Itt az írás, forgassátok...

Lassan véget ér XVI. Benedek látogatása az Egyesült Államokban. A honi sajtót figyelve az olvasónak, nézőnek az a benyomása, hogy a látogatás fő témája a pedofil papok ügye volt.

Szögezzük le először: a pedofilia bűncselekmény, bárki is kövesse el. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a média milyen aránytalan figyelmet szentel az ügynek, s hogyan alkalmazzák ezt a valóban elítélendő cselekményt a katolikus egyház lejáratására.

Egy amerikai kriminalisztikai intézet jelentése az elmúlt ötvenkét év katolikus papok által kiskorúak ellen elkövetett visszaéléseket kutatta. A jelentés 1950-től 2002-ig összesen 4392 pap bűnösségére derített fényt, mindannyian kiskorúakat zaklattak szexuálisan.

Egy olyan, morális elveket hirdető intézménytől, mint az egyház, egy eset is sok. Ugyanakkor a 4392 pap említése elfogadhatatlan túlzás. Módszertanilag kétséges először is, hogy évtizedek távolából hitelesen lehessen bizonyítani a papok bűnösségét. Ismerjük továbbá az amerikai álszent közéletet, amely adott esetben egy szeretetteljes simogatást is szexuális zaklatásként képes értelmezni, miközben tűri, hogy filmek ezrében hirdetik az öncélú pornográfiát, erőszakot stb. Tudjuk, hogy a protestanizmus jegyében fogant Amerikában a katolikusok helyzetének megingatása állandó napirendi téma. Láttunk elég filmet arról, hogy dörzsölt ügyvédek miként tudnak bírósági ítéletet kikényszeríteni, ha pénzt szimatolnak, márpedig az egyház milliárdokat fizetett. Dollárban. Nem hiszem, hogy a bizonyítékok győzték meg az amerikai egyház vezetőit, nagyobb esélye van annak, hogy jobbnak látták megegyezéssel lezárni az ügyeket, amelyből semmiképp nem kerülhettek volna ki győztesen. Mindezek szubjektív véleményem szerint azt jelenthetik, hogy az érintett papok száma nagyságrenddel kisebb lehetett. Hozzátéve még egyszer, hogy egy is sok lenne.

Az igazán érdekes számomra az a kárörvendő híradás-sorozat volt, amely eltöltötte a magyar médiát. Lapok főoldalain, rádió- és tv-hírek, elemző műsorok élén napokig ez a téma szerepelt. Tudom én persze, hogy a szerkesztőket nem a valóban sérelmet szenvedettek iránti részvét motiválta, hanem a hangulatkeltés az Egyház, elsősorban a fő ellenségnek tartott katolikus egyház ellen. Közvetett módon ezt bizonyítja, hogy miközben az egyházakban általában rengeteg nagy műveltségű, elhivatott, kiváló pappal lehet találkozni –nekem még csak ilyenekhez volt szerencsém-, arányaiban sokkal többel, mint mondjuk a lapszerkesztők között, róluk elvétve esik csak szó, balliberális médiumban pedig ez a szám erősen konvergál a nullához. Ezek a sajtóorgánumok, melyek elvakult fanatizmussal gyűlölnek mindent, ami az egyházhoz tartozik, most is azt akarták sugallni, hogy a katolikus egyház a maga kétezer évével idejétmúlt, rothadó intézmény, hogy egy szülő jobban teszi, ha gyermekét nem járatja templomba, hittanra, egyébként is a hit, annak bármilyen formája, megvetendő gyerekes illúzió csupán: felvilágosulatlan hülyéknek való mese, melynél még Darth Vader története is különb.

Ugyanezen  lelkiismeretlen, minden morális elvet tagadó médiák szerkesztési elvébe persze az belefér, hogy fő műsoridőben valóságshow-k szexjeleneteit sugározzák, hogy ránk és gyermekeinkre eresszék bomlott agyuk és erkölcsük bűzlő váladékát, s összességében a morális elvek kiiktatásával nagyobb kárt okozzanak, mint a tatárjárás.

Továbbá szinte soha nem olvashatunk pedofil rabbikról,  aminek hiánya azért feltűnő, mert egyébként a zsidóság közt sokan fogékonyak az extrémitásokra, elég megnézni, kik támogatják nagyobb arányban pl. bizonyos kábítószerek legalizálást vagy a homoszexualitás elfogadását. Ez utóbbi betegség ugye, másság, amit tűrni kell és semmiképp nem szabd elítélni. Akkor megkérdezhetem: a pedofilia nem betegség?

XVI. Benedek bocsánatot kért a papok által elkövetett sérelmekért. Helyesen tette. Azt azonban nyilván tudja, hogy a katolikus-ellenes körök számára ez úgysem elég. Általában semmilyen megalázkodás, bocsánatkérés nem elég. Az Estve c. műsorban meg is szólaltatták a sérelmet szenvedettek szövetségének egyik vezetőjét. A neve alapján nő volt az illető, egyébként pedig olyan szép arca volt, mint Schwarzeneggernek a Terminátor vége felé, nos, a hölgy ki is mondta, hogy szép dolog ez a pápa részéről, de – innentől kezdve mintha szegény Váci Mihályt idézte volna – nem elég, még nem elég.

A pápa is tudhatja, amit én is tudok: csak az lenne elég, ha a katolikusokat, papokat és híveket egyaránt keresztre lehetne feszíteni. De talán még ez is kevés lenne…

A napokban megnéztem végre Bollók Csaba filmjét, az Iszka utazásá-t.

Nem vagyok elfogulatlan. Részrehajló  vagyok: a rendező abban a gimnáziumban végzett, ahol tanítok,  ráadásul egyidőben jártam vele egyetemre.

A mozinak két kijárata volt ugyan, de mindkettőtől nagyon távol ültem, a széksorok tömve voltak: ez az egyetlen magyarázata annak, hogy nem hagytam ott a filmet. Többször megfordult ugyanis bennem, hogy jó lenne kimenni, mert végig azon küzdöttem, hogyan tudnám leplezni fel-feltörő zokogásomat. A nyitó jelenettől kezdve szinte folyamatosan sós könnyfátyolon át néztem a vásznat, s mire végetért a vetítés, a megrázkódtatástól, a felzaklatottságtól alig bírtam felállni, ültem, mint akit letaglóztak.

Mégis jó, hogy végignéztem, nélküle sokkal szegényebb lennék, úgy gondolom.

Alighanem ilyesfajta élményre gondolhatott Arisztotelész, amikor a katharzisz mibenlétét tárgyalta: a film által kiváltott hatás rendkívül összetett elegye volt a megtisztulásnak, félelemnek, haragnak, részvétnek – rám még film nem volt ilyen hatással.

Nyilván ahogy öregszem, ahogy látom magam körül a gyerekeimet, egyre érzelgősebb leszek, s még miközben e sorokat írom, el-elfutja a szemem a könny, vissszagondolva a filmre.

Megrendítő ez a kislány. Nemcsak a története, hanem jelenléte a vásznon. Varga Mária ugyanis nem játszik. Él. Ilyen hiteles módon egyetelen színész sem lett volna képes szerepét visszaadni, nincs olyan gesztusa, szava, amiben valamilyen hamisságot, kimódoltságot, színészi játékot felfedeztem volna.

Számomra a film a művészet mibenlétéről is hatalmas tanúvallomást jelent a divatos művészeti irányzatok, felfogások ellen. Visszatérést ahhoz az elvhez, hogy a művészet alapvetően a valóság sajátos utánzása, mimézisz. Hogy az öncélú formai játékok, ha nincs mögöttük  valóság, élet, soha nem képesek, még a legtehetségesebbeknél sem ilyen hatás kiváltására.

A film után az is megfogalmazódott bennem, hogy még jobban át kell gondolnom, miről és hogyan írok a blogomban. Leginkább a cigányokról. Iszka megmutatta, hogy nincs olyan nyomor, kétségbeejtő helyzet, amelyben ne lennének olyanok, akik meg tudják őrizni emberségüket. Hogy nincs olyan bűnös ember, akit mi emberek elítélhetnénk, akinek kapcsán ne kellene feltennünk azt a dosztojevszkiji kérdést: nem vagyok-e én is oka annak, hogy az a bűnös ember így viselkedett, ilyenné lett. Hogy  a nyomornak vannak olyan infernális bugyrai, amelyben már nem lehet bárkit is bűnösnek tartani. Hogy csak az odaadó szeretet képes megváltani a világot, vagy ha erre nem is képes, mégiscsak e viszonyulással közeledhetünk a másik emberhez.

Úgyhogy a magam részéről ezután semmit nem írok a cigányokról. Nem tudok segíteni rajtuk, egyikőjükön sem. Még azokon sem, akik megérdemelnék. Hallgatok tehát.

"A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható.
Ami az egész életben számít, az a jellem."

Nagy Gáspár idézi így Zbigniew Herbertet a hozzá írt versében (Zbigniew Herbert emlékére).

Muszáj volt erre gondolnom, amikor 25 év után újra láthattam, hallhattam élőben a városunkban vendégeskedő Csoóri Sándort.

Csoórit gimnazista korom óta ismerem. Még akkor hívták fel rá a figyelmemet kiváló tanáraim, azidőtájt jelent meg Nomád napló című esszékötete, amit nagy nehezen megvettem, elolvastam, s bár hazudnék, ha azt mondanám, mindent értettem belőle, óriási hatással volt rám, s azt hiszem, egy dolgot mindenképp megérthettem írásaiból: a személyiséget, azt a tartást, amit minden sora sugallt, vagyis a jellemet.

Azóta minden könyvét megvettem, elolvastam, legalábbis ami kapható volt, mert a rendszerváltás óta a könyvterjesztés a cenzúra szerepét is betölti: városom legnagyobb, két fiókkal is rendelkező könyvesboltjában egyetlen kötete sem kapható, de a kirakatokban van vagy másfél mázsányi Müller Péter, sajnos ez nem tréfa: maga a sokat mondó valóság.

Külön szerencsémre 79-ben az egyetemi szóbeli felvételimen Kovács Kálmán professzor felajánlotta, hogy nem kell tételt húznom, beszélhetek egy frissen olvasott könyvről is, ha az nem tananyag, így természetesen őt választottam.

Elsős egyetemista koromban valamikor kora tavasszal vetítették Kósa Ferenc A mérkőzés című filmjét, amiről írtam néhány oldalnyi reflexiót. Naivan azt gondoltam az ő példáján: az ember bizonyos keretek betartásával leírhat olyan dolgot is, ami nem egészen egyezik a hivatalos politika véleményével. Megmutattam pár embernek, s valahogy kikerült – nem én raktam ki - egy forgalmas helyen lévő magyaros hirdetőfelületre.

 Kikerült – egy napra.

Másnapra a KISZ- bizottság „intézkedett”, magához hívatott a tanszék egyik „megbízható” tanára, s elmondta, miként kellene gondolkodnom, hogy én milyen elfogadhatatlan nézeteket hirdetek, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, hogy egy ilyen kis ország örüljön, hogy lyuk van a fenekén (ahol elszállhatunk te meg én) stb. Félelmemet az enyhítette, hogy majd elnevettem magam, mikor elkezdte sorolni,  hogy szerinte én milyen szocializmusellenes szerzők gondolatait propagáltam, ugyanis egyikőjüket sem olvastam még akkor. Konkrétan emlékszem Gyilasz nevére, akiről viszont még azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, először nyilas-nak értettem, így legalább jelentett is valamit. A letoláson kívül semmi retorzió nem ért, viszont az írás – azt hiszem, Csengey Dénes révén – elkerült Csoórihoz, aki közvetítőn keresztül gratulált hozzá: így lettem – ideiglenesen – „valaki, akinek maga Csoóri gratulált”.

Debreceni éveim alatt többször hallottam az ottani Irodalmi Napok rendezvényein, utoljára személyesen talán harmad-negyedéves koromban láthattam, amikor „váratlanul” megjelent a Csengey Dénes által szervezett szűk körű „ellenzéki” összejövetelen: puszta léte rengeteget jelentett a kor elviselésében.

Felsorolni is nehéz lenne, mi mindent tett ő az egyetemes magyarságért, írásain kívül is: a határon túli magyar kisebbségek ügyének felvállalásától a Duna TV létrehozásáig, a Magyarok Világszövetsége útra bocsátásától a Hitel, az MDF megszervezéséig.

Mint ahogy azt sem lehetne felsorolni, mennyi méltatlan támadás érte, éri mindezért. Külön fájdalom, de egyben jól mutatja „rendszerváltozásunk” álságosságát, hogy ma is ugyanazokkal az érvekkel támadják, gyakran ugyanazok, mint 90 előtt.

Miközben tehetségben is kisebb, jellemtelen macskajancsik, franctudjakiferencek, Györgyök, Péterek mennybe szállnak, emelt szintű érettségi tétellé válnak, de minimum berlini ösztöndíjakat kapnak, addig Csoórit az irodalmi életet megszállva tartó mészároslegények legszívesebben már a vágóhídon látnák, s a korszakunk meghatározó írójának, közéleti emberének a tankönyvekben 5 sor jut a futottak még senki által át nem olvasott rovatában.

Csoóri 2 év múlva lesz 80 éves. Majd meglátom, kap-e akkora nyilvánosságot, méltatást, elismerést, mint mostani ellenfele, valahai barátja, a napokban 75. évét betöltött Konrád György. Sajnos, előre tudom a választ. Kereshetjük az okokat.

Vasárnap időközi önkormányzati választások voltak a Szabolcs megyei Balkányban: polgármesterre és képviselőkre egyaránt lehetett szavazni.

Minderre azért került sor, mert az előző MSZP-s polgármester, R.I. finoman szólva korrupció gyanújába keveredett anyja földvásárlása kapcsán, helyzete tarthatatlanná vált, a képviselőtestület feloszlatta önmagát.

A mostani választást a Fidesz jelöltje nyerte: Pálosi László.

Mi közöm mindehhez?

Ha valaki megkérdezné tőlem, hová valósi vagyok, ösztönösen azt vágnám rá: balkányi, s csak kis meditálás után válaszolnám neki, hogy egri. Balkányban nőttem fel ugyanis, 18 éves koromig ott éltem, gyermekkorom az ottani utcákon, a közeli hatalmas réteken, erdőkben telt, rokonaim ott laktak, szüleim ott vannak eltemetve.

Lassan 30 éve, hogy elkerültem onnan, előbb egyetemre, aztán Egerbe. Szüleim ’89-90-ben meghaltak (szegény apám már nem élte meg a kommunisták ideiglenes bukását, pedig hogy örült volna!), azóta csak halottak napjára megyünk „haza” testvéreimmel, őket meglátogatni. A házat, ahol felnőttünk, rég eladtuk, a temetőt azonban csak egy olyan úton tudjuk megközelíteni, amelyről rálátni a „mi utcánkra” s házunkra. Oda sem merek nézni ilyenkor, úgy fáj a szívem minden alkalommal, s évek óta arról álmodozom: ha egyszer nyugdíjas leszek (ahogy most kinéz: soha), vagy nyerek a lottón, a gyermekeim felnőnek, és már semmi kötelesség, kényszer nem fog Egerben tartani, akkor visszaköltözöm falumba (most már város), visszavásárlom a házunkat, s ott fogok élni, míg meg nem halok. Mert én még igazából ma is balkányi vagyok.

A választáshoz nemcsak a „falu” szeretete kapcsol. A jelölteket, a most megbukott és az újonnan megválasztott polgármestert egyaránt ismerem. Együtt jártunk gimnáziumba, az egyik 1-2 évvel fölöttem, a másik alattam, a mostani győztes ráadásul az öcsém osztálytársa volt, a nővére pedig az enyém. Akkor, gimnazistaként, a 70-es évek végén persze egyikőnk sem gondolta, hogy valaha majd vetélytársak lesznek a polgármesteri székért (s hogy én meg blogot írok róluk).

A gimnázium óta én lényegében elköltöztem otthonról, őket is, mint sokakat, elvesztettem szem elől. Azonban mindkettejükről kellemes emlékeim maradtak meg, így bár örülök a Fidesz-jelölt győzelmének, a vesztesnek is minden jót kívánok. Az utóbbiról jó néhány csúnya dolgot lehetett ugyan hallani, de nem tudok rá haragudni. Talán a nosztalgia teszi.

Öregszem.

Már korábbi bejegyzésemben utaltam rá, mennyire zsákutcának látom a pénteki tüntetéseket (http://sasika61mondja.blog.hu/2008/04/10/faszistak_es_antifaszistak), nem foglakoznék ismét vele, ha nem jelent volna meg az iwiw-es felületemen ez a körüzenet:

„Tegnap Budapesten az antifasiszták ismét számbeli fölénybe kerültek az UTCÁN (végre ott is). Tegnap Budapesten a Hollán Ernő utcában jó volt magyarnak lenni. Nagyon jó. Folytassuk! Folytatjuk!”

Aki az üzenetet küldte, másfél évtizede a tanítványom volt. Osztályfőnöke, magyar – és történelemtanára voltam négy évig. Nem lenne tisztességes, ha jellemét, egyéniségét bemutatnám, különben is mondhatná bárki: „Dudva lenne a dudvák / Közt az ananász: / Kanász marad, akinek / a nevelője kanász”. Tehát az én hibám is, hogy így gondolkodik.

Ha pedig a mondatait alaposan átgondolom, még igazat is adhatok neki: az antifasiszták valóban számbeli fölénybe kerültek. Merthogy a másik oldalon sem fasiszták voltak.

Az üzenet írójának persze nem ez a véleménye. Nem látja, hogy ugyanannak a meg nem gondolt gondolatnak áldozata ő is, mint az általa ellenségnek véltek. Nyilván úgy véli, akik ellen ő tüntetett, azok mind nácik, hordozható krematóriummal mászkálnak, amelyek egyelőre szolárium-fokozatra vannak beállítva, de Tomcat egy szavára bármikor feljebb tekerhető a skála. A vele szembenállók Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót és Schwarz Salamon reinkarnációját fedezik fel minden balliberálisban, s meg van győződve, hogy zsidó sakterek állnak lesben minden utcasarkon Solymosi Eszterekre várva.

Valójában tanítványom és a vele tüntetők éppúgy szélsőségesek, mint a „nemzeti radikálisok”. Mondhatnám, ha nem fájna, hogy ők együtt a mi csőcselékünk. Mert magát „antifasisztának” nevező csőcselék is van. Aki Che Guevara arcképét hordja pólóján, semmivel nem különb szellemileg, mint aki Hitlerét.

A „számbeli fölény” pedig nagyon is relatív. A miniszterelnök korábbi tüntetések során gyakran hangoztatta, hogy a „békés többség” otthon maradt, ezért nem kell reagálni a tüntetők követeléseire.

A „békés többség” pedig most is otthon maradt. A két tábor együttesen kb. ötezer embert tudott mozgósítani. El tudja képzelni bárki is, hogy ha bármelyikőjüknek igaza lenne, ennyi ember mozdulna meg?

Úgyhogy én egyáltalán nem láttam egyik oldal győzelmét sem. Szánalmas vereséget szenvedte mindannyian.

Tegnap láttam egy felvételt Gyurcsány Ferenc április 4-i sajtótájékoztatójáról, ahol cégének kedvezményes áramvásárlását egy fürdőnadrág leárazáshoz hasonlította.

Nem tudom, más milyen gyakran kényszerül ezt a gatyafélét venni, én az utóbbi 5 évben már a harmadikat koptatom. Életem ugyan nem a fitness-wellness-Lochness háromszögben zajlik, de van uszodabérletünk, szívesen járok a strandra, s évente néhány hetet a Balatonnál is eltöltök, szóval: szeretem a vizet (az említett formákban!) Mindemellett akárhogy is sérti a hiúságomat, töredelmesen be kell vallanom: némi testsúly-gyarapodásra is szert tettem ( bár a nők még „nem vihognak a hátam megett”- legalábbis hangosan). Elég az hozzá: fogyasztom a fürdőgatyákat.

Mondhatnám: nagyfogyasztó, már-már zsinórfogyasztó vagyok. Megvárom a nyári leárazást, s az idén is újat veszek.

Előtte azonban mondjuk a munkaközösségem egy tagjával megkerestetem a Miniszterelnöki Hivatalt: ugyan lobbizná már ki náluk, hogy egy kicsit kevesebbet fizessek! Én azt sem bánom, ha velem együtt még néhányan olcsóbban jutnak eme „fehérneműhöz”, olyan ez ugyanis, mint a viccbeli gruppenszex: az a lényeg, hogy te se maradj ki belőle (de azért túl sokan se legyetek).

Legjobb az lenne, ha olyan leárazást rendeznének, amiről csak én tudok – esetleg még néhány kiválasztott-, meghirdetnének öt gatyát egy negyedórára, majd ha elfogy, kijelentenék a boltosok, hogy volt akció, de ti, béna későn ébredők, már megint lemaradtatok, ráadásul nem vagytok zsinórfogyasztók.

Tisztességes ez? Mi az hogy! Nagyon is!

Kértem én, hogy olcsóbban jussak a gatyához? („Nekem a kérés nagy szégyen!) Lobbiztam én? Tehetek én arról, hogy puszta nevemre tárul a szezám (ez ám nagy üzlet, hazám)? Lehetnék így miniszterelnök?

Amint a példa mutatja, igen. Sőt magam hirdetnék akciót a tisztességes versenyért, a kifehérített gazdaságért, s a fütyülőmmel figyelmeztetnék mindenkit a szabályok betartására.

Mert a fair play, az fair play.

"Meggyőződésem, hogy minden demokratikus erőnek egyöntetűen ki kell állnia a demokrácia, a polgárok szabadsága és biztonsága védelmében. A tétlenség és a hallgatás ebben a helyzetben mindennél beszédesebb és veszélyesebb" – ezek az örökbecsű mondatok jutottak eszébe Gyurcsány Ferencnek a mai napon.

Mi a jó ég - kérdeztem magamban -, csak nem a sajnálatos októberi események revíziója indult meg? Szocialista-kommunista körökben ugyanis jócskán vannak történelmi példák, hogy a bűnt azok hánytorgatják fel, akik legsűrűbben elkövették, de hirtelen megvilágosodnak, megtérnek, s azt kezdik hirdetni, amit addig üldöztek.

Megsértette a demokráciát, a polgárok szabadságát és biztonságát 2006 októberében a hatalom? A rendszerváltás óta a legnagyobb mértékben. Helytálló tehát a felhívás a tiltakozásra? Igen, noha furcsa, hogy éppen attól ered, aki a fő jogsértő volt ezekben az ügyekben.

Természetesen ezek gyurcsányi mondatok nem utólagos tiltakozásra invitálnak, hanem a pénteki nagy antifaszista tüntetésre. Merthogy a demokrácia nagy bajnoka ő, s nem tűrheti, hogy országában bárki biztonságát veszély fenyegesse.

Ez az egész heti flashmob és antiflashmob vihar a biliben. A magam részéről mindkettőre köpök. Igaz, az egyikre a debilsége miatt, a másikra pedig a képmutató magatartásuk miatt.

Tomcatet nem szívelem, akciói feltűnési viszketegségről tanúskodnak, átgondolatlanok, társasága gyakran több mint gyanús. A megélhetési antifaszistákat pedig rühellem.

„Már egy hete” róluk szól a sajtó, az Index naponta hozza a friss híreket, blogbejegyzéseket, s ha valaki idegen idetévedne, azt hihetné, kis hazánkban az a legfőbb probléma, hogy lehet-e jegyet venni valamilyen ostoba „zenekar” koncertjére vagy sem.

Miután egy kör ebből a kardinális kérdésből már lefutott, mindkét szereplő megérezte, hogy ebből most olyan legitimációt lehet szerezni, amellyel el lehet feledtetni az egyik ostobaságát, illetve a másik tartuffe-i magatartását. Pilinszky szavával élve: „fedőbűnt” követnek el, hogy eltakarják az igazit. Azon csodálkozom, hogy olyan egyébként értelmes vitahelyek, mint a reakcio.hu vagy a konzervatorium.blog.hu beszáll ebbe a játékba.

Világosan látható, hogy egymás létét igazolják csupán, kölcsönösen biztosítják egymás legitimációját. Azzal meg, hogy az egyik oldalra beszállnak a kurucok, a mindenki által kiröhögött Világszövetség stb., a másikba pedig Gyurcsány és bandája, romapolitikusokkal súlyosbítva (igaz is, melyik napra terveznek biztonságunkért aggódók tüntetést Nyírkátára?), nos, ezzel nem a tét növekszik, hanem hosszabb távra biztosítva van megjelenésük a sajtóban.

Etetnek bennünket, mi meg falunk. Addig sem kérdezünk.

Vannak az időben olyan események, melyek megtörténte fénnyel világítja meg az eddig is észlelt, de tudomásul nem vett tényeket. Szerintem ilyen tartalommal bír a nyírkátai eset:

http://www.mno.hu/portal/553390; http://index.hu/politika/bulvar/gazol3601/  .

Mire világít rá? Szűkebben az olaszliszkai tanárgyilkosság utáni semmittevésre, tágabban az egész cigánypolitika tarthatatlanságára.

Honnan tudom, hogy a mostani alkalommal cigányok voltak az elkövetők (bár a sajtó szokásos hazug-polkorrekt módon hallgat erről)? Mondhatnám, hogy nekem személyim van arról, hogy „nézzek”, és meg is lássak bizonyos dolgokat, de nem vagyok tréfás kedvemben. Tudom tehát onnan, hogy ez a fajta bűnelkövetés, az állati erőszaknak ez a szintje tipikusan a cigányokra jellemző. (Akiknek különösen kifinomult orruk van a rasszizmus megérzésre, nekik kéretik nem tovább olvasni, én viszont azon az állásponton vagyok: ha vannak cigányáldozatok, akkor van cigánybűnözés is, sőt az utóbbi inkább van, mint az előbbi.)

Hogy ma nem történt halálos lincselés, egybehangzó tudósítások alapján kizárólag a keményen fellépő mentősöknek köszönhető (naná, hogy nem a rendőröknek). A cigánygyerek figyelmetlenül szaladt az úttestre (ezek szerint népes családja közül senki nem figyelt rá, nyilván sok munkájuk volt), az autós vétlen volt, s nemcsak őt verték meg, hanem utasát is (akiről pedig senki nem állíthatja, hogy köze lett volna a balesethez).

Nem tavalyelőtt, az olaszliszkai eset után, de legkésőbb akkor mindenkinek el kellett volna gondolkodnia – elsősorban az állami szerveknek-, mi folyik itt az országban. A cigányságot válaszút elé kellett volna állítani: a segélypolitika eddigi gyakorlatának vége; kaptok annyit, hogy épp ne haljatok éhen, de azt sem pénzben, hanem élelmiszerkuponban;  vagy beilleszkedtek a többségi értékrend keretei közé, vagy mehettek Kanadába, Malmőbe, Oszlóba (sic!).

Ehelyett a magyar társadalom kiszolgáltatottsága növekedett tovább. Nem készülnek statisztikák a cigányszületések, a cigánybűnözők számáról, mivel ez nem korrekt, holott azért nem készülnek, nehogy tudatosuljon bennünk, mi folyik itt. Ez bizony maga a rasszizmus. De nem a cigányok ellen: az áldozatok mi vagyunk.

A hivatalos politika azt a szerintem általa is tudott hamis illúziót akarja elhitetni, hogy ekkora tömegű cigánysággal lehet kezdeni valamit. Be lehet illeszteni őket a magyar társadalom szövetébe, s ennek a sikertelenségét a mi elzárkózásunkkal magyarázzák, a megoldások útját pedig további, megnövelt segélyekben, az iskolai deszegregáció erőltetésében látják. Legújabban Hiller tett javaslatot, hogy az Új iskola, új tudás program keretében már azért is fizetnének, ha a cigánygyereket óvodába járatnák, ahol mi sem természetesebb, minthogy ott ingyen étkezik, ingyen ellátást kap, sőt ha a gyerekre rászólnak, az óvónőnek hivatalból kijár egy kis fojtogatás, de minimum egy pofon. Kóka pedig egyenesen megszüntetné a „gazdagok” támogatását, hogy több jusson a cigányoknak.

A társadalom érzi ennek a politikának tarthatatlanságát: a Magyar Gárda életrehívója éppen ez a semmittevésnél is rosszabb politika volt, s alig lehet olyan beszélgetésbe keveredni, hogy néhány perc múlva ne szidná valaki a cigánypolitikát s vele együtt a cigányokat, s ebben nincs különbség balos vagy jobbos szavazó közt (ez lenne a legkisebb közös nevező?)

A múlt héten lomtalanítás volt városomban. Egy kicsiny, mintegy 200 méternyi utcában lakom, a cigányok valósággal megszálltak minket. Nem részletezem, ami itt folyt (s ők még a rendesebbek közé tartoztak nyilván), de belegondoltam, hogyan lehet élni egy olyan faluban magyarként, ahol ez mindennapos látvány? S hány ilyen település, városrész van az országban, s hány lesz még, ha a demográfiai folyamatok tovább folytatódnak?

Én nem akarok ilyen országban élni, még kevésbé akarom, hogy a gyermekeinkre ilyen megoldatlan problémahalmazt hagyjunk.

Rég eljött az ideje, hogy egységesen kimondjuk: NEM! Ezen a politikán radikálisan változtatni kell, ez itt még – bár egyre kevésbé – Magyarország! Befogadjuk, aki itt akar élni, vagy ide vetette a sors, de senki több jogra nem tarthat igényt, mint ami a magyaroknak jár.

Akinek pedig ez nem tetszik, keressen más hazát, s vigye magával a pesti rasszistázó értelmiséget, politikusokat is!

Ui.: Az olaszliszkai eset után Bayer Zsolt javaslatot tett a Magyar Nemzetben, hogy aki legközelebb cigánygyereket elüt, megállás nélkül hajtson tovább. (http://www.mno.hu/portal/379046?searchtext)A felhördülés a „mainstream-sajtóban” általános volt, Bayer fejét követelték.

A mai eset az bizonyítja, hogy akkor is neki volt igaza.

  Készülőben a BKV-sztrájk, a MÁV-nál is várható, hogy nem fog a tavasz eltelni a vasúti dolgozók munkabeszüntetése nélkül, meg fognak tehát szaporodni azok a blogbejegyzések, amelyekben  a különböző rendű és rangú utazni vágyók fikázzák a sztrájkolókat. „Hogy miazhogy én nem mehettem ide vagy oda, hülye vasutasok, hülye buszsofőrök, mindenki hülye, csak én nem, mert „nekem a seggembe is fejem van” stb.” Az Indexen címlapos lesz a Megint Állunk Vazze, s folytatódik a hangulatkeltés a sztrájkolók ellen.

   Mindezzel a napokban velem megtörténteket akarom bevezetni.

Pénteken bent felejtettem a gimnáziumban egy dolgozatcsomagot, hétvégén szerettem volna kijavítani. 6 óra tájban jutott eszembe, s kerékpárra ültem, hogy bemegyek érte.

A szokásos útvonalomon menve az Érsekkertből kiérve villogó rendőrautókat láttam már messziről. Először azt hittem, Vitéz Szíki Károly Uram, Hivatásos Forradalmár és Malacfuttató menti ismét a kórházunkat a megyeháza előtt a karvalytőkétől, ezért a nagy rendőri készültség, s mivel stílusa és akciói engem inkább taszítanak, tettem egy jobbkanyart, más utat választva. Így jutottam el városunk központjáig, a Dobó térig. Legnagyobb meglepetésemre ott olyan óriási tömeget találtam, mintha maga II. János Pál támadt volna fel, s celebrált volna szentmisét a minorita templomban.

  De nem, a feltámadás elmaradt.

A térre már be sem tudtam jutni, azt a bejáratát, amely felől én megközelítettem, kordonok zárták el teljes hosszában. A parlament kihelyezett ülést tart? Nem, még ez sem.

Mint a kordonőröktől megtudtam: az Eger-rali (ha így kell írni egyáltalán) rajtja volt a téren.

Írtam már, mennyire nem érdekel az autó, különösen nem az autósport, így hát volt némi ellenérzés bennem, hogy egy ilyen gyönyörű barokk város központjában, híres várunk árnyékában, a Dobó szobor lábánál, a több száz éves templom elől indítják a futamot.

De túlléptem ezen, végül is ha ennyien érdeklődnek, miért tegyek szemrehányást bárkinek.

Fogadjuk el, hogy a modernkor embere a templom feliratát (PRO DEO NUNQUAM SATIS) már rég átértelmezte: Pro Auto Nunquam Satis-ra – Az autóért semmi sem elegendő.

  Keressünk újabb utat – gondoltam magamban. Nem részletezem innen pokoljárásomat: minden lehetséges megközelítési módot megkísértve megpróbáltam (ennyi alliteráció Babitsnak is becsületére válna!) eljutni a gimnáziumba – sikertelenül. Kordonok, rendőrautók tartóztattak fel, kb. negyedórát bolyonghattam, szabályosan egy kiismerhetetlen labirintusban éreztem magam, s nem volt sehol kiút. Bármerre mentem, a tömeg mindenütt hatalmas volt, rengeteg részeg fiatal, többségük annyit ihatott, hogy abban egy kisebb óceánjáró is megfordulhatott volna. A végén már nagyon dühös voltam, káromkodtam magamban, segítségül híva az Egek Urát, hogy sújtson le erre a baromállatcsürhe tömegre, az autósokra, az autóbuzikra, az autóversenybuzikra, a nézőkre (!), a józanokra, az ittasokra: mindenkire.

   Most, két nap távlatából már csak nevetek magamon: elvesztettem a fejem.

   De azért…

De azért lenne itt egy kicsiny probléma. Ha már annyiszor hallhattuk a rendőreinktől egy-egy tüntetés megtiltásakor, hogy a közlekedés aránytalan sérelmével jár, „közemberektől”, hogy a közlekedési sztrájkban résztvevők igazából velük tolnak ki, nos akkor én megkérdezhetném-e az alábbiakat:

-         Milyen jogon korlátozzák egy hülye raliverseny miatt az én közlekedésemet?

-         Hogy fordulhat elő, hogy egy ilyen kisvárosban, ahol nincsenek nagy távolságok, ne tudjak bemenni a munkahelyemre még gyalog sem, kerékpárral sem?

-         Mi egy raliverseny fontossága egy BKV- vagy MÁV- dolgozók sztrájkjának fontosságához képest, amelynek során munkahelyet védenek, szociális juttatásokat követelnek?

Úgyhogy a készülődő sztrájkok kapcsán azt ajánlom mindenkinek: fogja vissza magát, ha a sztrájkolókat fikázza. Ha akadályoztatva érzi magát valaki, jöjjön el jövőre az Eger-ralira, s ha át tud kelni a városon, akkor beszélhet és beszólhat.

Addig csönd.

Manapság nagy divatja van azoknak az előadásoknak, tanulmányoknak, melyekben a szerzők kifejtik, hogy az ország pénzügyi helyzete tarthatatlan, ezért súlyos megszorításokra van szükség.

Ebben természetesen Bokros Lajosé a főszólam, valóságos megszállottja a megszorításoknak, mintha a bostoni fojtogató reinkarnációja lenne. Az utóbbi hetekben azonban többen is sikeres konvergencia programot hajtottak végre -Járai Simor-, sőt megemlíthetném Kókát is, ha ő valaha is lett volna valaki.

Tagadhatatlan, hogy az ország e téren is bajban van. Ezermilliárdokat meghaladó költségvetési hiány évről évre, tizenhétezer milliárd körüli ( kb. 100 milliárd dollár) államadósság, ami a GDP 66%-át teszi ki.

Közös ezekben az elképzelésekben, hogy a megszorítások múlhatatlan szükségességét többszörös milliomosok – ha nem milliárdosok- hangsúlyozzák,  s általában a „jóléti” kiadások erőteljes visszafogásában látják a megoldást. És itt válnak rögtön hiteltelenné.

Marxista himlőfertőzésből visszamaradt sebhely-kifejezéssel élve: „antagonista ellentét” van ugyanis társadalmi-pénzügyi státuszuk és a javasolt terápia célközönségének anyagi viszonyai között.

A legszegényebbek szociális támogatásait nem lehet visszafogni, hiszen már így is a létminimum alatt vannak, noha minden szempontból jobb lenne, ha segélyeiket feltételekhez kötnék (erre vannak kísérletek).

A megszorítások tehát ismét a középosztályt sújtanák leginkább. A „fizessenek a gazdagok” jelszó ugyanis sosem ér el a ténylegesen gazdagok világáig: milliomos Bokros-milliomos pénzügyérsége alatt viszont gazdagnak számítottunk mi, tanárok is: többségünktől elvették a családi pótlékot.

Hitelesebb lenne minden ilyen javaslat, s nem mellesleg a közös áldozatvállalást is elfogadhatóbbá tenné, ha tisztelt fojtogatásra buzdítóink magukon (értve alatta saját személyüket és pénzügyileg hasonló helyzetben lévő köreiket) kezdenék. Mondjuk azzal, hogy egy egyszeri, jelentős vagyonadót fizessenek a milliárdosok, külföldi tulajdonú kereskedőláncok, bankok, biztosítók stb.; vagy pl. olyan progresszív jövedelemadót vezessünk be ideiglenesen, ami bizonyos évi jövedelemszint fölött – mondjuk 50 millió Ft- nagyobb elvonást tenne lehetővé, mint 36%, jelenleg ugyanis a havonta milliókat keresők ugyanazzal a sávval adóznak, mint én. Vagy legalább látnánk, hogy megpróbálják elzárni azokat a csapokat, amelyeken számolatlanul ömlik a pénz, lásd: állami-önkormányzati vállalati vezetők elképesztő végkielégítései (Antal Attila-BKV).

Ilyet persze nem javasolnak ők. Bokros sem tiltakozott, amikor még a 90-es évek közepén a Budapest Bank eladásakor kb. 15 milliónyi jutalmat kapott. Úgyhogy ezekre az általuk javasolt megoldásokra is csak azt mondhatom:

 Kedves Bokros és Társai! Fojtogassátok a jó édes….!

„Elmém csak téveleg széllel kétségben,

Mint vasmacska nélkül az gálya az tengerben,

Kormányeltörésben”

(Balassi Bálint)

 A „kormányeltörés” miatti kétségbeesés, irányvesztés jellemezte az ATV Sajtóklubjának tegnap esti beszélgetését. A három tisztességtelenségben megőszült öreg muskétás, kiegészülve Dési-d’Artagnannal „tévelgett, mint vasmacska nélkül az gálya az tengerben”.

Ők, akik eddig magabiztosan védték a védhetetlent, a kormányt és pártjait, hirtelen elbizonytalanodtak. Légyszáros Mészáros Tamás indulatba jött, mint aki metilalkoholt ivott, elkezdte osztani Kókát és a szadeszt, de olyan hevülettel, hogy szerintem ha Csurka hallja, menten leszerződteti vezércikkírónak a Magyar Fórumhoz. Elmondta azt, amit e blog írója milliókkal egyetemben mindig is tudott, hogy Kóka tehetségtelen, beképzelt, öntelt, állami emlőn mások segítségével meggazdagodott nímand, akiből a politikai érzék minimuma is hiányzik stb. Erre kontrázott a Hirtelen Demokraták Szövetségébe tartozó Kavarja, ni! – emlékszem rá, a rendszerváltás előtt is megmondta a tutit -, akit már Bolgár-Pornó Györgynek ott helyre kellett igazítania: „te, János, ez a magyar nemzet hangja”, amit persze lehetett Magyar Nemzetnek is érteni. Látszott rajtuk a bosszúság, hogy azt a segget kell rúgniuk, amit eddig nyaltak.

Ugyanez látszott abból, ahogyan a két koalás párt egymásról nyilatkozott.„Gyurcsány mentálisan alkalmatlan a kormányfői posztra”- nem én mondtam, hanem egy vezető szadeszos (Gulyás), Feró pedig reformblabláról, reformgőgről, az intellektuális teljesítmény hiányáról értekezett két székpörgés közt.

 Mindkét fél jól látja a másikat, amiből az következne, hogy a kormány alkalmatlanság miatt lemond.

Hát nem. Az MSZP marad, az SZDSZ pedig asszisztál a végvonagláshoz.

Merthogy nemes lelkű államférfiak lennének ők, akik kizárólag az ország javát akarják. Az MSZP különben is a megtestesült modernitás és progresszió. Városom MSZP-s országgyűlési képviselői közül ketten a KISZ-titkárok keserű kenyerét ették valaha, az egyikből jó szakmunkás lehetett volna, ehelyett álomtitkár lett, Török Zsoltból pedig még bármi lehet, pl. szakmunkás, erre megvan a végzettsége. Íme a modernitás és progresszió Heves megyei változata.

Főmodernek alaptevékenysége a permanens harc a „populista, nemzeti radikális, olykor az ántiszemitizmussal kacérkodó” jobboldallal, vagyis a Fidesszel és a kénköves leheletet fúvó patás ördöggel, Orbán Viktorral. Ez a nagyjából egy vidéki munkásőr szellemi színvonalához illő értelmezési keret alkotja világképük lényegét.

Most megmentik épp az országot a végromlástól (értsd: a Fidesz hatalomra jutásától).

Új kormányprogram készül, két évig ezen is eltökölnek valahogy.

A könnyebb áttekinthetőség végett javaslom nekik, ez a kormányprogram ne álljon se 10, se 100 lépésből, csak egy pontból, mint fő célból:

„Gyurcsánynak maradnia kell!”

Horváth Ágnes megkapta a selyemzsinórt.

Gyurcsány Ferenc küldte el számára az MSZP kibeszélő show-ján. Naná, hiszen nagy zsinórtulajdonos ő, lásd: zsinóráram. A miniszterasszony bukásával bukik a több pénztáras egészségügyi törvény is. Ez szinte borítékolható. Szűkebb hazámban egy „lehallgatási ügy” kapcsán a helyi MSZP honlapján elérhetővé tett egy pártgyűlésükön készült hangfelvételt, ezen Sós Tamás, a megye erős embere már kész tényként közölte a tagsággal a törvény megbuktatását.

Ágnes asszony nem véletlenül lett a legnépszerűtlenebb politikusok egyike. Egyénisége minden olyan vonást tartalmazott, ami egy emberben ellenszenves: a buta magabiztosságot, gőgöt, önteltséget, a másik fél figyelmen kívül hagyását, az empátia teljes hiányát stb.

Ez vezetett oda, hogy aligha van – a férjén kívül - ivarérett férfi az országban, aki rá nőként gondolt.

Főnöke most a bűnbak (képzavar!) szerepét is eljátszatja vele. Reformblabláról, reformgőgről beszél, több szakértelmet vár, mintha ő bizony nem lenne szintén sáros mindabban, ami itt reform címén történt és történik: a selyemzsinór neki is rég kijárt.

Bukik tehát minden, ami a miniszterasszony nevéhez fűződött.

Munkásságának egy maradandó emléke marad: a széf.

2002 áprilisa, a híres Kossuth téri „kétmilliós” összejövetel óta járok Fidesz-gyűlésekre.

Már egy ideje nem azért, mintha valamit várnék: az öcsém Pesten újságíró, „hivatalból” kint van mindenféle megmozduláson, többek közt ilyenkor találkozunk.Tegnap is ott voltunk. Hazafelé a vonaton végig azon gondolkodtam: meddig fogja még OV hatalomban tartani Gyurcsányt?

A beszédből alig emlékszem valamire: Helytartótanács, békesség, nem hagyjuk magunkat provokálni stb., szerintem meglehetősen unalmas volt. Az egész ünnepség legfelvillanyozóbb része az volt, amikor a Csík együttes elkezdte húzni a „Kossuth Lajos azt üzente” nótát.

Na de mit üzent Orbán Viktor?

Üzent először is a délután 3 órás kezdéssel: azt, hogy nem kell feltétlenül eljönni mindenkinek, nincs szükség minden emberre. Jókai Annát, Kósa Lajost meghallgatjuk ugyan, de a „több tízezer”(Index), „több százezer” (szervezők) ember nem miattuk ment föl Pestre. OV pedig a 3 órás kezdésből következően csak negyed öt körül került sorra, kb. ötre volt vége a rendezvénynek. Ezek az időpontok azt sugallták: Szabolcsból, Zalából, Békésből stb. nem várnak tömegeket.

A beszéd hervatag tartalma is üzent: azt, hogy „jobb lenne, ha ti is békében hazamennétek, ne számítsatok tőlünk semmire, elmondjuk a kötelező minimumot, de aztán mi is hazamegyünk, este a Tv-ben még megnézzük Ferit, de aztán szunya…”

Megértettük. Körülöttem többen ásítoztak, kár, hogy a szervezők nem ajánlottak fel nyugágyakat és cumikat, mert akkor kollektív horkolással érhetett volna véget a műsor.

Cumit a népnek!- sugallták a beszédek.

Az állomásra jövet a mellékutcák tömvék rendőrökkel. Kedvem lett volna Zarathustra módjára odakiabálni nekik: Hé emberek, mit kerestek itt? Hát ti még nem hallottátok, hogy az Isten halott? Hogy Orbán Viktor egyelőre nem akar fordulatot, sőt azt szeretné, ha aludnánk egy jó nagyot, kb. 2010-ig, mint a két deci anyatejét beszopó rózsahúsú csecsemő?

Értjük mi persze, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, tőzsdeindex, forintárfolyam, hitelminősítések, államadósság-finanszírozás stb.: millió kényszer, amiről hallgatunk, amiről hallgat Orbán Viktor is.

Az őszödi beszéd óta Orbán Viktornak egyetlen mondatába kerülne Gyurcsány megbuktatása. Ha akkor s azóta bármikor azt mondja, hogy „mindnyájunknak el kell menni”, pl. a Kossuth térre, s addig nem mozdulunk, míg a miniszterelnök le nem mond: Gyurcsány egy hét alatt megbukna.

De OV nem akar így kormányt buktatni. Jobb esetben tud valamit: kényszereket, meghatározottságokat, amit mi csak sejtünk, fél a beláthatatlan következményektől stb.

2010 azonban még nagyon messze van: addig ez a gyalázatos kormányzás tovább folytatódik.

Mi okoz nagyobb kárt a nemzetnek?

A második világháború során Magyarország hadban állónak nyilvánította magát az USÁ-val.
Ennek kapcsán keletkezett egy közismert anekdota, az írásom erre hajaz.

A történet a népszavazás másnapjának reggelén játszódik. Gyurcsány Ferenc és a titkára beszélget.

- Jó reggelt, miniszterelnök úr?

- Na mi újság, mi újság?

- Miniszterelnök úr, Horn Gábor tegnap este azt mondta, hogy Önt elküldték, khm…,    szóval  Önt a választók elküldték a, khm…, a picsába.

- Ki az a Horn Gábor?

- Nem tudjuk, miniszterelnök úr, az ezen a néven megjelenő személy ugyanis 2007. szeptember elején még azt nyilatkozta a Szólás szabadságában, hogy a nyilasok a szüleit kivitték a Duna-partra…

- Ezek szerint Horn Gábor még ’45 előtt született?

- Nem, Horn Gábor 1955-ben született.

- Nem lehet, hogy a nyilasok vissza is hozták a szüleit?

- Hát, nem volt jellemző, mindenesetre van valaki, aki Horn Gábor néven mutatkozik be, s azt mondta tegnap este, hogy…

- Jó, jó. Hallottam. – No és melyik pártnak a tagja Horn Gábor?

- A szabad demokratáknak.

- Jelentős ez a párt?

- Hát az az igazság, hogy a közvélemény-kutatók a hibahatáron mérik, de Kóka János ezzel szemben azt mondta, hogy tegnap hatszázezren szavaztak rájuk.

- Ki az a Kóka János?

- Az SZDSZ elnöke, legalábbis egyelőre, mert a helyzet, hogy úgy mondjam mobil…

- Mindegy különben is, mit mondott, mi ez a hatszázezer ahhoz a négymillióhoz képest, aki úgy szavazott ránk, hogy otthon maradt.- Ön egyébként ismer SZDSZ-szavazót?

- Miniszterelnök úr, Budapesten van, aki rájuk szavaz, de vidéken nemcsak ilyet nem láttak, de olyan embert sem, aki látott volna már SZDSZ-szavazót.

- Horn Gábor haragszik ránk?

- Nem, Horn Gábor a Fideszre haragszik.

- A Fidesz nekünk szövetségesünk?

- Nem, nekünk Horn Gábor és az SZDSZ a szövetségesünk…

 Ezekkel a veretes szavakkal értékelte Horn Gábor a népszavazás eredményét; tömörebb, lényegretörőbb elemzés aligha adható. Mindez ráadásul a miniszterelnök beszéde közben hangzott el, aki próbálta a súlyos vereséget kisebbíteni, még egy mosolyt is megeresztett, jelezve, hogy nincs nagy baj, de hát az is olyanra sikeredett, mint amikor valakinek a "Föl, föl ti rabjai..." éneklése közben lábára tolják a zongorát.

„Valójában  a Fidesz vesztett, mert a kormány a helyén marad” – ilyesmiket is mondott tegnap este Gy.F. A legelemibb kommunikációs ismeretekhez is hozzátartozik, hogy a gesztusok, mimika kifejezőbbek és leleplezőbbek a szavaknál. Gy. F. beszéde közben oldalról látni lehetett a felsorakozott MSZP-s prominensek arcát. Az első sor szélén pl. Hiller Istvánét. Olyan gyászos képet vágott, mint aki azon gondolkodik: most itt a színpadon vágja-e fel az ereit, vagy várja meg a több biztosítóról  pénztárról szóló népszavazás végeredményét (várjon, s ne tegye meg soha, inkább menjen vissza tanítani). A többiek arca is olyan volt, mint az enyém 2002-ben, ’05-ben, ’06-ban, s ráismertem: ezek bizony a vereség vonásai.

Az eredményeket elemezhetik jobbról, balról, akárhonnan, de bármit tesznek, tegnap a több mint hárommillió igen-nel szavazó győztesnek érezhette magát, a nem mellett kampányolók és az otthonmaradásra bíztatók pedig a lelkük mélyén érzik: súlyos vereséget szenvedtek.

Komoly elemző azt sem vitathatja, hogy a népszavazást támogatók óriási többsége nem csak a feltett kérdésekről szavazott, hanem a kormányról is ítéletet mondott. Ezt bizonyítják a szinte egybehangzó számok: ekkora mennyiségnél néhány tízezres különbség elhanyagolható: a tipikus szavazó vagy három igen-t vagy három nem-et ikszelt be.

Az estének volt még egy jelentős tanulsága. Hiába provokálták az embereket az óriási rendőri készültséggel, értelmetlen igazoltatásokkal a Nádor utcában, kettős kordonnal ( Budaházyval és Toroczkaival súlyosbítva), a többség nem volt az erőszakra vevő. Kifejező és szellemes volt a Hír TV-s Krakkó Ákos: „a téren mintegy 2500 ember van, ebből 2000 rendőr…”

Felnőttünk.?

Most, hogy lassan – Istenem, milyen lassan – elérkezünk a kormány 2. születésnapjához, úgy tűnik, a megszorításoknak vége. Ismét röpködnek a milliárdok, százas kiszerelésben.

 Beindult az ígéretcunami.

Az utóbbi hetekben volt már 250 milliárdos adócsökkentési terv, új tulajdonosi program, a napokban pedig elérkezett az idő a közoktatás megújítására, 150 milliárdért. Lesz ebből óvoda- és iskola-felújítás, pályakezdők és a pályába belefásultak számára béremelés; máris látom a boldog jövőt: a legközelebbi nemzetközi felmérésen a legutolsó falusi gyerek is aranyat fog itten PISÁ-lni.

A tervek arra is rámutatnak: a kormány egy dologban tud gondolkodni: pénzben. Nem mintha erre nem lenne szükség, azonban én személy szerint jobban éreztem volna magam bármilyen béremeléshez képest, ha azoknál az alkalmaknál, amikor tanárok sorát érte inzultus, kiáll a miniszter úr és elmondja pl., hogy „aki tanáht bántalmaz, az kiíhja magát a táhsadalomból”, nem pedig lapít; vagy egyszerűen lenne néhány olyan nyugodt év, amikor nem baszogatnak (elnézést) bennünket eszement hülyeségekkel.

Szó, ami szó: a közoktatásban van bőven tennivaló. Az elmúlt 6 év nem múlt el nyomtalanul. Már a Medgyessy-kormány is folyton újított. 2003 szeptemberétől évente 2,5 órával csökkentette  osztályonként a felhasználható órakeretet ( azzal a hazug indokkal, hogy a diákok terheit csökkentik, valójában pedig forráskivonás történt); felemelték a kötelező óráinkat (szintén hazugul arra hivatkozva, hogy a fejlett országokban is többet dolgoznak a tanárok, miközben nálunk a tanár egyszemélyben tölt be olyan szerepeket, amire másutt külön személyzet van); 2002 őszén felemelték a fizetésünket 50%-kal (egyszer, majd aztán évekig semmi: beszámítva az óraszámemelést, az inflációt, reálértéken ugyanott vagyunk); elrendelték a munkaidő-nyilvántartás legmegalázóbb módját: hovatovább azt is adminisztrálnunk kellett, naponta hány percet gondolunk a miniszter úr anyukájára (sokat!) – ezt utóbb visszavonták; kötelezték az intézményeket a minőségbiztosítási rendszer kiépítésére, ami többnyire úgy „oldódott” meg, hogy az önkormányzatok valamely cégtől megvásároltak ehhez egy szoftvert, ezt használják az iskolák: ahány önkormányzat annyiféle szoftver, annyiféle minőség, éljen! Ráadásul a minőség ebben az értelmezési keretben nagyjából egyenlő az adminisztráció mértéktelen, céltalan felduzzasztásával. (Itt javasolnám, hogy vegyék be a fejlesztési tervek közé, hogy minden iskola mellett létesüljön papírgyár.) Vég nélkül lehetne sorolni, hogyan riasztották el a pályáról még az elhivatottak egy részét is, az itt maradókat hogyan tették fásulttá. Így jutottunk el odáig, hogy ma már tényleg csak az megy el tanárnak, aki megszállott, vagy annyira gyenge, hogy máshová nincs esélye bekerülni.  A miniszterelnöknek mindez most „esett le”: mi már régóta tudjuk. Most hozzákezd azon bajok elhárításához, amelyek nélkülük valószínűleg nem is jöttek volna létre, vagy legalább nem fajultak volna el ennyire.

Joggal merülhet fel tehát – mint a miniszterelnök minden más megszólalásánál - a hitelesség kérdése. Sokan gondoljuk, hogy szokás szerint csak a választásokig tart ki ez az ígéretcunami is. Majdnem mindent be fognak tartani. Ami megvalósul, csak egy szótaggal lesz kevesebb.

Úgy hívják: cumi.

Elöljáróban két történet.

Amikor a kislányom óvodás volt, egy alkalommal, amikor az óvodai díjat kellett befizetnem, egy gyönyörű fekete Volvo állt meg előttem. Jól öltözött hölgy szállt ki belőle, udvariasan előre engedtem, végül a gazdasági irodában újra összefutottunk, fizetett ő is. Hallottam az összeget, én is előkészítettem nagyjából ugyanannyit. Mondta a gazdasági vezető az én díjamat, meglepve hallottam, hogy én kétszer annyit fizetek. Kérdem tőle, miért, ő természetes hangon közölte: a hölgy 50%-os kedvezményt kap.

A másik történetem egy gázszerelőről szól. Szokásom, hogy fűtési szezon előtt átnézetem a kazánunkat. Legutóbb is így történt, augusztus végén. Kijött a szerelő, belenézett, megjegyezte, hogy ő még ilyen tiszta kazánt nem látott, megmérte, hogy nincs-e valahol szivárgás, kb. 10-15 percet volt ott, majd elkért tőlem számla nélkül mintegy 12 ezer forintot.

A két történet még véletlenül sem adómorálunk illusztrációja – bár annak sem utolsó - , hanem annak kapcsán jutott eszembe, amit Dobrev Klára a helyi tv-ben nyilatkozott ( legutóbbi posztom is róla szólt). Kifejtette, milyen igazságtalan, hogy egyetemista tanítványai között túlsúlyban vannak a jómódú diplomás szülők gyermekei, a szegény sorból származó gyerekek alig jutnak be egyetemre, s épp azért lenne jó a tandíj, hogy ezt megváltoztassa.

Okfejtéséből érezhető, hogy az MSZP kampányához igazodva egyenlőségjelet tesz diplomás és gazdag között, vagyis aki diplomás, az mind tehetős.

Én még soha nem panaszkodtam a béremre, most sem teszem. Tudom, hogy milliók vannak rosszabb helyzetben nálam, nálunk, de Klára asszony logikája s vele együtt az ugyanezt sulykoló kormánykampány velejéig hazug.

Mi is lenne, ha bevezetnék a tandíjat? Nem fizetnének a hátrányos helyzetűek. Ki a hátrányos helyzetű? Aki ezt papírral igazolja. Ezerszámra tudna hozni bárki a fent leírt esethez hasonló történeteket: a Volvóval járó hölgy gyereke nyilván hátrányos helyzetű lesz, éppúgy, mint a minimálbéres gázszerelőé. Amíg olyan az adómorál, amilyen, addig jövedelemhez kötni bármit is azt jelenti, hogy az egyébként is tisztességesen adózó állampolgárokról húzunk le újabb bőrt.(Ugyanez volt a Bokros-csomagnál, amikor mi, gazdag pedagógusok, már a családi pótlékból is kiszorultunk.)

Mondhatnánk erre, hogy tanuljon úgy az a gyerek, hogy bekerüljön a legjobb 15%-ba. Erre azt mondom én, hogy a 15%-on felül van egy jelentős csoport, aki mondjuk nem 4,5, hanem csak négyes körüli, esetleg 4,4. Ő már jogosan fizet?Aki járt egyetemre, tudja, hogy kivételektől eltekintve, a legjobb eredményt elérők és a legtehetségesebbek között nincs egyértelmű megfelelés, s hogy egy-egy jegy sok olyan, tanulón kívüli körülményen is múlik, ami tandíj esetén százezres veszteséghez vezethet ( szerencse, tanár hangulata, kihez kerül vizsgázni stb.)

A kormánypárti érvelés mögött valójában társadalomfilozófiai tartalmak rémlenek fel: a baloldal történelmi hagyományokra támaszkodó értelmiség – és középosztály-ellenessége.

Igazából a tandíj azt a nyíltan fel nem vállalt célt szolgálja, hogyan lehetne mihamarabb megfojtani az értelmiséget, lesüllyeszteni a középosztályt a segélyezettek szintjére, s mindezt azért, hogy ne legyen társadalmi erő, mely tartós uralmuknak útjában állhat.

A többi csak mese, hablaty. Ha van egy kis eszük a baloldali szavazóknak, belátják ezt.

(Nem fogják.)