot, a BUX-indexet,  hetekig az tartana izgalomban mindenkit: Na de ki az a Viktor?

 

Most csend van. Nagy-nagy lapítás. Én azért a viccbeli buta maci szerepét eljátszva mégis megkérdezem: Melyik Feri? (Nem írjuk be a kommentekben az okos nyúl válaszát, értve vagyok?!)

„A miniszterelnök nemrégiben brutális és a magyar jogrendszerben szokatlan korrupcióellenes csomag kidolgozására tett javaslatot. Ennek részeként átvennék azt az amerikai gyakorlatot, amely szerint a bejelentő részesedhet abból a pénzből, ami a vesztegetés meghiúsítása révén az államhoz befolyik, illetve amit megtakarítanak. …. Még a hónap végén a  kormány elé kerülhet a korrupcióellenes intézkedési terv - közölte … Kondorosi Ferenc, az Új rend kormánybiztosa”: http://nol.hu/belfold/lap-20081111-20081111_2-2.

 

Nem vitás, hogy a korrupció létező jelenség. Az sem, hogy valószínűleg milliárdokat lehetne megtakarítani visszaszorításával. Különösen fontos lenne ez abban a helyzetben, amelyben éppen vagyunk: a pénzügyi csőd közelében. A kormány céljai tehát helyeselhetők. Kivételesen azzal sem akarok most foglalkozni, hogy ők maguk mennyire érintettek a témában, lásd: a magyar autópálya-építések sajátosságai vagy a folyamatban lévő Zuschlag-per. Ám a módszerrel szemben kétségeim vannak. De mivel nem tudok igazat osztani, inkább csak töprengek.

 

Mindig fáj, ha bármilyen cél érdekében valaki / valakik az emberben meglévő rosszra építenek. Pl. a bosszúvágyra, az irigységre vagy más ártó szándékra. Az ember eredendően nem jó (mint ahogy nem is rossz), ez a felvilágosodás nagy illúziója volt csupán, de törvényekkel, erkölcsi követelményekkel, neveléssel kordában lehet tartani ösztöneit, hajlamait.

 

Vajon ez a készülő csomag, illetve a „vérdíj” ezeket a rossz hajlamokat erősíti-e? Attól tartok: igen. Hányszor hallottuk magunkról, hogy Magyarország a besúgók országa! Már a német megszállás idejéből is vannak olyan történetek, hogy a legtöbb feljelentés innen, a saját sorainkból érkezett a megszállókhoz. Nem volt ez másként a Rákosi-rendszerben sem. Nem tagadva a spiclik, besúgók és provokátorok felelősségét, nem lehet elhallgatni, hogy a feljelentések elszaporodásában elévülhetetlen szerepük volt maguknak a rendszerek és kialakítóiknak: a megszállóknak és helyi „Quislingjeiknek”. Ezért fáj, amikor hallom, hogy Magyarország a besúgók országa (volt?), ég az arcom, szégyenkezem, holott személyesen nem érzem bűnösnek magam. De ennél is jobban fáj, hogy ilyenkor persze alig esik szó a besúgásokat igénylőkről, a megrendelőkről. Csak rólunk, a „népről”, a magyarokról általában, amint megvetően vágják képünkbe: besúgók voltatok, a legaljasabb nemzet.

 

Ráadásul a jelenség, a tény valószínűleg igaz. A túlélés kényszere és a rossz hajlamok együtt kialakíthattak olyan mentalitást nagy tömegekben, hogy a feljelentők nem éreztek erkölcsi aggályokat, még akkor sem, ha mindezt nem „magánszorgalmú kutyaként” művelték, hanem „júdáspénzért”.

 

Ilyen történelmi „génekkel” megverve érzem hibásnak, de legalábbis kockázatosnak a kormány elképzelését. De meglehet az is, hogy nincs igazam. Talán a korrupció bejelentése egy (elvileg) jogállamban nem ugyanazon megítélés alá esik, mint bármiféle feljelentés a diktatúrában. Nem tudom, bizonytalan vagyok. Erősebb a félelem bennem, zavar a felajánlott pénz, s attól félek, gyermekeimnek, unokáimnak majd szintén arcába vágják valamikor: sunyi spiclik voltak a szüleitek mindannyian!

Látszólag semmi közöm hozzá, hogy ki mire költi a maga pénzét (ha van még): autót, házat vesz, nyaralni megy, vagy éppen alapítványt hoz létre akármilyen céllal. Ez utóbbit tette többek közt Gyurcsány Ferenc, Fazakas Szabolcs, Kapolyi László, Kiss Péter, Kósáné Kovács Magda, Kovács László, Szekeres Imre és Tabajdi Csaba, akik létrehozták az Egy Emberibb Világért nevű alapítványt, hogy „feltárja azokat a történelmi okokat, amelyek az emberek közötti távolságtartás, az egymás iránti közömbösség, a viszály és a meg nem értés forrásai, és ezáltal megteremtse a közeledés feltételeit”: http://www.mno.hu/portal/596336.

Rendben. A cél jó, nem állami pénzből működnek, kutatókat támogatnának stb., mit kötekedek akkor – kérdezhetnék olvasóim.

 

A kuratóriumi elnök, Ormos Mária egyik mondatát nem hagyhatom szó nélkül: „Kiemelten szeretnének foglalkozni Horn Gyula világképével és munkásságával, mert Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Nagy Imre mellett vele lehet találkozni a nyugat-európai történelemkönyvekben, ő az, akire a rendszerváltáskori határzár-átvágás és határnyitás során felfigyelt a nyugati közvélemény”.

 

Ormos Mária kiváló történész. Politikai szerepvállalásai viszont vitathatóak (kié nem?). Most azonban úgy érzem, történészként is arányt téveszt, vagy hozzájárul (az alapítókkal együtt) annak fennmaradásához. Mert az egy dolog, hogy a nyugati történelemkönyvek mit állítanak Horn Gyuláról, ottani elismertsége vitathatatlan (ugyanakkor ilyen módon nem teljesen megérdemelt, erről Németh Miklóstól kezdve Pozsgayig többen nyilatkoztak már). Azzal viszont, hogy a volt miniszterelnöknek az itthoni kutatásokban is kiemelt szerepet szánnak, maguk is felértékelik Horn Gyulát, tehát torzítják a közgondolkodást, ez viszont már mindnyájunkra tartozik, akkor is, ha – még egyszer hangsúlyozom - az alapítvány magánadományokból működik.

 

S van itt még valami. Kicsit félve, halkan mondom, mert nem akarom szegény Horn Gyulát bántani, legalábbis nem így és nem ezért: ízléstelennek tartom, hogy valakiről, aki hónapok óta nagybeteg, de még él, csaknem úgy beszéljenek, mint aki már a múlté, a történelemkönyveké, mint akinek esélye sincs a gyógyulásra, visszatérésre. Nem szerettem őt, politikusi mivoltát erősen felülértékeltnek tartom (bár utódait elnézve egyre rokonszenvesebb), de most, hogy már „csak ember”, aki mindig megérdemli a szánalmat, egy közülünk, adjuk meg neki az esélyt az életbe való visszatérésre. Jelentőségével ízlésesebb volna akkor foglalkozni, ha a csoda elmarad.

„Я к вам пишу – чего же боле ?
Что я могу эщё сказатъ?”

Sietek megnyugtatni mindenkit, hogy nem az oroszok vannak az Index „spájzában”, ez a kis idézet csak példaként áll itt, a miniszterelnök kérte hasonló szívélyességű levélben Orbán Viktort, hogy legyen kedves, vegyen már részt a gazdasági csúcson. Bár mindketten ahhoz a korosztályhoz tartoznak, akik még valószínűleg el tudják olvasni az orosz szöveget, (talán kívülről is tudják), azért biztonság kedvéért idézem Áprily Lajos örökbecsű fordítását:
„Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?”

 

Ez a megalázkodás, leereszkedés azonban látszólagos. Miniszterelnökünk a maga módján nagyon is okos ember, jól tudja, hogy valójában ismét felállította azt a csapdát, amely néhány hete nem a kívánt vadat fogta meg: a közvélemény szemében a nagy egyeztető szerepében tűnhet fel, ellenfele, ha visszautasítja a felkérést, árokásónak minősülhet, ha elfogadja, akkor pedig hitelesíti a kormány gazdaságpolitikáját. Vagyis valójában a levél, vele együtt az újabb csúcs közönséges PR-fogás. (A csapda Sólyom Lászlóra csapódott, aki 5%-ot vesztett a népszerűségéből nagyon is indokolt távolmaradásával: http://nol.hu/belfold/lap-20081110-20081110-42.

 

Mivel lehet a hátsó szándékot, a kirakatpolitikát  bizonyítani?

Közvetett módon azzal, hogy már az első, a Nemzeti Csúcs is az volt. Bizonyítható ugyanis, hogy a kormány a legfontosabb döntését, az IMF-hitel felvételét, elhallgatta a résztvevők elől.

Október 18-án rendezték ezt az összejövetelt. A hitel szóba sem került. Nem telt bele 10 nap, már kész tényként közölték a hírügynökségek a kormány és az IMF megállapodását. Elképzelhető-e, hogy egy ekkora horderejű ügyben a Nemzeti Csúcs után kezdték meg a tárgyalásokat, s rögvest meg is állapodtak? Akiben egy Verne Gyula veszett el, az persze el tud sok mindent képzelni, én nem tartozom közéjük. Inkább azt gondolom, a tárgyalások már folyhattak az IMF-fel október 18-án is, de valamiért erről Gyurcsány Ferenc nem szólt. Nem, mert valójában nem is akarta a döntésekbe beavatni a jelenlévőket, de azért be akarta söpörni annak előnyeit, hogy lám, milyen kedves, aranyos ez a pápai fiú, hogy ilyen nyitott, kompromisszumokra kész, bezzeg az a „szemét Orbán…” Ez az érzet annyira megtetszett neki, hogy újra és újra el akar jutni a csúcsra (ezzel persze gyakran vagyunk így mi is, igaz, intimebb közegben…), hátha hoz a konyhára további egy-két százalékot, s hátha el lehet maszatolni, hogy ki is a válság első számú felelőse, kinek is köszönhetők a készülő megszorítások.

 

Orbán helyesen teszi tehát, hogy kosarat ad. Egyébként sem hiszek a nagy összeborulásokban, szerintem a más demokráciákra való ilyetén hivatkozások is eltúlzottak. Egy demokratikus jogállamban ugyanis minden politikai szereplőnek: személynek, pártnak, intézménynek megvan a világos felelőssége és hatásköre. A kormány irányít, az ellenzék tiltakozik, ellentmond, más véleményen van, alternatívát állít: különben betagozódhatna a kormánypártba. Ez persze nem jelenti, hogy automatikusan igaza is van, s ez a poszt sem szól arról, hogy a konkrét gazdasági lépések közül a kormányé vagy az ellenzéké-e a helyesebb. Csak arról, hogy „tegyük a dolgunkat, barátaim”. Mindenki a magáét.

Még akkor is, ha ez néhány százaléknyi pontvesztéssel jár.

Jó gyomor kell ahhoz, hogy miközben kormánypolitikusaink a megszorítások elkerülhetetlenségét hirdetik, a takarékosságot, mértékletességet kérik számon a lakosságtól, ők maguk a legkevésbé sem járnak elöl a jó példával. Nekem és velem együtt százezreknek pedig hallatlan önfegyelem kell, hogy mindezek ellenére „áldozatokat” hozzunk, lemondjunk a béremelésről, elfogadjuk a reálbércsökkenést stb.: nekünk ezek a nyalánkságok jutnak.

 

Nem így másoknak.

Pénteken november 7-e volt. Nyilván véletlen, de Magda Sándor, a nagy befolyású politikus, intézményvezető kétszáz meghívottat, köztük minisztereket és országosan ismert politikusokat látott vendégül a gyöngyösi főiskolán este középkori vacsorán. „A közel kétszáz meghívott között ott ült Tóth Károly, a kutatás-fejlesztésért felelős miniszter, Szabó Pál volt közlekedési miniszter, Mandur László, az Országgyűlés alelnöke, vagy például Juhász Gábor szocialista államtitkár is.” (http://www.heol.hu/cikk/188767). Amint látjuk, bár nem az első vonalból kerültek ki a meghívottak, de azért nem is senkik, illetve némelyek azok, de nem úgy értem… A heol.hu szemérmesen elhallgatja, hogy ezek a nagy emberek melyik párthoz tartoznak, és micsoda véletlen, hát nem a MSZP-hez?

 

Nézzük, mivel ünnepeltek a meghívott potentátok, milyen szolid, takarékos étket tálaltak fel számukra most, hogy nyilván Gyöngyösre is begyűrűzött a válság (vagy oda még nem?) Kövessük a heol.hu cikkét. „ Íme, a régi könyvtárakból gyűjtött, autentikus Mátyás-korabeli menü: ökörszáj falatok senyvesztett lilahagymával fekete rozskenyéren, majd fekete tengeri tokhal zöldfűszermártásban, mátrai vargányából savanyított saláta, s végül „az est glóriája”: fahéjas-lencsés, reszelt birsalmával és káposztaapróval töltött, kemencében sült libacomb, szarvasgombás tojáskocsonyával, mézeskalács mártással, szezámmag felfújttal . XIII. századi fogások XXI. századi köntösben, vélte dr. Buday Péter mesterszakács, aki az étkekért felelt.” Akinek parizerhez szokott szeme nem tudja elképzelni ezeket az étkeket, némi ízelítőt láthat belőlük itt: http://www.heol.hu/html/kepgaleria_html/24000/24017_frame.html, továbbá megtekintheti az est jeleneteit is, ha nem lenne fantáziája elképzelni, hogyan mulatnak a vidéki földesurak, akarom mondani nagyra hívatott képviselők.

 

Természetesen Magda Sándor a saját költségén azt hív meg vacsorára, akit akar: annyi helyről van jövedelme, hogy gond nélkül vendégül tud látni kétszáz embert is. A hivatkozott cikk azonban határozottan azt állítja, hogy a kedves vendégek a főiskola vendégei voltak, nem Magda Sándoré. Ez viszont már kelt némi rossz szájízt bennem.

 

Ráadásul kétségbe is estem, hogy hányadik századi étkeket is gyűjtöttek össze a régi könyvtárakból kedves politikusainknak (a cikk nem receptekről szól, hanem menüről)? Károly Róbert, a névadó a 14. században volt királyunk. A tudósítás Mátyásra hivatkozott, aki viszont a 15. században élt. A szakács 13. századi fogásokat emlegetett. Ha a hozzánk legközelebb álló lehetőséget, a 15. századot nézzük, akkor is legalább 500 éves menüt ettek.

Nem volt romlott? És ami a legfontosabb: nem fosnak?

 

 

UPDATE:

A szövegben elkövettem egy hibát.Kritikátlanul átvettem a heol. hu névhasználatát: Tóth Károly természetesen Molnár Károly. Elnézést.

Tiltakozik a Magyar Szülők Országos Egyesülete a Rektori Konferencia azon javaslata ellen, hogy 200 pont alatt akkor se vegyenek fel diákokat a felsőoktatásba, ha egyébként vannak betöltetlen helyek: http://www.mno.hu/portal/595990.

Nincs igazuk. A javaslatot támogatják a hallgatói képviseletek, a minisztérium is, és remélem, a szülői tiltakozások hatására sem vonják vissza, ugyanis ez jó irányú lépés. Én még magasabb határt is el tudnék képzelni, sőt: szükségesnek tartanék, de az már úgy gondolom, valóságos szülői „felkelésbe” torkollana.

 

Miért átgondolatlan ez a heves szülői reakció? Azt állítják, hogy így több ezer diák maradna ki a továbbtanulás lehetőségéből. Ez igaz. A kérdés csak az, kit ér kár a ponthatár megemelésével? Szerintem senkit, mindenki jól jár, még talán az így fel nem vettek is. Miért? A válaszhoz nézzük meg, mit ér a 200 pont.

 

A felvételi pontok tanulmányi és érettségi pontokból állnak, ezekből 400 pont szerezhető meg (ezen felül még 80 többletpont is adható emelt szintű érettségik, nyelvvizsgák stb. esetén).

Meghatározott öt tantárgy (magyar, történelem, matematika, nyelv és egy szabadon választott tárgy) utolsó két tanult év végi érdemjegyeinek összege, majd az így kapott eredmény kétszerese jelenti a tanulmányi pontok legfeljebb 100 pontot képező részét. Ehhez adják hozzá a jelentkező érettségi bizonyítványában szereplő eredményei közül a négy kötelező és egy szabadon választott érettségi vizsgatárgy százalékos eredményeinek átlagát egész számra kerekítve, ez eddig 200 pont.

A felsőoktatási intézmények közösen meghatározták, hogy az alapképzési szakokra, illetve egységes, osztatlan képzésekre jelentkezőknek képzési területenként, egyes esetekben szakonként melyik két érettségi vizsgatárgy összeadott százalékos eredményéből számolják ki az érettségi pontját. Ezekből az előírt tárgyakból is megszerezhető tehát 200 pont. További lehetőség, hogy amennyiben ez utóbbinak kétszerese magasabb pontszámot eredményez, mint amennyi a tanulmányi pontokból összegyűlt, akkor automatikusan a diákok számára kedvezőbb számítást veszik a pontszám alapjául. A rendszer csak első látásra bonyolult, ha alaposabban végiggondoljuk, szerintem átlátható.

 

Mi következik ebből? Az, hogy aki nem tud 200 pontot mindezen lehetőségek alapján összegyűjteni,az

b)      iskolai eredményei elégséges és közepes körüliek voltak, az érettségin pedig gyenge teljesítményt nyújtott.

 

Kedves Szülők! Tényleg ilyen gyerekekre van szüksége a felsőoktatásnak? Tényleg az a fontos, hogy ők is azonnal bekerüljenek (majd aztán kipotyogjanak)? Nem jobb-e számukra is, ha

a)      nem tanulnak tovább, hanem valami más szakmát választanak;

b)      várnak egy-két évet a felvételivel, s ezalatt megpróbálnak olyan szinten felkészülni, hogy elérjék a bűvös 200 pontot?

 

Másik érvük a tervezet ellen, hogy kisebb vidéki főiskolák sora menne tönkre ennek következtében. Baj ez, kell nekünk ennyi felsőoktatási intézmény? Nem inkább az a baj, hogy ezek egyáltalán léteznek? Valódi és minőségi képzést tudnak-e végezni azok a főiskolák / egyetemek, ahol a 200-as ponthatár megrendíti a létüket is?

Az emberiségnek valószínűleg egyik régi illúziója, hogy a fiatalok majd helyrehozzák azt, amit a szülőknek sikerült elrontaniuk. Néha én is hiszek ebben: sok, tehetséges, szorgalmas, okos, több nyelven beszélő tanítványomat látva néha hajlok rá, hogy így lesz, és kívánom, hogy így legyen. Ahányszor azonban feltörekvő politikusainkat látom, hallgatom, menten kiábrándulok.

 

Az ifjúszocialisták egy része börtönben ül (a többiek eddig megúszták, de ha a rendőrség ötöt találomra lesittelne közülük, aligha tévedne nagyot), most éppen kihallgatják őket, így jellemzi az egyik a másikat: „Z. despota volt, másokkal üvöltözött, büszke volt arra, hogy embereket kénye-kedve szerint rángat, … kifejezte, hogy neki a feudális társadalom a tetsző, ennek alátámasztására szó szerint idézte Z. több alkalommal ismételt mondatát: „na, megyek le a parasztjaimhoz, Halasra”( http://www.mno.hu/portal/595858). És ez volt a párt üdvöskéje, így gondolkodott azokról, akiket képviselni akart…Persze, hogy lopott, csalt, sikkasztott: aki buta parasztnak nézi népét, az felülhelyezi magát az erkölcsi (és jogi) elvárásokon, részéről ez természetes magatartás. Az azonban már elgondolkodtató, miként emelkedhetett egy ilyen senkiházi az anyapárt legfelső köreibe. Netán ott is így gondolkodnak?

 

A Fidelitas szerencsétlenkedése sem ad okot túl sok örömre. Matricázásaik, vízgereblyézésük az ötlettelenség és szellemtelenség jelképe is lehetne. Látszik, hogy nagyon akarnak valamit, azt azonban még nem tudják, hogy mit, még kevésbé, hogy miként lehetne odáig eljutni.

 

Szerencsére, még sem a Fidelitas, sem a fiatal szocialisták nem önálló aktorai a politikai színháznak, egyelőre kispályán játszanak.

Ugyanez nem áll fenn a Jobbiknál. Eredetileg a Jobbik is fiatalok által alapított szervezet volt, időközben csapódtak hozzájuk idősebb, másutt már obsitot kapott vitézek (és vitéznők!), meghatározó alakjaik ma is az ifjabb korosztályhoz tartoznak, mint a pártelnök, Vona Gábor és pl. Szegedi Csanád, alelnök. Az a Szegedi Csanád, aki most képviselőjelölt a ferencvárosi önkormányzati választásokon, s aki – e kampány tényétől nyilván nem függetlenül – a napokban beszédet mondott a magyarokat ért dunaszerdahelyi sérelem kapcsán: http://www.jobbik.hu/node/5134. Ez a szónoklat töményen tartalmazta mindazt, ami a Jobbikban veszélyes, és amitől jobb lenne megszabadulni. A szlovák rendőrség eljárása elfogadhatatlan, ez aligha vitatéma. Jó lenne azonban, ha az a fajta üres és hőzöngő, a másik népet megvető, lenéző, magyarkodó hozzáállás is éppoly közmegegyezésszerű elutasításban részesülne, mint a rendőri brutalitás. Ez utóbbi ellen nem lehet úgy tiltakozni, hogy közben folyamatosan sértegetjük a szlovákokat általában, magát a népet. „Nincs történelmük, nyelvük, nincsenek nemzeti szimbólumaik, ideiglenesen állomásoznak területükön, nincs országuk stb.”- mondja róluk Szegedi Csanád. Azt hiszi és hiteti el, hogy ettől mi, magyarok nagyobbak és különbek vagyunk. Nem jut eszébe, hogy ha Szlovákia és a szlovákok olyanok, amilyennek állítja, akkor milyenek vagyunk mi, akiket a legtöbb mutatóban –fájdalom- egyre inkább elhagynak? A Jobbik alelnöke mindent megígér: kivizsgálást, felelősségre vonást mindkét oldalon, de a hogyant persze nem részletezi, mert akkor kiderülne, hogy csak frázisokat puffogtat. Ugyan miként vonja majd éppen a Jobbik felelősségre a szlovák rendőröket? Van épeszű ember, aki ezt komolyan gondolja? De azt sem szabad félvállról venni, hogy sokan elhiszik állításaikat, s úgy érzik, a Jobbik kimondja azt, amiről a nagypolitika többnyire hallgat vagy rossz válaszokat ad. Figyelmeztető jel lehet nagy pártjainknak növekvő népszerűségük: problémaérzékenységük tagadhatatlan, válaszaik könnyen emészthetők, gyorsan reagálnak, s noha szinte semmire nem kínálnak megoldást, ezt ügyesen leplezik a mindent befedő nemzeti mázzal.

 

Ők lennének a jövő, a Fidelitasszal és az ifjúszocialistákkal együtt? Akik majd megoldják a gondjainkat? Na ne…

 Most arra kérném minden olvasómat, legalább egy kis időre felejtse el pártszimpátiáját, lépjen túl azon, hogy támogatja vagy ellenzi a magántőke megjelenését az egészségügyben, helyesli-e vagy sem a HospInvest egri megjelenését, ezek ugyanis mellékvágányra futtatnák a témát.

 

 Megjelent ma egy cikk a hvg.hu-n, amely megítélésem szerint a magyar újságírás (és a  demokráciaértelmezés) egyik mélypontja:

http://hvg.hu/itthon/20081105_eger_markhot_hospinvest_biztositas.aspx. Az írás annak járt utána, mibe került az adófizetőknek az egri „kórházvédők” tüntetéseinek, akcióinak eddigi rendőri biztosítása. Végeredményként 46 millió forint „jött ki”, ezt 26 esemény biztosítására költötte el a rendőrség. A szám valószínűleg igaz. Így a cikk is. Mégis azt gondolom, ritkán lehet ilyen rosszindulatú, manipulatív szándékú írást olvasni, különösen fájó, hogy mindez a hvg. hu- n megjelenhetett, amely mégiscsak egy mértékadó lap online változata. Az igazi aljasság ugyanis nem abban van, hogy a cikkíró az összegben hazudna. Nem, nem hazudik, éppen ezért nehéz vele vitatkozni. Ami undorító benne, az az, hogy mindezt kiszámoltatja és nyilvánosságra hozza.

 

 Mindezt azzal a szándékkal, hogy lássuk a tényeket. Legyünk tisztában azzal, mennyibe is kerültek ezek a szemét kórházvédők. A hírt majd átveszi még több lap, még több szerkesztőség, (a heol.hu már lecsapott rá…), hovatovább az egész ország azt fogja érezni: személyesen az ő pénzéből költöttek el 46 milliót a kórházvédőkre. A leghangosabbak pedig azok lesznek, akik egyébként messze kerülik az APEH hivatalait, az adófizetéssel együtt. Ez a cikk nyilvánvalóan hangulatot kíván kelteni a kórházvédők ellen. Ez folyik már napok óta, tegnap állításként az MTV is közölte a Híradóban, fő műsoridőben, kiemelt hírként: „Loptak a kórházvédők!” Így, vagyis mind a hatszázan! A HI régióigazgatója feljelentést tett az OEP-nél, hogy táppénzcsalás gyanúja forog fenn a kórházvédőknél… Ez a hvg-s írás azonban ezeket is alulmúlja.

 

 Már kiindulópontja is csúsztatás. Azt állítja ugyanis, hogy a tüntetésekért kizárólag a kórházvédők felelősek, azoknak pedig, akik a vitatható döntést meghozták, nincs semmi felelősségük. Ilyen alapon a cikkíró arra is helyezhetné a hangsúlyt, mennyibe került az adófizetőknek, hogy a megyei önkormányzat keresztülverje a döntését? Ez sem lenne kevésbé izgalmas téma.

 

 De csak a rend kedvéért számoljuk ki, hogy kinek a pénzén is tüntettek a HI ellen. A kórházvédők akkor még közalkalmazottak lévén, évtizedek óta jelentős adóbefizetői voltak a költségvetésnek, tehát akár a saját adóforintjaikból is kérhettek rendőri biztosítást. Több ezres támogatóik is nyilván adóznak, valószínűleg ők is szívesen „felhatalmazták” volna a rendőrséget a kiadásokra. Ez a cikkírónak nem jut eszébe. Az sem, hogy többek közt ezért is van a rendőrség, ez is a feladata: biztosítani az állampolgári jogokat! Ja, hogy ez nem olcsó? Hát igen, a diktatúra – látszólag – olcsóbb: nincs visszapofázás, tiltakozás, gyülekezés, csoportosulás, csak kuss van. De az aztán nagyon.

Itt viszont van melegek melletti és elleni felvonulás, van cigánytüntetés, demonstrálnak a Tarkák, a Charták stb. Ez mind van, mert ezért is váltottunk többek közt rendszert. Hogy lehessen. Akkor is, ha pénzbe kerül. A rendőrség pedig tegye a dolgát. Biztosítson. Akkor is, ha a kórházvédők tüntetnek. Akkor is, ha netán újságírók. Akkor is, ha az utóbbiak ellen.

 

 Ez a poszt sajátos tüntetés a hvg.hu ellen. Biztosítom a szerkesztőséget: egyetlen adófizetői forintba sem került.

 Hallgatom reggel a Kossuthon Mohácsi Viktória nyilatkozatát a nagycsécsi gyilkosságok ügyében http://www.mr1-kossuth.hu/, hallgatok, s egyre elkeseredettebb leszek. Még az is megfordul bennem: van-e joga nyilatkozni? Van, természetesen. Az ügy súlya, romaként való érintettsége szinte kötelességévé is teszi ezt. Mégis szomorú vagyok, mert az foglalkoztat: van-e erkölcsi alapja nyilatkozatának?

 

 Azon kívül, hogy a brutális támadás megtörtént, semmit nem tudunk egyelőre az indítékokról. Csak találgatások vannak, gyanúsítgatások. Nem a bárkinek való megfelelési szándék mondatja velem: mélyen elítélem a történeteket, s ha kiderül, hogy tényleg pusztán az áldozatok cigány származása miatt történt mindez, a legpéldásabb büntetést követelem, bárki is legyen az illető. Egy kettős gyilkosság persze egyébként is súlyos büntetést vonhat maga után, így talán ez a mondat nem is elég. A többségi társadalom tagjaként elhatárolódom mindenkitől, aki bármilyen társadalmi konfliktust így akar elintézni.

 

 Arra kérek azonban mindenkit, nézzünk magunkba: nem volt ez várható? (Most tegyük fel, hogy tényleg rasszista szándék volt a gyilkosságok mögött.) Elég, ha - mint Mohácsi Viktória teszi – részletesen, szám szerint nyilvántartja a cigányokat ért hasonló támadásokat? Nem kellene mélyebbre és máshová is nyúlnia? Elég felelőssé tenni a Gárda-járásokat, a növekvő cigányellenességet, s teljességében mellőzni az ezeket kiváltó okokat?

 

 Nem akarok odáig eljutni, hogy azt mondjam: végső soron ezért is a cigányok a hibásak, távol álljon tőlem. Egy teljesen félrekezelt betegségtünetet nem lehet megoldani azzal, ha egy másik bajt szabadítunk a szervezetre. Ráadásul ezzel a gyógymóddal az eredeti bajunk is megkettőződik. De az sem megoldás, hogy csak a helytelen gyógymóddal foglalkozunk, miközben az alapbetegségünk továbbra is pusztít.

 

 Mohácsi Viktória nyilatkozatából úgy tűnik: semmit sem akar tanulni. A lelke rajta. Megítélésem szerint tevékenysége inkább árt a cigányságnak, mint használ. Azok sem használnak a cigány-magyar együttélésnek, akik most farkast kiáltanak, de mélyen hallgattak és hallgatnak a többségi társadalom elszenvedte sérelmekről. Pedig a kettőt együtt kell, kellene kezelni.

 

 Különben még mélyebbre zuhanunk mindannyian, cigányok és magyarok. A legszomorúbb pedig az, hogy az áldozatok az „ártatlanok” lesznek, mint most vagy Olaszliszkán.

Mindez akkor is igaz, ha az derül ki, hogy nem rasszista indíték állt a támadások mögött. Ha semmi nem változik, csak idő kérdése, mikor lesznek újabb áldozatok. Azután lehet egymásra mutogatni, cigányozni, „gárdázni”, mindent lehet, kivéve egyet : a halottakat feltámasztani. Ez kell?

  Nem tudom, miféle magyar átok ül rajtunk, de a dunaszerdahelyi események reakciója kapcsán is meg kell állapítanunk: „amit el lehet kúrni, azt elkúrjuk”.

 

 Kicsit elsietettnek éreztem kezdettől fogva az éles reakciókat, noha az eddigi videófelvételek alapján a szlovák rendőrség támadása indokolatlan és indokolatlanul brutálisnak tűnik. Az áldozatnak mindig van joga a tiltakozásra, az ellenállásra is, de vigyázniuk kell, hogy akár ők, akár a nevükben fellépők nehogy elkövessék ugyanazt a hibát, mint ami ellen tiltakoznak.

 

 Most úgy látom, inkább afelé haladunk, hogy egyre többet hibázunk, s ennek vége az lesz, hogy végül visszaüt ránk (és a mi még szomorúbb: a szlovákiai magyarokra) mindaz, amit tiltakozásképp felvonultatunk. Mondhatnám: a hírhedt SIS (ha megvan még egyáltalán) sem tudná okosabban, ravaszabban elterelni a figyelmet a valódi problémáról, mint ahogy tiltakozóink némelyike teszi. Már a szlovák zászló elégetése, a szlovák helységnév-táblák lefestése is a butaságunk jele volt, ami pedig tegnap történt, az az ostobaság magasiskolája: „Tótok!!! A magyarok, kik hazát adtak, most hálából verést kapnak!?”, „Slotának meg kell halnia”, „Ezer szlovákot, egyetlen magyarért” – ilyen feliratú transzparenseket feszítettek ki hétfő este a szlovák nagykövetség Stefánia úti épülete előtt” -http://www.mno.hu/portal/594959.

A transzparenseik Slotát gyalázták, halálát sürgették, fegyvereket követeltek, mintha ezekkel bármi is megoldható volna. Az meg végképp érthetetlen, mi köze a hazai szlovákságnak az eseményekhez, mitől és miért kellene elhatárolódniuk, milyen alapon szólítják meg a békéscsabai (nyíregyházi) magyarokat (akik történetesen a szlovák kisebbséghez tartoznak), hogy valljanak színt? Ugyan miről? Hogy ugyanolyan hülyék, mint a pesti tiltakozók némelyike? Akik nem látják, hogy rosszabbak, mint Slota, többet ártanak, mint Slota, akik nem engedik, hogy a veréseket elszenvedők megőrizhessék az áldozatok méltóságát, akik ilyen fellépéssel éppen azt szalasztják el, hogy a szlovák többségi nemzet azonosulni tudjon az áldozatokkal!

 

Muszáj a miniszterelnökről is szólnom. Szerintem egy kormányfőtől elvárható módon reagált, kivetnivalót ebben nem lehetett találni (más kérdés, hogy a szlovák-magyar viszony kezelésében érzek némi hátsó szándékot, de azt most hagyjuk). Azonban eszébe jutott-e vajon, hogy mit mond majd, ha egy magyarul beszélő szlovák politikus visszaszól neki: „Feri, baszki, miféle brutalitásról, indokolatlan, aránytalan rendőri fellépésről és ezek kivizsgálásáról beszélsz? Hát te nem ugyanezt tetted két éve? S nem ilyen mértékben! Volt kivizsgálás, felelősségre vonás? Ja, persze, röhögnöm kell!”

 1980-ban előfelvételis katona voltam Hódmezővásárhelyen. Az akkori honvédség százával szülte az abszurd helyzeteket, ilyen történetből mindenkinek van egy tucat, aki akkor katona volt. Amit példázatként elmondok, nem hallomáson alapul, hanem saját szememmel láttam.

 

 Valamikor késő tavasszal választások voltak („szavazás” – mondtuk akkor, mert választani nemigen lehetett). A laktanyában is volt egy szavazókör, mi, sorkatonák ott adhattuk le voksunkat. A honvédségnél az volt a szokás, hogy bármilyen elöljáró érkezett, bármilyen rendkívüli esemény volt kilátásban (pl. riadó), a parancsnokokat előre értesítették, így volt idő felkészülni, napokkal az esemény előtt megjavítani időlegesen a technikát, hogy amikor elhangzik a „Riadó!” felhívás, minden flottul menjen. Így hazudtak a felsőbb parancsnokságnak és egymásnak, azt a hitet keltve, hogy minden rendben megy.

 

 Az említett választásra isten tudja, honnan, valami nagykutya érkezését várták, aki majd ellenőrzi, rendben mennek- e a dolgok. Napokkal előtte elkezdtünk takarítani, a körleteket rendbe raktuk stb. Még a választás előtti napon valamiért elsétáltam a parancsnoki épület irányába, s látom, hogy kiskatonák festik a füvet. A szó szoros értelmében: festékesdobozzal és ecsettel a kezükben pótolják, amit a természet elmulasztott: szép zöld színt adtak a fűnek, „nehogymán” kopottnak látszódjon. Hihetetlen, de esküszöm: így volt. Hogy mi került be a parancsnoki jelentésbe, azt persze nem tudom, de nyilván olyasmi, hogy „minden a legnagyobb rendben folyt, az állomány vidáman s felszabadultan vett részt a választásokon”.

 

 Két napja működik volt kórházunk a HospInvest kezelésében. Tegnap „váratlan” látogatást tett a megyei közgyűlési elnök, Sós Tamás, aki megállapította: „ az egri Markhot Ferenc kórházban folyamatos és biztonságos a betegellátás, a működtetés átadás-átvételének folyamata pedig megnyugtatóan, és fennakadások nélkül zajlik” http://www.heol.hu/cikk/186975. Még az is lehet, hogy igaza van. A HI nyilván bevetett mindent, pénzt, paripát, fegyvert, hogy induláskor minden a legnagyobb rend látszatát keltse. De könyörgöm, volt kétsége valakinek, hogy Sós úr nem találja megnyugtatónak a helyzetet? Történhetett volna bármi is, ami a közgyűlési elnököt ellenkező véleményre ösztönzi? Ugyan már. Ki tudja ellenőrizni, hogy igaza van-e? Megnyugtatásnak szánt szavai akkor is hiteltelenek, ha egyébként igazak: akié a fő felelősség a kórház átadásában, mondhatná azt, hogy „Uraim, ezt elszabtuk”?

 

 Ma erre a nyilatkozatra erősített rá, na, ki? Nem a betegek, nem a városi vezetés képviselője, nem is a kirúgott dolgozók valamelyike, hanem Kosztura László, a HI régió igazgatója. „ A dolgozók vidámak és felszabadultak, az elmúlt hónapok feszültsége egyik napról a másikra elmúlt”- monda Kosztura úr. Nekem vannak ismerőseim köztük, nem egy. Mindannyian szégyenkeznek magánbeszélgetésben, hogy a megélhetési kényszer, a fenyegetések s egyebek hatására alá kellett írniuk. Nem azért, mintha bármiben is reménykednének, ők is úgy gondolják: semmivel sem lesz jobb, sőt betegnek és személyesen nekik csak rosszabb lesz. De aláírtak, mert gyerek, család, megélhetés stb. Nem kell, nem szabad őket bántani, elítélni. De hogy vidámak lennének s felszabadultak? Vidámak, amikor látják korábbi munkatársaikat, barátaikat, hogy már a kórházba sem léphetnek be, még az ott maradt mézért sem? Felszabadultak, amikor munkájuk sokkal nehezebbé vált, hiszen a kiesettekét is nekik kell végezniük?

 

 Meddig festik még a füvet, kedves uraim?

  Amikor egy évvel ezelőtt elindítottam ezt a blogot, félelmetesen tájékozatlan voltam ennek a világnak a működéséről (technikai értelemben részben ma is az vagyok: pl. nem jöttem rá hónapok óta, hogyan lehetne elhelyezni azon honlapok, blogok linkjét, amelyeket olvasok). A tudatlanok nagyképűségével és némi provokatív nagyotmondási szándékkal írtam, hogy a „legolvasottabb blogíró” szeretnék lenni. Persze, aki ilyen nyilvános naplót vezet, aligha van más vágya, ha bevallja, ha nem. Ahogy írtam a posztokat, láttam, hogy olvasóim száma 10-20 körül mozgott hetekig, s láttam azt is, hogy bizony a vágyak és a valóság messze vannak egymástól. Néha fel is merült bennem, mi értelme az egésznek, ha ennyi emberhez jut el, amit írok, de ilyenkor átlendített a holtponton egy-egy biztató hozzászólás vagy az Arany Jánostól tanult mondat: „Van hallgatód?nincsen? / Te mondd, ahogy isten   / adta mondanod.”

 

 Aztán a jég karácsonykor tört meg. A talán legnevesebb blogíró, Tóta W. megjelentetett egy cikket, amelynek tartalma és időzítése megsértett és felháborított.                           Reagáltam  rá                        (http://sasika61mondja.blog.hu/2007/12/26/egy_tapintatos_manipulator_tota_w_arpadr),

s ez kikerült az Index címlapjára. Az örömömnél talán csak a félelmem volt nagyobb: Úristen, mi lesz most? Tízezret meghaladta az olvasók száma, özönlöttek a hozzászólások, alig győztem válaszolni. Ugyanakkor azt is tudomásul kellett vennem, hogy olyan minősítéseket, szitkozódásokat is el kell viselnem (az elismerések mellett), amelyekért a hétköznapi életben „elővenném a bicskát”.

 

 Mára ezeket megszoktam: az ismeretlenség homályából könnyű bárkit gyalázni, ráadásul aki kényes témákhoz nyúl, aligha kerülheti el ezeket. Ma már „csak” azt viselem nehezen, ha tanárként gyaláznak egy-egy cikkem alapján, holott a kettőnek szinte semmi köze egymáshoz.

 

 Januártól aztán alkalomszerűen meg-megjelentem a címlapon, egyik júniusi cikkemből MTI-hír lett, júliustól pedig igazi áttörés ment végbe: majdnem minden írásom kikerül az Indexre, ennek megfelelően nő folyamatosan az olvasóim száma.

 

 Pontos adatokkal nem szolgálhatok. Az egyik blogon még decemberben találtam egy szép térképet, amely mutatta, hogy honnan és hányan olvassák az illetőt. A térkép kódját én is letöltöttem, de csak július 4-én sikerült beillesztenem a blogomba, ettől kezdve vannak összesített adatok. Eszerint azóta kb. 130.000 ember „tévedt” ide, ami persze nem pontos szám, mivel sokan vannak, akik visszatérő vendégeim. Összesítve szerintem kb. 200.000 olvasóm lehetett az egy év alatt, ők kb. 300-340 ezer oldalt töltöttek le az írásaim közül. Hogy aztán ez sok vagy kevés, nem tudom eldönteni, én mindenesetre meg vagyok elégedve vele: egyedül vezetem a blogot, nem ez a foglalkozásom, nem ebből élek és nem ezért, gyerekeket nevelek (mármint itthon is), élem a hétköznapi emberek mindennapjait – mindezt figyelembe véve nem olyan rossz eredmény.

 

Végezetül öt olyan írást emelnék ki, amelyet csaknem tízezren olvastak:

-         http://sasika61mondja.blog.hu/index.php/2008/01/13/a_roman_hadugyminiszter_szereny_javaslat?p=295442

-         http://sasika61mondja.blog.hu/2008/07/20/nyilt_level_a_nacivadaszokhoz

-         http://sasika61mondja.blog.hu/2008/07/21/a_szoke_no_esete_a_matematikaval

-         http://sasika61mondja.blog.hu/2008/07/26/requiem_a_termeszettudomanyos_kepzesert

-         http://sasika61mondja.blog.hu/2008/10/15/olaszliszka_es_az_ujkorcsoport.

 

Üdvözlet és köszönet minden olvasómnak és az Indexnek!

 

 Produkcijóóóóó! – mondaná Hakapeszi Maki, ha lenne még Zsebtévé, de fájdalom, már nincs, ennek híján pedig be kell érnünk a Népszavával, a tekintélyes (múltú) napilappal, amely ma interjút közölt a miniszterelnökkel a gazdasági válság magyar vonatkozásairól: http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=1114491.

 

A nevezetes produkciót azonban én viszem véghez, amikor is Gyurcsány Ferencre támaszkodva számszerűsítem, hogy kik a felelősök az ország bajaiért. Vegyük a válságot egy egésznek, s mivel a miniszterelnök 4 okot, de hat felelőst jelöl meg, ez azt jelenti, hogy minden elem egy hatoddal van itten érintve, s lássunk végre tisztán, verifikálva a dolgokat.

 

1) Felelős a Fidesz (felelőtlen otthonteremtési politikája miatt nincs lakossági megtakarítás)

2) Fele-fele arányban a Fidesz és az SZDSZ-MSZP koalíció (fenntarthatatlan kötelezettség- vállalások 2001-2006 között)

3) Felelős a Fidesz (megfúrta a reformokat 2006 után)

4) Felelősök a vállalatok és a zemberek (volt bőr a képükön devizában eladósodni)

Most jön a számítás végeredménye:

-         3/6-od arányban a válságért a Fidesz a hibás (egyszerűsítsünk: a feléért).

-         1/6-od arányban a vállalatok.

-         1/6-od rész a zembereket illeti.

-         A maradék hatod pedig az MSZP-SZDSZ sara.

 

 Mivel azonban ez az utóbbi két pártot takar, valójában az MSZP az összes gond, csőd közeli helyzet tizenkettedéért felelős csupán.

 

 Nem rossz, mi?

Na, mármost, ha ilyen frappáns, a mindennapi tapasztalatainkkal egybevágó értékelést tud nyújtani a miniszterelnök úr, akkor mit várhatunk el tőle válságkezelés címén?

 1996-ban vettünk egy telket, melyen egy harmincas években épült, rozoga kis ház is állt, melléképületekkel. Felújítani semmiképp nem lehetett, így hát szét kellett verni, hogy felépíthessük azt a házat, amit magunknak elképzeltünk. Majdnem egy évig óriási volt a felfordulás, puszta kézi eszközökkel bontottunk apósommal, egy-két barátommal, amikor időnk engedte. Voltak pillanatok, amikor magam sem hittem, hogy ebből még rend lesz, élhető otthon. Bizony vannak helyzetek, amikor az építéshez először szét kell verni valamit, s ez nem kevés kellemetlenséggel is jár.

 

 Sokan hiszik azt, hogy hasonló fog végbemenni a HospInvest egri megjelenésével. Jönnek a tőkeerős vállalkozók, lesz egy kis felfordulás, de a végén minden jobb lesz, mint eredetileg volt. Nem vagyok jós, hosszú távon akár még így is lehet, bár ebben nem hiszek. Na de mi lesz addig? Menyi idő lesz ez az „addig”?

 

A zona.hu érdekes cikket közölt a témáról: http://zona.hu/article/1642/hospinvest-a-betegeket-ha-lehet-kuldjek-haza.html. Ebből kiderül, hogy bizonytalan ideig csak felfordulás, káosz lesz. A közvélemény megdolgozása és a felelősség áthárítása már meg is kezdődött. Kosztura László, a HI régió igazgatója bejelenti, hogy három hónapba telik majd, míg a kórházvédők rombolását helyreállítják:

http://www.heol.hu/cikk/186455. Mintha bizony nevezettek afféle ludditákként összetörték volna a gépeket, szétverték volna a kórház falait, eltüntették volna a betegek adatait stb. (Azt persze nem kétlem, hogy be fognak tartani, ahol csak tudnak: akinek „nyakán a kés”, nem fog segédkezni a kivégzésében – tudom: aláírhattak volna s egyebek.) Ugyanakkor ellent is mond önmagának, amikor kijelenti, hogy „szombattól végre ismét a betegeké és a nyugodt gyógyításé lesz a főszerep az intézményben.” Most akkor megvannak a nyugodt gyógyítás feltételei vagy nincsenek? Természetesen nincsenek. A HI ugyan azt ígérte, hogy november 1-től rendben átveszi az intézményt, erre lényegében semmi esély nincs. Lehet, hogy a többi ígéretük is így valósul majd meg? A sok-sok buktatót, bizonytalanságot, az idő sürgetése miatti zűrzavart már a kinevezett vezetők is látják (zona.hu). hazaküldik a rehabilitációs betegeket, s lényegében a sürgősségi ellátáson kívül minden szünetelni fog. Senki nem tud semmit, még az aláírók sem, azt sem, hogy mely nővér melyik osztályon és kivel, hol fog dolgozni, milyen munkarendben.

 

 

 

 Úgy tűnik, az egri kórházvédők és a HospInvest közti küzdelem az utóbbiak csatanyerésével egyelőre lezárult. Az egész folyamat a magyar „privatizáció” állatorvosi lova lehetne, annyi volt benne a mutyizás, a homály, a csúsztatás, mellébeszélés, ellentmondás és nem mellékesen a politikai szál. Megvették / nem vették meg a volt Fidesz-képviselőt, akinek segítségével megválasztották az MSZP-s Sós Tamást, s akinek szavazatával így el lehetett adni a kórház működtetési jogát; helyes / nem helyes, hogy a megye összes állami kórháza egy kézbe kerül; van / nincs egyenes kapcsolat aközött, hogy e települések mind MSZP-s irányításúak; tisztességes / nem tisztességes eszközöket is bevetett-e  a HI, hogy dolgozókat toborozzon; miért kapott rendre határidő hosszabbítást a HI; miért került el  a helyileg illetékes ÁNTSZ-től a veszprémihez az engedélyeztetés; van / nincs tartozása a HI-nek; rajta van / nincs rajta a HI az APEH adóslistáján; van / nincs elegendő orvosuk a működtetéshez – csupa olyan kérdés, amiből szerintem normális körülmények között egy is elegendő lenne a folyamat abszolút korrektségének megkérdőjelezéséhez.

 

 Mindezek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy az igazság a kórházvédők oldalán áll. Ez akkor is így van, ha követtek el hibákat, ha némelyek esetleg kiváltságaikat (is) féltették.

 

 Patetikusan szólva: a nemzet igazi ügyét ezekben a hónapokban ők képviselték. Ki lehet ezért őket és a minősítésért engem is nevetni: szarok rá. Mint ahogy arra a Mikolára is, aki „nem hallott az egri kórházvédők küzdelméről”.

 

 És nem felejtek. Emlékezni fogok, hogy kik voltak az egyik s kik a másik oldalon. Emlékezni fogok a munkanélkülivé tett százakra, s arra is, kik tették azzá őket. Éppen ezért a magam nevében köszönetet mondok mindazoknak, akik minden fenyegetéssel dacolva kiálltak a kórház állami kézben való maradásáért.

Lehet röhögni.

 Manapság, amikor szinte másról sem hallani, mint a válságról, s arról, hogyan és kiknek a rovására takarékoskodjon az állam, nehéz indulat nélkül hallgatni azokat az érveket, hogy hol nem érdemes összébb húzni a nadrágszíjat, mert ezzel „csak keveset” lehet spórolni. Magánemberi viszonylataimban ugyanis azt gondolnám, ha egyszer tartoznék, mondjuk 1 millió forinttal valakinek, akkor addig nem tudnék meginni jó szájízzel egy korsó sört, míg a tartozást ki nem fizettem. Pedig hol van egy korsó sör ára 1 millióhoz képest? Jól funkcionáló állam aligha követhet más magatartást: nem lehetséges tehát, hogy itt megtakarítok, ott viszont hagyom elfolyni továbbra is a bevételeket.

 

 Bemutatom ezt egy példán keresztül. Amikor Egerbe kerültem 1986-ban, gimnáziumunkban tanítottunk ún. honvéd kollégista gyerekeket is. Ők 14 évesen kerülte ide, teljes ellátást kaptak, tisztessége zsebpénzt, csaknem garantált továbbtanulási lehetőséget. Taníttatásuk, ellátásuk szüleiknek szinte semmibe nem került (a rendszernek volt egyfajta „gyermekmentő” szerepe is). Én is rögtön az első évben kaptam egy ilyen osztályt, s annyira jól alakult kapcsolatunk, hogy azóta is évente összejárunk. Tavaly egy decemberi este a belvárosban sétáltam, egyszer csak hallom, hogy fut utánam valaki, s kiabál, hogy tanár úr, tanár úr. Megfordulok, egyik tanítványom volt ebből az osztályból. Kiváló képességű, szorgalmas, rendkívül tisztességes gyerek volt, eredményei miatt megengedték neki, hogy orvosegyetemen tanulhasson tovább a honvédség kötelékében és támogatásával. Legutóbbi találkozónkon nem volt ott, így különösen örültünk egymásnak. Meséli, hogy most jött meg karácsonyra Ciprusról, ahol a békefenntartók orvosa. Kérdezem, nem veszélyes-e a feladat, mire közli, hogy a napszúráson kívül más komoly veszély nem fenyegeti őket. Beszélgetünk, egyszer csak megjegyzi, hogy másfél év múlva nyugdíjba megy. Kicsit rosszul hallok egyébként is, azt hittem, hogy New York-ot mond, annyira hihetetlen volt, hogy nyugdíjba készül 36 évesen. Pedig igen. Lassan már az is lesz. Hogy lehet ez? – kérdezem. Mondja, hogy eleve rövidebb szolgálati időt kell teljesíteniük, továbbá nekik beszámítják szolgálati időnek a gimnáziumi és főiskolai-egyetemi éveket, békefenntartóként dolgozott (még egyszer mondom: orvosként) éveken át, amit valamilyen szorzóval számolnak el, a lényeg az, hogy 38 éves korára nyugdíjas lesz. Fizetése össze sem hasonlítható egy közalkalmazottéval, nyugdíja is nyilván magasabb lesz, mit bármely tanárának, aki valaha tanította. Nyugdíja mellett természetesen dolgozni akar valamely kórházban, itthon.

 

 S ez nem egyedi eset. A történet kapcsán tudatosan kérdezgettem volt honvéd kollégistáink sorsa után, s kiderült, hogy tulajdonképpen ez tucattörténet. Na, most kérdem én, van-e olyan gazdag állam a világon, ahol harmincas éveiben járó, egészséges, szellemileg és fizikailag is ép fiatalembereket nyugdíjaznak százszámra? Nem lehetne / kellene valamit ezzel is kezdeni?

 

 Tudom, hogy összességében nem nagy pénz, de mégis, pusztán az igazságosság kedvéért! Helyénvaló, hogy tanítványom a számomra legjobb esetben is 24 évvel hamarabb mehet nyugdíjba, mint én?

 

 Még annyit tennék hozzá, hogy természetesen nem őt hibáztatom. Ma is kiváló embernek tartom, aki ügyesen, okosan él az állam nyújtotta lehetőségekkel. Bolond, aki nem ezt tenné. De bolond az az állam is, aki mindezt megengedi.

 Most aztán örülhetnek mindazok, akik eddig is abban látták az ország bajainak forrását, hogy itten kérem szégyenszemre nem húztak karóba naponta egy közalkalmazottat. Végre eljött az ő idejük: a kormány maga mutatott ránk, hogy igenis mi vagyunk a hibásak, mi: tanárok, orvosok, köztisztviselők. Mindez persze nem úgy történt, hogy a miniszterelnök felállt a parlamentben és világgá harsogta: idefigyeljetek ti naplopók, csalók, túlköltekezők, miattatok van csődben (pardon: csődközelben) az ország, mostantól kezdve szívni fogtok ám, mint a nagy Northon-szivattyú! Ó, nem, ennek nyílt kimondásához kellene némi bátorság. Az a javaslat azonban, amit sokak megelégedésére beterjesztett, hogy felfüggeszti / visszavonja a 13. havi bért, és egyébként is coki, mégis ezt sugallja: aki hibázott, az fizet, mivel főleg mi fizetünk, ebből következik, hogy mi hibáztunk.

 

A miniszterelnöki javaslat vesztesei ugyanis nem a nyugdíjasok, ez csak része a kommunikációs trükknek. Az átlagnyugdíj ugyanis 81 ezer forint körül van, vagyis a többség semmit nem veszít, s az afölöttiek is megkapnak nyugdíjukból 80 ezret. Nekik tehát továbbra is 13 hónapból áll az év. Szemükben Gyurcsány egyenesen úgy tűnhet, mint aki a gonosz IMF ellenére megvédelmezi őket, amíg csak lehet.

 

 Az igazi vesztesek mi vagyunk. De hogy a négerlármával ujjongók örömét kissé megkeserítsem, el kell oszlatnom néhány tévhitet. A közvélemény nagy tömegei hiszik azt (közgazdászok, publicisták rásegítésével), hogy a 2002-es 50%-os közalkalmazotti béremelés a fő oka az állami túlköltekezésnek. Való igaz, hogy ez így, ilyen formában nem volt más, mint szavazatvásárlás (akárcsak a 13. havi nyugdíj).Ez azonban csak akkor s talán még egy-két évig volt igaz. Mára mindez legendává vált. Azóta ugyanis a választási év kivételével lényegében nem volt béremelés. Ha kiszámoljuk, hogy az emelés felét eleve visszakapta az állam adók és járulékok formájában, volt továbbá 10%-os kötelező óraszám-növekedés a tanári pályákon, s mindehhez hozzávesszük az áremelkedések hatását, akkor az a nagy igazság jön ki, hogy semmivel sem vagyunk jobb pozícióban, mint 2002 ősze előtt. Nehéz ezt tudomásul venni mindazoknak, akik a közalkalmazottak vérét kívánják, de fájdalom: tények apró elefántjai megkerülhetetlenek.

 

 Szintén legenda, hogy a 13. havi bért és a 13. havi nyugdíjat egy kalap alá lehet venni. Nem lehet. Az első eredetileg valószínűleg azt kompenzálta már a 90-es évek elejétől, hogy szemben más, gazdasági szervezetekkel, a közszférában általában nincs mód jutalmazásra (mint ahogy nem tudjuk az adónkból leírni a fűtés- és telefonszámlát, gépkocsi-használatot, szakkönyveket, üdítőt, Túró Rudit stb.) Ellenben a 13. havi nyugdíj - mint ahogy már említettem - echte szavazatvásárlás volt akkor is, mostani átalakítása is. S mielőtt bárki valamilyen horribilis számként képzelné el a 13. havi fizetés összegét, megnyugtatok mindenkit: nekem nettóban ez kb. 80 ezer forint volt – 25 évnyi tanítás után (ez a juttatás ugyanis nem vonatkozik a pótlékokra, túlórákra stb.)

 

 Ha ez kell a csőd elkerüléséhez, legyen. Ne mondja rám senki, hogy koszos nyolcvanezerért hagytam csődbe menni hazámat (milyen kár, hogy mások nem így gondolkodnak, pl. akik ugyanennyiért 2 - kettő! - órát dolgoztak a kormanyszovivo.hu oldalon, vagy akik a megrendelést adták nekik).

 

 Hazudnék akkor is, ha azt mondanám, hogy 80 ezer híján összeomlik majd a családi költségvetés. Nem, én ugyanis nem vagyok Veres János, pontosan tudom, mire futja és mire nem. Ráadásul a családom akkor is engem választ, ha megszorítások jönnek.

Én ezt az illetékeseknek nem ígérhetem.

  Beveszek én minden orvosságot, de nincs az a pirula, ami keserűbb érzéssel töltene el, mint amikor hülyének néznek.

 

  Ahogyan az várható volt, a válság elsöpörte mindazokat a kormányterveket, amelyeket néhány hónappal ezelőtt még naponta reklámoztak, nem kis költséggel. Ez lett a sorsa az Új Tudás nevű hangzatos elképzeléseknek is: Klebersberg hívei megnyugodhatnak, mégsem Hiller István lesz az, aki a legnagyobb, „soha nem látott” fejlesztéseket viszi végbe a közoktatásban. A minisztérium a bukást persze nem meri bevallani, ezért közleményt adtak ki „Az Új Tudás - Műveltség Mindenkinek Program továbbra is egyike a kormány legnagyobb prioritást élvező programjainak” címen:

http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=764&articleID=232164&ctag=articlelist&iid=1.

 

  Most ne menjünk bele, mennyire értelmetlen a cím (alig különb, mint a nevezetes „elsődleges prioritás”), nézzük inkább a szöveget, mert ez tipikus példája a hadovának, mellébeszélésnek. Először is a minisztérium leszögezi, hogy a program nemhogy megbukott volna, hanem jórészt már meg is valósult. Bizonyítékként felsorolják, hogy már kötelezték a fenntartókat a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek óvodai ellátásának biztosítására, ebben a szülői érdekeltséget is megteremtették, 2010-től minden diák tanulhat angolul (eddig is tanult szinte mindenki), új, kompetenciaalapú tantervek készültek, hozzáláttak a szegregáció felszámolásához. Végezetül hozzáteszik, hogy a minisztérium mindent megtesz, hogy a program összes eleme megvalósuljon.

 

  Mi ebben „rizsa”? Nos, nem más, minthogy a tervezetnek talán leginkább propagált eleme a tanári pálya presztízsének emelése, a tanári hivatás fokozottabb megbecsülése volt. Jelentős fizetésemelést ígértek a pályakezdőknek, s ez az emelés egyre szűkülő összeggel érintette volna a 20 éve pályán lévőket is. Ennek az emelésnek az anyagi vonzata az új költségvetési tervezetben már nem szerepel, ergo: nem lesz belőle semmi. Jól tudja ezt a minisztérium is, a közleményt éppen azért adták ki, hogy bár a korábban általuk is a legfontosabb dologként bemutatott anyagi ösztönzés kútba esett, nehogy azt higgye a közvélemény, hogy az egész program dugába dőlt. Nem, az Új Tudás dübörög tovább: fizetnek egyes szülőknek azért, ami egyébként másoknak kötelességük, hallhatunk majd tervezeteket a szegregációmentes oktatás előnyeiről, lesz itt minden. Csak pénz nem a „tanári pálya presztízsének emelésére”.

 

 Mindez baj-e? A tervezet bukása önmagában nem. Az eleve átgondolatlan volt, indokolatlan bérfeszültségekhez vezetett volna, és ha egyébként is le kell nyelnünk egy marék keserű pirulát (13. havi bér ideiglenes / végleges felszámolása, bérbefagyasztás stb.), akkor miért pont ez az elképzelés lenne kivétel.

 

 A baj tehát nem önmagában ebben van. Hanem a hazudozásban, az őszinteség hiányában. Abban, hogy erről a közleményben a maga konkrétságában egy szó sem esik, ráadásul az első mondatban leszögezik: „A program kiemelt eleme továbbra is a tanári pálya presztízsének emelése, a tanári hivatás fokozottabb megbecsülése.” Na igen. Pénz híján ez azonban csak azt jelenti, hogy marad az „erkölcsi megbecsülés”, a „tanulók fénylő tekintetére” való hivatkozás. Ami persze éppúgy nem létezik.

 Tegnap az egész napot Szlovákiában töltöttük a gyerekekkel és egy baráti házaspárral, meg akartunk mutatni a kisebbeknek is néhány nevezetességet, a betléri kastélyt, Krasznahorka várát.

Én májusban voltam utoljára, de akkor csak egy sörre ugrottunk át Párkányba Esztergomból, komolyan vehető tapasztalatokat nemigen szerezhettünk, s ehhez talán az egy nap is kevés volt. Így tehát nem állíthatom, hogy élményeim általánosíthatók, mégis, talán nem egészen érdektelenek.

 

 Kezdjük a legendával. Eszerint Szlovákia a térség mintaállama gazdaságát tekintve, amelynek egy főre eső GDP-je nagyobb, mint hazánké. Látszik-e ebből valami a Felvidék déli részén? Szinte semmi. Bánrévétől Betlérig, Rozsnyótól Krasznahorkáig a települések semmivel sem különböznek a magyar oldal falvaitól. Tisztes szegénység, néhol, egy-egy hivalkodó épületnél az ízléssel nem társuló jólét nyomai, a járókelők jelentős része vagy templomba sietett (vasárnap volt), vagy eleve gyakran ődöng céltalanul az utcán (cigányok). Tornaalja külső képe tehát semmi lényeges különbséget nem mutat Borsodnádasdhoz vagy Járdánházához képest. Lehet, hogy Nyugat-Szlovákiában kedvezőbb a kép, lehet, hogy a déli részek magyarlakta területei kevesebb forráshoz jutnak, tény azonban, hogy a szlovák gazdasági csoda itt nem érezhető.

Lehet, hogy nincs is? Vagy nem úgy van?

 

 Ezt a gyanút alátámaszthatják a szlovák árak is. Csaknem 10 forintért vettünk egy koronát. Még itthon megtankoltunk, de kíváncsiságból rápillantottam az út menti benzinkutak áraira. A legolcsóbb benzin is 34 koronába került, de 40 fölött is volt bizonyos fajta. Ez magasabb, mint a jelenlegi magyar benzinár. A szlovák árszint egyébként is egyre nagyobb tempóban zárkózik fel a magyarhoz: a betléri kastélyba való belépés felnőtteknek 130, gyerekeknek 70 korona, ötünknek így a puszta belépő 470 koronába került, vagyis majdnem ötezer forintba. Más példa. Rozsnyó nem mondható világvárosnak. A főtér közelében találtunk nyitva tartó vendéglőt, gyerek és felnőtt adagokat ettünk, szlovák tucat termékeket („specialitások”), a számla végösszege meghaladta a 10 ezer forintot (egy sör is volt benne – állott, savanyú lóhúgy). Krasznahorkán a várbejárat melletti fabódéban ittam egy kávét (ez viszont kiváló volt) 20 koronáért! Ezért állóhely, műanyagpohár, fapálcika is dukált. Összességében tehát úgy tűnt, pusztán a szlovák árak már messze nem annyira vonzóak, mint néhány évvel ezelőtt.

 

 Szintén legenda az erősödő magyarellenesség. A nagypolitika szintjén nyilván tagadhatatlan ez a mentalitás, a köznépben viszont mi semmilyen nyomát nem tapasztaltuk. A betléri idegenvezető szóhasználatán, kiejtésén érezhető volt, hogy nem magyar anyanyelvű, mégis végtelenül kedves, humoros asszonyság volt, élvezet volt hallgatni.(Érdekességként jegyzem meg, hogy különválasztják a szlovák és külön a magyar nyelvű idegenvezetést kívánó csoportokat: mi még a kastély felénél jártunk, amikor a szlovák csoport már távozott. Barátom kajánul jegyezte meg: ebben a kastélyban nyilván nem tudtak oly sokat mondani számukra a szlovák történelemről, hisz mennyire érdekelhetik őket az Andrássyak, Deák stb.)

 

 A rozsnyói étterem pincérei még annyira sem tudtak magyarul, mint idegenvezetőnk. Viszont az étlap háromnyelvű leírást tartalmazott a fogásokról (természetesen magyarul is), kitüntető figyelmességgel bántak velünk, igyekeztek segíteni különféle keveréknyelven az ételek kiválasztásánál, úgy rendezték át (kérés nélkül) az asztalokat, hogy mindkét család elférjen, kedvesek voltak, mosolyogtak, s egyáltalán nem úgy tűnt, hogy utálkoznak, mert magyarok vagyunk. Pedig magyar szót hallhattak eleget, a társaságban összesen három 9-10 év körüli kislány volt: amit ezek összecsiripeltek, attól Slota megbolondult volna. Itt viszont úgy látszott: a piac törvényei felülírták az esetleges ellenérzéseket.

 

 Igazából egy bosszantó élményünk volt mindössze. A közlekedési morál. Feleségem eleve szabálytartó minden körülmények között (nekem nincs jogsim), pláne külföldön és pláne Szlovákiában. Így aztán mindvégig a megengedett határ alatt tartotta sebességünket. Nem így a szlovák (rendszámú) autósok. Sorra előztek meg a sebességkorlátokat 20-50 km-rel átlépők, idióta száguldozók, záróvonalnál előzők: tisztára otthon éreztem magam. Lehet, hogy csak a rendszámuk volt szlovák?

 

Végezetül néhány kép:

 Először is a jó édesanyját mindenkinek, aki robbantásokkal (puskagolyókkal, lövedékkekkel) akar elintézni belpolitikai vitákat!

Ez lenne a „lelkiismeretes” cselekedet? Így kell bosszút állni bármiért is? Van olyan sérelem, ami emberek életét fenyegető megtorlást kíván?

A tárgyi bizonyítékok meggyőzőek: aki ezeket gyártotta, nyilván nem kiállítást akart rendezni, hanem a Molotov–koktélos üvegeket használni akarta éppúgy, mint a benzines palackokat, robbanó szerkezeteket. Akár ellenem is, vagy Pesten lakó fiam ellen is. Az ilyenekkel szemben a börtön sem elég megtorlás.

 

 Van itt azért emellett valami, ami nem hagy nyugodni. A nol.hu írja az alábbiakat: „Úgy tudjuk, a rendőrség azért védte a szokásosnál is nagyobb erőkkel és útakadályokkal is számos rendezvény helyszínét, mert meg akarták akadályozni, hogy a bombát szállító autóval áttörjék a rendőrkordont.

A terrorcselekmény előkészülete és más bűncselekmények elkövetésének gyanújával őrizetbe vett férfi és társai kidolgoztak egy B tervet is, ha a rendezvények után nem lennének összecsapások, és nem tudnák használni a bombákat. Ez esetben a West End bevásárlóközpont előtt robbantottak volna. A rendőrség azonban a környéken (állítólag az épületben is) jelentős erőket rejtett el egy váratlan támadás megakadályozására.” http://nol.hu/belfold/lap-20081025-20081025-17

 

 Nos, elképzelhető, hogy az utóbbi évek titkosszolgálati tevékenysége, a rendőrség politikai ügyekben való felhasználása túlságosan gyanakvóvá tett, tehát lehet, hogy indokolatlanul kötözködöm. Mégis. Mégis meg kell kérdeznem néhány dolgot. Ezek szerint a rendőrség már azelőtt tudott a robbantás előkészületeiről, mielőtt magát az autót megtalálták volna? A hír szerint igen, sőt, azt is tudták, hogy autóval szállítják majd a bombákat. Ez önmagában jó hír, ezek szerint jó informátoraik vannak. De hát akkor miért nem előzték meg az egészet, miért nem csaptak le rájuk akkor, amikor még a készülődés fázisában járt az ügy? Mennyire hihető, hogy egészen részletes terveiket is ismerték (támadás a West End ellen), de nem tudták, ki az illető s hol található? Nem hibázott-e a rendőrség, amikor a birtokukban lévő viszonylag sok terhelő adat ellenére kiengedte az utcára a robbantani készülőket, ezzel fenyegetett helyzetbe hozva lényegében bárkit, aki aznap Pesten megfordult?

 

 S vannak egészen rosszindulatú kérdéseim is: Esetleg nem is bánták volna, ha egy kis robbanás itt-ott bekövetkezik? Vagy: Vajon nem csak azért kapcsolták le az illetőt délután, megkésve, mert csak nem akart senki sem robbantani, így aztán még mindig kihozható volt az ügyből valami? Hiszen még így is alkalmasak annak dokumentálására, hogy hová jutottak egyes szélsőjobbosok, akiktől félni kell! S általában is féljünk, húzzuk meg magunkat, maradjunk otthon, lapuljunk?!

Nem állítom, hogy kérdéseim teljesen igazságosak, de sajnos nem is teljesen megalapozatlanok. Kapunk-e választ valaha?