Itt az írás, forgassátok...

Bár a kormánypártok  előre beharangozták, hogy a választási vereségüknek nem lesz semmiféle következménye, hetedike után csupán nyolcadika fog eljönni, jól látható, hogy ez a másnap igazi másnaposságot okozott körükben: azóta is kótyagosak.

 

Az MSZP-t nem fenyegeti a megszűnés lehetősége, nem tudnak olyan rosszul kormányozni, hogy ne lenne 10-20 % közötti szavazó, aki továbbra is bízik bennük: érdekből, rosszul értelmezett baloldaliságból, javíthatatlan optimizmusból, a patás ördögtől való félelemből – szinte mindegy.

 

Az SZDSZ azonban igazi kutyaszorítóba került. Cserélhetnek itt már akármit (logót, pártnevet), kereshetnek olyan új arcokat, mint a makulátlan Kunczián Gábor: amíg a valódi problémájukkal nem mernek szembenézni, addig esélyük sincs a megújulásra. Reménytelen helyzetüket súlyosbítja, hogy egyébként akkor sem biztos, hogy nyílna számukra tér, ha valamilyen csoda folytán a legfontosabb kérdésben egyértelműen szembefordulnának korábbi álláspontjukkal.

 

A kormánypártiságukról van szó, természetesen. Ugyanis hiába hangoztatják, hogy nem vesznek részt a kormányban, hiába érték el, hogy a házbizottság ellenzéki pártként határozza meg őket, ez még formálisan is hamis: aláírták a szerződést Bajnaival, hogy támogatják a kormányt, ennélfogva részei a koalíciónak, a közvélemény így tekint rájuk. Sőt: ugyanez a közvélemény plusz 25 botütést szavaz meg számukra – képletesen -, ezért a ravaszkodásért.

 

Mi tehát az SZDSZ dilemmája? Az, hogy felmondják-e a koalíciót, ezzel teret engedve az új választásoknak, vagy folytassák tovább ezt a gyermekded „kinn is vagyok, benn is vagyok” játékot. Mindkét eshetőség kockázatos. Ha kibújnak a kormány alól, a mostani eredményükből az következik, hogy kiesnek a parlamentből. Ha maradnak, akkor pedig tovább amortizálódhatnak, s előbb-utóbb mindenképp lesznek parlamenti választások: a botütés nem marad el.

 

Végig kellene gondolniuk, mi nyújt hosszabb távon több esélyt számukra (és az ország számára). Ezek után könnyű lenne meghozni a döntést: fel kell mondaniuk a koalíciót. Minden elmulasztott nappal romlanak távlati esélyeik. Természetesen kiesnek majd a parlamentből, de mint mondtam: mindenképpen ez a megérdemelt sors vár rájuk. A kilépésükkel azonban demonstrálhatnák, hogy maguk szabták ki ezt az ítéletet, nem kellett „népbírósági” döntéssel elküldeni őket. Szerintem hosszabb távon nem mindegy: az elsőből lehetne valamelyest építkezni, a másodikból hosszú „börtönévek” következnek (szintén képletesen).

 

Persze, ne higgye senki, hogy engem izgat az SZDSZ sorsa. Azon a napon, amikor ki fognak esni a parlamentből, kótyagosra iszom magam örömömben. Kivételesen azonban azt a szerencsés konstellációt látom, amikor az SZDSZ érdeke egybeesik az ország érdekével.

Nem értem, mire várnak.

Elképzelem magamat egy borsodi kis falu lakójaként, aki véletlenül elolvassa Böcskei Balázsnak, a Demos „kutatójának” cikkét Jobbikország médiájáról, olvas, olvas, és nem ért semmit. Már a cikk nyelvezetét sem. Böcskei azzal akarja kutatói minősítését igazolni, hogy egyből fejbe vág egy Bourdieu-idézettel, majd meglehetősen jó eredményt elérve az egy mondatra jutó idegen szavak arányában gyémánt keménységű bizonyossággá teszi, hogy igen, itt egy kutató beszél, nem egy egyszerű újságíró. Egy kutató, akinek műhelyébe zárkózva nincs ideje megismerkedni Valóság-nagybácsival, de elméleteket gyártani már úgy tud, mint aki részesült némi támogatásban a kis-közép-nagy baloldali elméletgyártó vállalkozóknak jutó apanázsból, persze szigorúan kisösszegűből.

 

Böcskei nyilván érzi a véget, akár a Demos-ét is, ez sem segíti tisztánlátását. Különösen egy kitétele bántóan valóságellenes. Először általánosítva közli, hogy „Magyarország polgárainak többsége ma szegény-, cigány-, és kozmopolitaellenes”, majd nevesítve konkretizálja is, hogy a Jobbik „Plakátjainak hatalmas tömege azt üzeni, hogy a politikai közösségnek nem tagjai a szegények, a cigányok.”

 

Én is kozmopolitaellenes vagyok abban az értelemben, ahogyan ezt a szót Böcskei használja, és láss csodát: még csak bűnnek sem tartom ezt. A cigányellenesség általánosítva bűn. Egyetlen józan ember sem állíthatja, hogy a cigányok mindegyike bűnöző. De józan ember azt sem tagadhatja, hogy bizonyos vidékeken a cigányság az a tényező, mely elviselhetetlenné teszi az ott élők életét: a kétségkívül meglévő cigányellenességnek ez a fő táptalaja, nem pedig valamiféle bennük, bennünk eleve meglévő lelki-gondolati torzulás. A szegényellenességre pedig még csak mentség sem lenne, ha igaz lenne. Itt követi el a szerző a legnagyobb hibát és csúsztatást. Úgy állítja be, mintha a cigányság gyakran valóban tűrhetetlen magatartása miatti ellenszenv nem lenne más, mint szegényellenesség, amire még egyszer mondom: semmilyen mentség, magyarázat nincs.

 

De ez nem igaz. Ha megnézzük a választási térképet, jól kirajzolódik, hogy a Jobbik az ország legszegényebb vidékein érte el a legnagyobb sikereit. Nógrád, Szabolcs, Borsod nem a milliárdosok hazája: Veres („Bika”) János noha szabolcsi, kivétel e tájon, a többség egyre növekvő szegénységben él. Inkább állítanám tehát, hogy a Jobbik sikere nemhogy a szegényellenességre lenne bizonyíték, hanem éppenséggel a szegények lázadása a fennálló viszonyok ellen. Legközvetlenebbül persze azok ellen, akik a munkás-dolgos szegénység még megőrzött értékeit fenyegetik vagy fenyegethetik, s ezek éppenséggel többnyire cigányok. Tágabban az ellen a világrend ellen, amely kiszolgáltatott helyzetbe taszított milliós tömegeket, s mindezt azzal súlyosbítja, hogy naponta orruk alá dörgöli: élhetetlenek vagytok, nem vagytok képesek öngondoskodásra, emellett született rasszisták, kirekesztők, szégyelljétek magatok!

 

Ezek ellen lázadtak fel a Jobbik szegény szavazói: Böcskei éppen azt nem érti, hogy belőle, az általa képviselt magatartásból is elege van sokaknak, továbbá azt sem érti (vagy nagyon is?), hogy minden ilyen írás egy újabb behúzott X-et jelent a Jobbik számára a legközelebbi választásokon. Még szerencse, hogy a poszt elején felvetett lehetőség meglehetősen irreális: a borsodi kis falvak lakói általában nem olvasnak Népszabadságot. Azt sem.

Egyszer majd, mondjuk 20 év múlva, talán létrejön a Rendszerváltás Éveinek Intézete, s egy szép kora nyári júniusi napon nyilvánosságra hoznak egy listát, mondjuk 181 hálózati személyről, akiket az állambiztonsági szolgálatok beszerveztek, elősegítendő a „békés” rendszerváltást.

 

Álmélkodni és szörnyülködni fogunk a nevek olvastán, a kiosztott feladatokon, s talán sok, ma még homályos részlet megvilágosodik, értelmet nyernek az addig érthetetlennek tűnő események. Részletes utasításokat láthatunk majd: A.B. beépül ebbe a pártba, C.D, abba, s így megy tovább egészen Z.ZS.-ig, s ki fog derülni: minden új és régi alakulatot maguk alá akartak gyűrni a Párt „reformerői”. Ki más, hiszen 1989-ben, a mostani lista évében már nem Kádár és nem Grósz, hanem a magukat előszeretettel rendszerváltónak pingáló reformerek irányították valójában az országot hálózataikkal együtt.

 

Megtudjuk majd, kinek volt feladata a két akkori nagy párt egymás ellen hergelése: ki kapta az antiszemitizmus vádjának elhíresztelését, kinek a feladata volt a megszállott zsidózás; kinek kellett mérsékelt hangvételű cikkeivel a közvéleményt a nagytakarítás ellen hangolni; ki szervezte valójában a taxisblokádot, kinek lett volna jó, ha Horváth Balázs tényleg akart volna lövetni; ki javasolta az elbaltázott kárpótlást stb., mindaddig, míg kiderülne: a rendszerváltás egy lezsírozott folyamat volt, amellyel úgy jártunk, mint legtöbbünk a gruppenszexszel: ebből is kimaradtunk. Megkérdezzük majd akkor: volt-e a rendszerváltásnak csak egyetlen olyan epizódja, ami a miénk volt, sőt: volt-e saját életünk, vagy csak olyan, amit mások irányítottak?

 

Nem tudhatom, milyen idősávban fog kutatni a leendő intézmény, figyelme kiterjed-e majd napjainkra is, de ha igen, gyanítom, bőven lesz mondanivalójuk a titkosszolgálatok szerepéről. Az érintettek természetesen tagadni fognak: még hogy én, én aztán nem, én csak beszélgettem, én nem vettem fel soha pénzt, nekem nem származott előnyöm stb., szóval úgy, ahogyan folyik ez manapság is.

 

Természetesen megvetek mindenkit, aki még a 80-as évek végén is úgy érezte: együtt kell működnie az állambiztonsági szervekkel besúgóként. A fő bűnösök azonban nem ők, hanem a megrendelőik. Őket kellene már egyszer végleg kitiltani a közélet minden szeletéből: pártokból, kormányokból, bankokból, jól fizető, „lenyúlós” helyekről – körülbelül ebben a körben lehet keresni nagyobb részüket. Merthogy egyet sem találnánk közülük, aki manapság a munkanélküli irodákban tölti állásért ácsingózva napjait, az szinte biztos.

Miért érzem úgy, hogy hányingerem van?

Aligha érhetett bárkit is meglepetésként, hogy Dávid Ibolya a választásokon elért „hatalmas sikert” nem fogja kihasználatlanul hagyni. Így is történt, még a „győzelem” lendületével szinte rögtön kizárták az éppen aktuális belső ellenzéket, Hock Zoltánékat. Megszokott dolog, semmi érdekesség nincs benne: az elnökasszony már régóta fényévekre kering mindattól, ami valaha az MDF volt. Az igazi érdekesség Hockék reakciójában van: „Tegnap a Szilágyi Erzsébet fasorban egy új liberális pártnak az alapjait tették le. (…) Az eljárás ízléstelen és törvénytelen. (...) A távollétünkben, napirend nélkül hozták meg ezt a sunyi döntést, mert nem mertek szembenézni velünk”. (MNO) Így panaszkodnak a most kizártak.

 

Hockék nem ismerik eléggé a történelmet. Pl. a sztálini terror működését. Nem akarok persze semmilyen tekintetben párhuzamot vonni a mostani MDF és Sztálin politikája között, ez méltatlan lenne. Csak arra utalok, hogy ha valaki egyszer részévé válik a törvénytelenségeket elkövetőknek, akkor nincs oka csodálkozni, hogy őt is elkapja a gépszíj. Jezsov kiállt valaha Jagodáért? És Berija Jezsovért? A sor folytatható, tudjuk, hogy végezte Berija. Ráadásul nem lényegtelen különbség, hogy nevezett elvtársak, életüket kockáztatták volna „kiállásukkal”, Hockékról ugyanez nem mondható el, elvégre „finomodik a kín”. Ennek ellenére hallotta valaki, hogy Hock, Katona vagy Pettkó a nyilvánosság előtt tiltakozott volna a korábbi kizárások alkalmából? Azok törvényesebbek voltak, mint a mostaniak? Hock nem alelnökként szolgált Ibolya alatt? Na és Katona, aki most valamiféle „nagy testvér” kezét látja az 5%-os sikerben? Látta valaki 2006 tavaszán, akkori „győzelmük” estéjén, hogy Katona belerondít a mámorba, mikrofont ragad, és ország-világgal tudatja, hogy itt kérem valaki segítette a pártot, különben nem ugrotta volna meg az ötcentes küszöböt?

 

Ezek után nem várhatnak részvétet. Bár méltatlan, ami velük történt, lehetséges, hogy törvénytelen is, de végső soron megérdemelték. Azt kapták, amihez korábban ők is asszisztáltak.

 

Ami persze nem mentség Ibolyáék számára. De a történelem arra is megtanított, hogy inkább előbb, mint utóbb, ők is megkapják majd, ami jár: "csődöt mond aljasságuk  szám(talan)tana. Remélem, ez sincs már távol.

A passzív ellenállásnak nagy hagyományai vannak történelmünkben, ennek erkölcsi ereje nagyrészt közismert. Az azonban talán kevésbé, hogy vannak e magatartásnak hátrányai is: akkor sem mozdulunk, ha ez egyébként a javunkat szolgálná. A humor ekként fogalmazza meg ezt az állapotot: Két barát találkozik, rövid beszélgetés után mondja az egyik a másiknak: - Te, nem veszed észre, hogy rohadnak a fogaid, büdös a szád, menj már el az orvoshoz, és csináltasd meg a fogaid! Mire a másik válaszol:- Ezeknek???

 

A magyar társadalom nagyobb része már jó ideje ezzel a problémával küszködik. A kormánypártok nem tudnak olyan súlyos vereséget szenvedni, hogy az a lemondásra késztetné őket, a többség pedig nem tudja / nem akarja kikényszeríteni a változást. Mindenki vár, kivár.

 

Az előrehozott választásokat már rég meg kellett volna tartani, mert meggyőződésem, hogy ezt kívánja az ország érdeke. A kormánypártok csinálhatnak akármilyen hókuszpókuszt, bűvészkedhetnek, ad absurdum: még helyes döntéseket is hozhatnak (csak feltételezés), a társadalom többségével semmit nem fognak tudni elfogadtatni. Ez a többség ugyanis bár a végtartalékait éli, szitkozódik, de eközben „dühösen mosolyog” is magában: mondjátok csak a magatokét, lopjatok még, szerezzétek meg, amit meglehet – mindenért meg fogtok fizetni, s most már inkább előbb, mint utóbb!

 

Semmit nem lehet „kezelni” ilyen állapotban, az ország részvétele nélkül: válságot a legkevésbé. Nincs egyetlen helytálló érv sem a kormány helyén maradása mellett, csakis a kormánypártok önös érdeke és az az el nem hárítható gyanú, hogy ezek úgy érzik: még nem loptak eleget. Minden más csak hamis lózung. Az ország érdeke, a forint erősödése, gyengülése stb.: mindez fedő hazugság.

 

Meglehet, a Fidesz sem fog tudni gyors javulást elérni az ország állapotában. Kizárólag feltevésként még akár az is megkockáztatható, hogy „nincs programjuk”. Még ekkor is, ebben az esetben is nagyobb esély van velük bármire, mint a kormánypártokkal. Közhely, de attól még igaz: egyetlen beteg sem tud meggyógyulni, ha ő maga nem akarja azt. Márpedig most ez a helyzet. Durva hasonlattal azt mondhatnánk: inkább engedjük a kór elburjánzását, de ezektől a sebészektől semmit nem fogadunk el, mert sarlatánoknak tartjuk őket. Nem gyógyulunk. Nem is akarunk.

Ezeknek?

Debrecenben egyetemista koromban, a 80-as évek elején szájról szájra járt egy anekdota a magyar tanszék egyik professzoráról. A nagyhírű, mindenki által tisztelt tudós az 1956-os forradalom napjaiban leballagott a marxista tanszékre, s finom úriember módjára közölte az ott tartózkodókkal: - Uraim, önökre itt a továbbiakban nincs szükség, távozzanak!

Nagyjából ezt az üzenetet fogalmazta meg az ország a szabaddemokraták számára tegnap.

 

Ragadjunk ki egy megyét, Hevest, mivel egyrészt itt lakom, másrészt itt van a pártelnök, Fodor Gábor szűkebb hazája.

Hevesben az SZDSZ összesen 1461szavazatot kapott, ez 1,67 %.

Nézzük a városi eredményeket, hiszen hol tarolna egy urbánus párt, ha nem a városokban: Eger: 366 (1,9%), Gyöngyös: 356 (3,52 %) -  e két helyen kapták a legtöbb szavazatot. A kisvárosokban a következőképp teljesítettek: Hatvan: 71 (1,16 %), Heves: 19 (0,7 %), Füzesabony: 23 (1,15%), Pétervására: 7 (0,88%), Kisköre: 6 (1,06), Lőrinci: 13 (0,88), Bélapátfalva: 19 (2,38).

 

Látva ezt a sikert az ember elgondolkodik: úristen, ezek vezették – vezetik az országot, ilyen támogatással? Ezek határozták meg a gazdaságpolitikától kezdve az oktatásig a legfontosabb folyamatokat? Ezek minősítenek bárkit is, ezek akarják átnevelni az országot, ezek mernek megszólalni? Ezek ülnek továbbra is felügyelő bizottságokban, képviselői székben, vállalatok élén? Ezek ki merik ejteni a szájukon azt a szószerkezetet, hogy „az ország érdeke”?

 

Voltaképpen semmi meglepő nincs abban, hogy választások közeledtével a pártok igyekszenek minden eredményt maguknak tulajdonítani, a problémákat pedig az ellenfél nyakába varrni. Ez megy országos szinten is, miért lenne más tehát a helyi politikájuk?

 

Az MSZP legújabb egri szóróanyaga is erre az elvre épül. Mivel külön is jelzik, hogy ez a kiadvány Heves megye 1. számú választókörzete számára készült, a főoldalon pedig a párt legújabban használt szlogenje van mindössze („újult erővel”), azt gyanítom, hogy mindez egy országos akció része: kis leporellószerű füzetecskék jelenhetnek meg minden választókörzetben, konkretizálva a megújulás helyben tapasztalható tényeit, így bizonyítva, hogy ők a legalkalmasabbak az uniós képviselőségre, nem pedig a "konfliktusexportőr" Fidesz.

 

Szokásommal ellentétben a kiadványt nem hajítottam azonnal a kukába, magam sem tudom az okát, de beleolvastam. És majdnem nyomban összeestem kínomban, nem tudván: nevessek-e vagy sírjak.

 

De ne szaladjunk ennyire előre!

Már rég nem várok el semmit a pártoktól, őszinteséget különösen nem, s főleg nem a kormánypártoktól. Éltem a gyanúval, hogy most egy kis füllentésen kaphatom majd a szocikat, egy kis mellébeszélésen, vagy hogy nem bontják ki az igazság minden részletét: szóval, valami ilyesmire eleve számítottam. De rögtön az első olyan pontban, amelyben sorolják, mi minden épült-szépült általuk, egy akkora hazugságra akadtam, amely párját ritkítja még az Őszöd óta sok meglepetést nem tartogató világunkban is.

 

Csigázzam tovább az érdeklődést? Rendben van.

Egy olyan gimnáziumban tanítok, amelyet a jezsuiták építették fel még a 18. században. Méteres falak, boltívek, ódon hangulat: a város egyik legszebb épülete lehetett valamikor. Azóta az állaga csak romlott, az elmúlt csaknem 250 év alatt jelentős beavatkozás nem történt. Szeretem ezt az épületet, mert 25 éve a munkahelyem, mert összetéveszthetetlen, különleges hangulata van, szinte érzi benne az ember a történelem folyamatát. A korból  eredő hátránnyal csak akkor szembesülünk, ha eldugul egy-egy lefolyó (hetente-havonta), az utcára zuhan egy kőtömb, ha jól látható, hogy a mennyezeti lámpa erősen gondolkodik, hogy hulljon-e, ha itt-ott alá kell gerendázni összeomlás ellen a tetőzetet. Közvetlen életveszély még nincs, ám pl. ha egy nagyobb vakolatdarab, gipszstukkó az épület mellett lévő nagy forgalmú buszmegállóba zuhanna – ami bármikor bekövetkezhet -, akkor aztán mindenki számára kiderülne, hogy az épület felújítása halaszthatatlan.

 

Na erről mondja a MSZP szóróanyaga rögtön az első pontban, hogy „a D.I. Gimnázium teljesen megújult”!

Ezzel szemben az az igazság, hogy semmi nem történt, egyetlen kapavágás sem, egy tégla, egy cserép kicserélése sem, semmi, de semmi. El nem bírom képzelni, hogy kerülhetett a szóróanyagba ekkora hazugság-tévedés. A kiadványban négy név szerepel, a három „bal sorsú” nővéren (Göncz-Gurmai-Herczog) kívül Nagy Imréé, aki itt polgármester volt 8 évig, s jelenleg is parlamenti képviselő. Gönczék nyilván csak az arcukat adták a kiadványhoz, annak tartalmához nincs közük. Nagy Imrét nem szeretem ugyan, de annál komolyabb embernek tartom, hogy ő legyen a hazugság forrása. Végül is neki, helyi lakosként minden nap el kell mennie a gimnázium előtt, naponta szembe kell néznie a gimnázium „teljesen megújult” épületével (meg a „lakossággal”).  Nem tudom tehát, ki tévedett, de az biztos, hogy aki elolvassa a kiadványt, az első pont után rögtön szentségel egyet, hogy ha ennyire igaz a többi állítás is, akkor itt Egerben nem történt semmi az elmúlt évtizedben. Ami egyébként szintén nem igaz.

 

Hajrá Eger!

Tegnap lezajlott az országos kompetenciamérés. Két gyermekem révén is érdekelt voltam, az egyik a 4. a másik a 10. évfolyam számára készített feladatlapokat írta. A nagyobbik úgy értékelte, hogy nehéz volt, leginkább azért, mert négy óra alatt olyan sok feladatot kellett volna megcsinálniuk, hogy jó néhányuknak eleve lement a kedve, érzékelve, hogy ezt nem lehet befejezni. Tanárként és szülőként is igazat adok neki, nézzük meg a füzetet itt, s gondolkodjunk el, hogy elvárható-e egy 16 éves gyerektől, hogy mindezt folyamatos, négy órai koncentrációval megoldja?

 

Nem így a kicsi, a negyedikes. Ő bezzeg vidáman jött haza, s amikor megkérdeztem tőle: na, milyen volt a kompetenciamérés (a szót már ismeri, mert hetek óta hallja az iskolában, de a jelentését nem), azt felelte, hogy nagyon könnyű, mert ugyanazt írták meg, amit előtte gyakoroltak.

 

Hogy lehet ez? –kérdeztem magamban. Aztán utánanéztem. Fél füllel hallottam talán előtte való nap reggelén a rádióban, hogy valaki nyilatkozott, hogy igen, ugyanazt fogják írni a negyedikesek, mint tavaly, s ami az interneten is fellelhető. A nyilatkozatot megtaláltam, az illetékes azt mondta: „Idén is ugyanazt a tesztet írják meg, mint tavaly. Ha egy iskola mégis azt csinálja, hogy mondjuk kvázi betaníttatja az egyébként húszféle különböző tesztre a válaszokat, azzal semmilyen eredményt nem ér el, hiszen csak magát csapja be. Tehát akkor nyilván nem fogja tudni a gyerekek képességének fejlettségét kimutatni. (…) nem lehet mind a húsz tesztre minden választ megtanulni.”

 

Igaz, egy negyedikes gyerek nem képes még megjegyezni a húsz teszt összes válaszát. De azért egészen sokra képes: ha végiggyakorolják vele a teszteket, egész sok dologra fog emlékezni. Talán azokra a szavakra is, amelyeket a feladatlapokban találtam: annak készítői elvárnák, hogy egy tízéves legalább olyan szinten ismerje ezeket, hogy ki tudja zárni a felsorolt jelentések köréből: depresszió, kamat, liberális, deviza, expozé, szabadalom. Ezek mind megtalálhatók a tesztekben, igaz, nem egyszerre, nem egyben.

 

Az illetékesnek formálisan abban is igaza van, hogy az iskola magát csapja be, ha ezeket gyakoroltatja. Erős azonban a gyanúm, hogy csaknem minden iskola így tesz. Ha egyszer fent vannak az interneten a feladatsorok, ki az a tanár, aki nem néz bele, s nem mutat meg egyet-kettőt … húszat a tanítványainak? Főleg ha az iskolavezetés esetleg ez alapján alkot véleményt a tanárról? (Harmadikos lányom kérdezte a negyedikestől, hogy ezt a felmérést beszámítják az év végi jegybe? Nem - mondta Anna -, de a tanár néni értékelésébe igen… Hogy miket tud ez a gyerek…)

 

Ez a negyedikes kompetenciamérés szerintem így semmit nem mond. Csupán arra lenne jó, hogy jövő tavasszal – mire az eredmények nyilvánosságra kerülnek – Hiller miniszter úr elmondhassa, hogy beérett a kormány oktatási reformja, hisz a negyedikesek, akik elsőtől kezdve hallották naponta a kompetencia szót, milyen szép eredményt értek el, s hogy fejlődünk, de akkorát…

 

De még erre sem lesz alkalmas. Jövő tavaszra ugyanis a minisztert már nem így fogják hívni. Nem baj. Majd elmondja ugyanezt ellenzékből.

Győzött a Volán. Persze nem a hajdani futballcsapat, hirtelenjében azt sem tudom, az megvan-e  még valahol a süllyesztőben, hanem a Volán-vállalatok győztek, méghozzá a kormánnyal szemben, de az igazi vereséget a józan ész szenvedte el.

 

A Magyar Rádió szerint naponta körülbelül százezer gyermek utazik Volán-buszokon iskolájába. Körülbelül két-három hete hallottam először azokat a fenyegetőzéseket-kétségbeesett kiáltásokat, hogy a Volán-vállalatok megszüntetik iskolabuszaikat, mert nem képesek megfelelni azoknak a KRESZ-módosításoknak, melyek kötelezővé tették a biztonsági övet és bizonyos magasság alatt a gyermekülést (erre egyébként két évnyi felkészülési idejük volt). Márpedig ezek híján nem iskolabusz a járat, hanem valami más, pl. „gyerekekkel guruló fémdoboz”.

 

Ma hallom, hogy a kormány meghátrált. Csepi Lajos államtitkár bejelentette, hogy a KRESZ feltételei csak az iskolabuszokra vonatkoznak: a járatokat, amelyek ugyanazt végzik, mint a gyakorlatilag nem létező iskolabuszok, de amelyeket nem így neveznek meg, azokat továbbra is lehet hagyományos módon közlekedtetni. Minden marad tehát a régiben, átírják a szerződésekben a kifejezéseket, törlik belőlük az iskolabusz szót, lesz tehát egy újabb olyan szavunk, mely létezik ugyan, mint pl. a „kísértet” vagy „jóléti állam”, de amelyet éppúgy nem tapasztalt még meg a valóságban senki, mint a példaként felhozottakat.

 

Ez az egész ügy annyira magyaros, annyira jellemző, hogy a folyamatot hungarikumként el lehetne fogadtatni a zunijóval, becserélni a lassan szintén nem létező Herz-szalámit erre.

Az egész folyamatban szinte mindenki hibázott. A Volán azért, mert nem volt képes két év alatt sem megfelelni az új előírásoknak, valószínűleg semmit nem tettek, mert sejtették, hogy zsarolási potenciáljuk jelentős, a kormány meg fog hátrálni. Mentségükre kizárólag az szolgál, hogy fejlesztési forrásuk sem igen volt több száz busz átalakítására. Itt kezdődik a kormány hibája: kötelezően előír valamit, de úgy, mintha a Holdon alkotnák a jogszabályokat: egyáltalán nem törődve azzal, hogy teljesíthetők-e azok vagy sem. Külön is felelősnek tartom az oktatási tárcát, mert miközben a kisiskolák a szabályozók állandó változása miatt tömegesen zárnak be, a minisztérium nem foglalkozott megfelelően pl. azzal, hogy az emiatt ingázásra kényszerülő gyerekek számára valódi „iskolabuszt” biztosítson.

 

Miután a helyzet változtathatatlansága minden érintett számára világossá vált, akkor jött az isteni szikra, a magyaros furfang, a híres leleményesség: nem csinálunk semmit, életben marad a KRESZ-módosítás, átkeresztelünk, semmittevésünket élénk papírmunkával leplezzük, s minden meg van oldva. Akár még azt is mondhatnám, mindez annyira ősi és egyben modern: modern benne a hazugság, ősi viszont az a mágikus szemlélet, hogy így óvjuk gyermekeinket a rontástól, a rossz szellemektől. Azok ugyanis az „iskolabuszokra” fognak utazni, mi viszont nem azon közlekedtetjük ugyebár gyermekeinket.

 

 Kedves kliensünk

 A securitate okokbol kifolyolag zártuk le az ön kontját. 

Ez arra szolgál,hogy segitsék és védjék az ön kontját.

Újra kell restaurálja az ön kontjának az adatait arra,hogy újra használhatóvá váljon az ön kontja,és bebizonzitja,hogy nem volt informatikai rablásnak az áldozata.

Újra kell irja az adatait a következö oldalon http://www.***.hu ,hogy befejezhesse a procseszt.

KÖszönjük az eggyetértést.

Az érintett bank honlapján utánanéztem a dolognak, hogy mi ez: már a nyitó oldalról kiderült, hogy adathalászatról van szó (szóban is értesítettem őket, telefonon keresztül). Minden világos, csak az nem, hogy lehet ilyen ostoba egy adathalász. Ha megnézzük a szövegét, már a megszólításból kiderül, hogy ez nem banki értesítő, nem tudok elképzelni olyan bankot, amely ilyen gyatra helyesírót alkalmazna, mint a levél küldője (külön érdekesség, hogy egyébként nem vagyok és nem is voltam a „kliensük”).

 

A megszólítás után a levél írója minden lehetséges helyesírási, szövegalkotási hibát elkövet, hogy felhívja a figyelmet illetéktelenségére. Megkockáztatható, hogy az illető vagy nem magyar, és esetleg gépi fordítással tette magyarrá a szöveget, vagy legalábbis ezt a látszatot akarja kelteni.

 

A halászat semmilyen formájához nem értek, csak fantáziálni tudok, hogy mi lehet egy ilyen levél célja. Az e-mail címemet már tudják valahonnan, annyira hülye meg nem vagyok, hogy adatokat adjak meg magamról egy ilyen levél írójának, pláne pénzügyi jellegűeket. De talán van, aki „beugrik”, s nem érdektelen teljesen a figyelmet felhívni, hogy bűnözők állnak a háttérben. A helyesírást elnézve én Fülig Jimmyre gyanakszom…

Már egy ideje tervezem, hogy írok valamit a motoros influenzáról. Igen, arról. Mielőtt még pánikkeltéssel vádolhatnának, sietek leszögezni, hogy természetesen ilyen betegség nincs. De látva sertésinfluenza körüli hírverést, úgy tűnik, hogy az influenza szó bármilyen előtaggal képes oldalakat megtölteni, figyelmeztetésnek pedig egyenesen nincs jobb kifejezés.

 

A tervezett poszt arról szólt volna, hogy mióta kitavaszodott, alig van hétvége, különösen nálunk, itt a Mátra és Bükk környékén, hogy ne történt volna valamilyen motoros baleset, el akartam verni a port a száguldozó motorosokon, autósokon, közszolgálatilag felhívni a figyelmet arra, hogy sokkal többen vesztik életüket a közutakon, mint a sertésinfluenzában, s aránytalannak tartom ehhez képest az utóbbi melletti hírverést stb.

 

Ebből a posztból nem lesz semmi.

Tegnap eltaknyoltam a biciklimmel.

 

Rendezvényen voltam a Szépasszony-völgyben, egy meredek lejtőn ereszkedtem lefelé hazafele jövet. Alig tettem meg 10 métert a lejtőn, amikor az erős szél belekapott a sapkámba (a nap ellen volt rajtam). Ösztönösen nyúltam utána, jobb kezemmel elengedtem a kormányt, nem gondoltam végig, mert időm sem volt rá, hogy balkézzel nem fogok tudni egyszerre irányítani és fékezni. A művelet nem is sikerült: a sapka a kezemben maradt, én viszont már arra térem magamhoz, hogy hatalmasat zuhantam, rá betonra. Hogy nem történt komolyabb baleset, az kizárólag annak köszönhető, hogy nem jött mögöttem autó. Volt idő talpra állni, lehúzódni a járdára, s ott összeszedni magam. Mindenem mozog, semmim nem tört el, de mindenütt fáj. Tele vagyok zúzódásokkal, jobb oldalamat valamibe nagyon beleütöttem, mert köhögni, orrot fújni, tüsszögni kínszenvedés, annyira fáj.

 

De ez magánügy.

Kizárólag azért említem meg, mert rájöttem valamire, ami óvatosabbá tesz a közlekedési balesetek megítélésében: nem mindig kell ahhoz nagy szabálysértés, hogy ezek bekövetkezzenek. Elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, amiért a résztvevők talán nem is okolhatók, vagy nem nagyon.

 

Ezek után szavam sincs az autósokra, motorosokra. Fogalmam se lehet, mi van egy-egy balesetük mögött. De legalább azt tudom, mi van az enyém mögött. Egyszerűen hülye voltam, s most fizetek érte.

Lajos, szokatlan lesz az a hangnem, amelynek használatára kényszerítesz, „tudom, hogy keményen hangzik”: Ismered, Lajos, milyen a kőművesszex? Mész a picsába!

 

Nem titkolom, hogy mindig is utáltalak. Már a Horn-kormányból is te voltál a legellenszenvesebb figura, pedig micsoda alakok voltak ott is, istenem! Elhitetted egyesekkel, hogy értesz a pénzügyekhez, hogy nélküled összeomlott volna itt minden, hogy te vagy a Megváltó - sokan be is vették a maszlagot, egyesek azóta is csócsálják, szopogatják: keserű, mérgező, de ha Lajos azt mondta, hogy így a jó, akkor biztos igaza van, hisz ő az Első Számú Pénzügyi Szakértő!

 

Lajos, szerintem a gazdasághoz sem értesz igazán, csomagod pontjai annak idején egyszerű pénzbehajtásból álltak, amit a legutolsó hülye is meg tudott volna csinálni, ha lett volna hozzá gyomra, de csak neked volt. Mert érzéketlen vagy, mint egy vödör homok. Nemhogy politikusnak alkalmatlan vagy, de jegyellenőrnek sem vennélek fel a BKV-hoz  a nagyképűségnek és ridegségnek ilyen kevercsével.

 

Lajos, neked már Bajnai is kevés? Szerinted igaza volt, hogy el lehet költözni kisebb lakásba is, ha valaki nem tudja az ingatlanadót kifizetni? Hogy azoknál "valami probléma van", akik munkaképesek, de sokkal nagyobb ingatlanban laknak, mint amelyet fenn tudnak tartani? Látsz te a számokon kívül mást is, pl. sorsokat? Embereket ezerféle élethelyzetben, olyanokat, akik nem csaltak, nem bodzából építettek házat, nem kaptak sikeres privatizációkért milliókat, csak épen éltek becsülettel, dolgoztak, gyerekeket neveltek, takarékoskodtak, s most meggazdagodtak: egyenesen vagyonosak, mert van egy ingatlanuk? Amire most szemet vetettél, vagy te, vagy a megbízóid. Nem a helikopterekre, nem a hajókra, ékszerekre s egyéb vagyontárgyakra, hanem a házamra, az egyetlen vagyonomra. Ha már nem lehet megadóztatni azt, ami elrejthető szem elől, akkor adóztassuk meg, ami látható, ugye milyen szép filozófia, Lajos? Ha már néhányan (ezren-tízezren?) adócsalásból építettek maguknak otthont, akkor bosszúból milliókat kell szívatni? Hol élsz te, Lajos?

 

Volt nekem egy barátom. Egyetemista korunkban egyszer ittasan felszállt a villamosra, jegy nélkül. Jött az ellenőr: - Jegy van? Bérlet van? Személyi van? – kérdezte a barátomat.

- A f…szom nem kéne! – válaszolt méltatlankodva. Hát így vagyok én is veled, Lajos.

 

Elnézést a hangnemért – az olvasóktól.

Izgalmas filmet vetített tegnap este a Duna Televízió. Izgalmas volt, mint egy kémtörténet. Merthogy az is volt. Rimner Gábor története. Rimnert 1973-ban szervezte be az amerikai Védelmi Hírszerző Ügynökség, 81-ben tartóztatták le, 12 évi börtönre ítélték, 90 tavaszán szabadult, de teljes körű rehabilitációt azóta sem kapott.

 

Története számomra azért volt elgondolkodtató, mert az elmúlt napokban Kivágóné, legújabban pedig Kál Károly kapcsán nagy sajtófelületet kaptak a volt kémelhárítók, akik manapság is vezető politikusok: az ember csak kapkodja a fejét, mennyi elhárító, ügynök forog ma is közöttünk, mintha az X-akták világa elevenedne meg. De vajon hol az igazság?

Nem tudom, mi az igazság, éppen ezért volt a film megrázó.

 

A Kivágónékat, Medgyessyket mélyen megvetem, akkor is, ha a jobboldalon állomásoznak ideiglenesen – ez fix érzés bennem. De vajon jelenti-e ez azt is, hogy a Rimnereket pedig felmentem? Hát éppen ez az. Nem.

 

Rimner rokonszenves személyiségnek tűnt a film alapján. Végig hangsúlyozta, hogy ő nem a magyar nép, nemzet ellen tevékenykedett, sőt, éppen hazája érdekében, a szovjetekkel és a kommunizmussal szemben. Ez valószínűleg igaz. Ha hozzájárult csak csipetnyit is a „szabad világ” eljöveteléhez, már nem mondhatjuk, hogy haszontalan munkát végzett.

 

És mégis. Mégis. A filmet látva és azóta is csak arra a viszolygásra gondolok, ami eltölt „munkája” kapcsán. Hogy én erre nem lennék képes. Nem lettem volna képes a Kádár-rendszerben sem, mert valahol az egészben érzek valami visszataszítót. Mégiscsak a hazám? Talán ez? Vagy értelmiségi nyavalygás részemről az egész? Mi az, ami taszít? Próbálom megfejteni, de zsákutcába jutok. Kívántam a Kádár-rendszer bukását, a szovjet politikát velejéig gyűlöltem – hát akkor mi a bajom? Erkölcsi kényesség? Lehet ez egyáltalán szempont abban a helyzetben (70-es évek), Kádárral és a szovjetekkel szemben? Nem tudom, semmit sem tudok. Leginkább az tudom csak, hogy valami megfoghatatlan, belső ok miatt nem tartom vállalhatónak – magamra nézve – a rimneri magatartást.

 

Nem vetem meg őt. Megszenvedett, sőt, mondhatni, túlságosan is sokat fizetett kémkedéséért. Viszolygásom főleg nem jelent felmentést a kor kémelhárítóinak – szégyennek tartom, hogy ma is bármiféle politikai tisztséget tölthetnek be.

De Rimnerrel sem tudok azonosulni.

„Tanár úr szerint hová érdemes jelentkezni?” – kérdi tőlem egyik kedves tanítványom. A szituációból egyértelmű volt, hogy az érdekli, szerintem milyen pályán lehet elhelyezkedni majd az egyetem után, mire lesz szükség akkor, 5-6 év múlva, mivel most látja, hogy alig van olyan foglalkozás, ahová tárt ajtókkal várják a pályakezdőket.

 

Csak azt tudtam mondani, hogy olyan hivatást válasszon, amit kedvvel csinálna, s csak másodlagos szempont legyen, hogy milyen a pálya telítettsége. Viszont az egyetemen igyekezzen, tanuljon, szerezzen minél szélesebb jártasságot leendő pályáján, s akkor talán van esélye elhelyezkedni, bárhová is megy. Még egy kultúrantropológus is valószínűleg talál munkahelyet, ha ő a legkiválóbb. De csak akkor. (Ezzel nem akartam a nevezett szakra járókat bántani, csak példaként mondtam.)

 

Volt azonban az egész jelenetben, ami elgondolkodtatott. Az első osztályaim, amelyekben vagy tanítottam, vagy osztályfőnök is voltam, a rendszerváltás éveiben érettségiztek, pályakezdésük a 90-es évek első felére esett. Nem volt az sem könnyű időszak, semmilyen szempontból. Több olyan osztály is van köztük, amelyekkel évente találkozom, már rég nem várjuk be a szokásos öt éves periódusokat, túl jó volt együtt ahhoz, hogy kihagyjunk akár egy évet is. Azt tapasztaltam, hogy szinte mindannyian szép pályát tudtak befutni: azok is, akik továbbtanultak  s az a pár gyerek is, aki szakmát tanult. Nem egy közülük olyan autókkal jön értem, amilyenre mai osztályom legkiválóbbjai sem igen számíthatnak: olyan karrierekre volt lehetőségük azokak, akik szorgalmasak, tehetségesek voltak, amilyenekről ma csak álmodozni lehet. Brüsszeli katonai képviselőtől kezdve a békefenntartók parancsnokán át jogászokig, közgazdászokig, tanárokig, újságírókig szinte minden van köztük, és higgyék el kedves olvasóim: egy tanárnak az a legnagyobb öröme, ha látja: tanítványai boldogulnak.

 

Ezeket a lehetőségeket most nem látom.

Azt tapasztalom: a 90-es évek elején, közepén, azokban a nehéz években is sokkal több lehetőség nyílt a társadalomban, mint ma. Valószínűleg több dologgal is összefügg ez, nemcsak a gazdasági helyzet drámai állapotával. Szerepe lehet benne az értelmiségi túlképzésnek, a pályák telítettségének és sok olyan jelenségnek is, amire még csak nem is gondolok.

 

 Azt azonban látom, hogy a lehetőségek végzetesen szűkülnek. Látják a gyerekek és szüleik is. Él bennem egyfajta félelem, hogy nemcsak azért tanulnak sokan erejüket megfeszítve nyelveket, hogy a nyugati szakirodalmat tanulmányozhassák, hanem menni akarnak, menekülni. Egyik különösen kedves tanítványomnak már van angol, német, orosz felsőfokú nyelvvizsgája, most volt oda franciából. Ahányszor csak ránézek, mindig eszembe jut: vajon fogom-e őt látni, ha majd végez az egyetemen? És ez persze még csak az én szubjektív problémám, ennél sokkal fontosabb, hogy mekkora veszteség éri az országot, ha legjobbjai elmennek.

 

Talán mégsem autópályákat kellene, kellett volna ilyen tempóban építeni iszonyatos milliárdokból, talán nem a metróépítésre kellene 4-500 milliárdot költenünk először, hanem esélyeket teremteni ezeknek a fiataloknak. Mert velük együtt én is úgy érzem: ma nemcsak a metróban, de az egész társadalomban jól hallható: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!”

Már néhány hete itt van a korai nyár, így hát éppen aktuális volt megszervezni az újabb tüntetést a rasszizmus és az erőszak ellen, nehogymán úgy vágjunk neki a szünidőnek, hogy ne tudjuk mihez tartani magunkat.

 

Tombol a rasszizmus, ez kétségtelen. Igaz, hogy még nem sikerült a rendőrségnek a cigányok ellen elkövetett gyilkosságokat kinyomozni, az egyetlen nagyjából sínen lévő ügyről, a pécsi kézigránátos robbantásról pedig kiderült, hogy a tettesek – hogy is mondjam – „érintettek”, talán még tüntettek is ősszel a rasszizmus ellen…, ettől függetlenül a  rasszizmus mérhetetlen nagysága tény.

 

Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a holnapi tüntetésen részt fognak venni a legkülönfélébb pártok politikusai – bár a rendezvény szigorúan pártmentes -, mint pl. Lendvai Ildikó és Fodor Gábor, sőt maga a levitézlett kormányfő, a Charta egyik ötletgazdája is támogatja a rendezvényt, de sajnos ő nem vehet személyesen most részt, mert az ordas eszmék elől elmenekült melegebb éghajlatra – nyaralni.

 

A legkülönfélébb pártok vezetőin túl olyan sokszínű értelmiségi társaság is üdvözölni fogja videóüzenetben a demonstráción megjelenő hatalmas tömegeket, mint Bródy János és Arató András vagy Bolgár György és Konrád György és társaik, akik lefedik az értelmiség teljes spektrumát, mert hisz rajtuk kívül vannak még igazi értelmiségiek? Na ugye!

 

De közismerten független szervezetek is hitelesítik, hogy meg lehet itt őrülni a rasszizmustól. Ha nem lenne elég a Magyar Ellenállók és Antifasisták Szervezete, ez a közmegegyezésszerűen nagy tekintélyű szervezet, akkor ott van a Magyar Antirasszista Alapítvány, márpedig miért is lenne szükség egy antirasszista társulatra, ha nem lenne rasszizmus? Vagyis már maga a név bizonyíték rá, hogy itt kérem szinte lehetetlen élni a dühöngő rasszista, antiszemita hordáktól. Pfúj! Mindjárt elhányom magam!

 

Sajnos, a buta, félrevezetett nép (Orbán, Orbán!) mindezt nem látja. Elmegy a süket kapálni, kirándulni a családdal, vagy csak egyszerűen élvezi, hogy még élünk és megvagyunk ("ragyog a végleges por"), ahelyett hogy tüntetne a Szent István parkban. Szegény szervezők meg úgy járnak, mint az a jóember, akitől megkérdezi a barátja, hogy na, mondd, hogy sikerült a randid tegnap este azzal a bombanővel? – Ó, nagyon jól, isteni volt, kétszer is elmentem! – És a nő? – Ja, ő el se jött…

Újabb jelenettel bővült a kis magyar közélet abszurditásokat eddig sem nélkülöző forgatókönyve.

Marika besértődött: leginkább ezen a romlott nyelven lehetne megfogalmazni mindazt , ami a Fővárosi Közgyűlésben történt, a romlott viszonyokhoz nagyon is illő ez a nyelvhasználat. Marika letette az esküt, megnyomta az igen gombot, aztán – ha hű akar lenni nyilatkozatához -  még ma lemond. Képviselő volt, egészen két órán keresztül.

Kivágóné Marikáról van szó természetesen, aki zokon vette, hogy aljas emberek anyaként, feleségként rágalmazzák, mivelhogy kiderült róla: a pártállami kémelhárításban dolgozott, hivatásos tisztként.

 

Marika szerint persze nincs ebben semmi kivetnivaló, nem a múltja miatt mond le most sem, mert az rendjén van. Hanem itt vannak ezek a rágalmazók, akik nem értékelik nagyszerű múltbeli munkáját, ami mégiscsak tűrhetetlen! Az ő szempontjából valószínűleg igaza is van: ha jó volt a D-209 az egyik oldalnak, a másiknak pedig pl. Pozsgay, akkor mi baj van vele? Semmi, ugye?

 

Marika ügye engem nem is ebből a szempontból érdekel igazán. Van azonban egy tágabb vetülete a problémának, ami viszont nagyon is izgat. Szeretném tudni, látott-e már valaki olyan személyt, aki a Kádár-rendszer prominensei közé tartozott: politikust, KISZ, szakszervezeti vezetőt, hivatásos vagy magánszorgalmú elhárítót, olyat, aki most nyomorog? Munkanélküli segélyért ácsingózik, órákon át várakozik a munkaügyi irodákban, vagy csak olyat, aki nem tartozik ma is a napos oldalon lévők közé? Azért kérdezem ezt, mert én még nem láttam. Bárhová nézek, mindig ugyanazokat az arcokat látom, akiket már 25 éve is láthattam volna, de ami még fájóbb: nagyrészt ugyanazok az arcok vannak árnyékban is. Szeretnék egyszer belehelyezkedni egy magát baloldalinak tartó átlagember tudatába, aki most éppen a megélhetéséért küzd: nem ereszt el olyankor egy cifra káromkodást, amikor látja ezt a sok-sok Kivágónét? Nem veszi észre, hogy ő akkor is a napi megélhetéséért küzdött, Marikáék pedig a felszínen lubickoltak tegnap is, ma is. Most ráadásul meg is vannak sértve, durcásan képünkbe vágják: tudod, mikor foglak én titeket szolgálni!

 

Egyszer tényleg számot kellene már vetni, mindkét oldalon, hogyan is állunk a kommunizmussal?

Tele van  … a média a kormány legújabb ötletével, az ingatlanadó, pardon, a vagyonadó terveivel, ezzel kelünk, ezzel fekszünk, sokan szomorúan megkezdik az érzékeny búcsút házuktól, megsimogatják a falakat: itt is éltünk, amíg hagyták…

 

Érthető, hogy az ember fél, nem szívesen vesztené el, amiért egy életen át dolgozott, vagy aminek törlesztő részleteit évtizedeken keresztül fizeti. Én azonban úgy látom: nem lesz ebből semmi.

 

Még kiváló sakkjátékosokkal is előfordul néha, hogy időzavarba kerülnek, s folyamatosan rontanak. Főleg akkor, ha állásuk eleve reménytelen volt. Más kérdés, hogy az igazán nagyok már egy gyalogvesztés után is kezet nyújtanak, megköszönik a partit, nem várják be a megsemmisítő véget: lecsupaszított táblával csak a  legnagyobb amatőrök szenvednek vereséget.

 

Kormányunk politikusaitól nem várhatjuk el egy sakkozó eleganciáját, az azonban érthetetlen, ésszel felfoghatatlan, hogy miért mennek bele a biztos vereségbe: nem elég, hogy az ellenfélnek eleve pozícióelőnye van: odatolják a királynőt egy olyan mezőre, ahol a legutolsó gyalog is leütheti. Olyanok ők, mint Arany Bolond Istók-jában az egyszeri szőlősgazda, aki amikor a jég elveri a szőlejét, felkap egy dorongot, s nekiáll ő is a pusztításnak: hadd lám: mire megyünk ketten!

 

Ez a balta most az ingatlanadó. (A frászba, már megint eltévesztettem: elnézést mindenkitől, akit megbántottam: VAGYONADÓ!) A mellette s az ellene szóló érvekről két jó cikket is olvastam (Index, Vastagbőr), ezeket nem akarom ismételni. Nekem csak az nem fér a fejembe, mivégre ez a cirkusz, miért hergelik a jónépet ilyen önsorsrontóan? A tervek szerint ugyanis jövő tavasszal kell elkészíteni az első bevallásokat. Ha a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, akkor a kormány legfeljebb tavaszig fogja kihúzni. A vereségük biztos, az arány bizonytalan, de ahogy Vastagbőr írja: ilyen ötletekkel a 4/5-ös többség sem álom a Fidesz részéről. Ráadásul Kósa Lajos máris kijelentette, hogy a kormányváltás után eltörlik ezt a sarcot (is). Mérget vehetünk rá: el fogják törölni, akár azért, mert megígérték, akár azért, mert értelmetlennek látják. Vagyis az egész megy a kukába. Ám addig is hónapokon át uralni fogják a különböző tervezetek a híreket. Nem lesz nap, hogy valaki meg ne simogatná azokat a falakat, s ahányszor csak felrémlik a lehetséges veszteség, az mind egy-egy X-et jelent – a Fidesz számára.

 

Nem sajnálom én a kormánypártokat. Tűnjenek csak el a süllyesztőben: nincs olyan büntetés, amit meg ne érdemelnének. Az viszont meggondolandó, hogy mennyire értenek ezek az ország ügyeihez, ha a saját helyzetüket is így tudják továbbrontani?

 

Lehet, hogy mégiscsak jobb lenne kezet nyújtani, még időben?

Tanulságos beszélgetést közölt a hétvégi Népszabadság Kertesi Gábor közgazdásszal, az Oktatási és Gyermekesély Kerekasztal tagjával. Kertesit gyakran lehet hallani balliberális médiumokban, legfőbb témája az iskolai szegregáció, most is e témában tett egy kört.

Ha alaposan végigolvassuk a beszélgetést, rájöhetünk, hogy legfőbb gondja a 6 és 8 osztályos gimnáziumokkal van. Az általános iskolákba való felvételiknél ugyanis 2007 óta mindenkinek van egy kötelező beiskolázást nyújtó iskolája, ha pedig a szülő egy másik iskolába is beadja a gyerek jelentkezését, akkor először a körzeti gyerekek, a más körzetből átjelentkezők közül azután a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek élveznek elsőbbséget, végül pedig mindenki más, sorsolás szerint, vagyis az iskolák nem válogathatnak jelentkezőik között: szegregáció kizárva, de legalábbis megnehezítve.

 

Nem így a 6 és 8 osztályos gimnáziumok. Nézzük, mit mond róluk Kertesi: „Azonban ma is ott vannak a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, állami, alapítványi és egyházi intézmények egyaránt, amelyek az 5., illetve a 7. évfolyamra jelentkezők körében szabályszerűen felvételiztetnek, és így szelektálnak. 2006-os adatok alapján ezeknek az iskoláknak a 8. évfolyamán a diplomás, illetve érettségizett anyák gyerekeinek aránya 52, illetve 33 százalék. A 0-8 osztályt végzett anyák gyermekei pedig csak 3 százalékos részaránnyal képviseltetik magukat. Felvételiztetéssel mindig lehet kiskaput nyitni a gyerekek megválogatásához. Ezt korlátozni kellene.”

 

Ezek az iskolatípusok a szegregáció melegágyai, létüket a szakértő úr akként értékeli, hogy általuk a középosztály úgy vonul ki a helyi iskolából, hogy „közben adóforintokból teremt magának az állami iskolarendszer keretei közt, a szelekció révén egy lényegében magániskola-rendszert … közpénzből.”

 

Többszörösen is érintettnek érzem magam: egyike vagyok az általa megvetendőnek ítélt középosztálybelieknek, hiszen fiaim 8 évfolyamos gimnáziumba jártak/járnak (sőt: ha még lesz rá módom, lányaimat is oda szeretném járatni), jómagam pedig olyan gimnáziumban tanítok, ahol ilyen jellegű képzés is folyik, 16. éve osztályfőnöke is vagyok ilyen osztályoknak, tehát működtetem a kárhoztatott intézményeket.

 

Számomra a probléma a személyes érintettségen túl úgy merül fel, hogy egyrészt okozunk-e kárt ezekkel az osztályokkal valakinek, másrészt nagyobb hasznára van-e az oda fölvett gyerekeknek, hogy ilyen osztályokba járnak, mintha megmaradtak volna az általános iskolában? Az egész mögött pedig ott tornyosul a még lényegesebb kérdés: az elitképzés.

 

Az első kérdésre bizonytalan a válaszom. Elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy az általános iskolák, amelyekből osztályonként 2-3 kiváló képességű gyerek eljön, azok hátrányt szenvednek. Mivel a legmotiváltabb gyerekekről van szó, az ott maradók elől elveszhet a húzóerő, amit az iskola kárként élhet meg. (Nem is rajonganak értünk az általános iskolák.) Ugyanakkor mivel évfolyamonként már csak egy osztályt indítunk, városunkon túlnyúló beiskolázási körrel, könnyen belátható, hogy egy-egy általános iskolai osztályra vetítve nem nagy a veszteség, de semmiképpen nem akkora, hogy az megbontaná a maradék osztálykereteket.

 

Mindez a „kár” akkor vállalható fel, ha a gimnáziumokba bekerülők jobban járnak, mintha maradtak volna régi helyükön. Erre viszont határozott igen a válasz: egy 8 vagy 6 évfolyamon érettségizett gyerek messze jobban teljesít, mint 4 évfolyamos társa. Nem véletlen, hogy ezek az osztályok országos méréseken is messze az átlagot meghaladó eredményeket produkálnak, szinte 100%-os a felvételi mutatójuk, ami ma már majdnem semmit nem mond, viszont az már igen, hogy az ország legjobb egyetemeire kerülnek be. Megválaszolandó kérdés, hogy ugyanezek a gyerekek vajon hasonlóan teljesítettek volna-e, ha maradnak 8 évig általánosban, s csak utána kerülnek középiskolába? Itt viszont közvetlen tényekre nem támaszkodhatom – értelemszerűen-, a közvetett bizonyítékok viszont azt sugallják, hogy nem tudták volna megfutni ugyanazt a pályát a hagyományos keretek közt. Közmegegyezés van ugyanis arról, hogy az általános iskolák felső tagozataival baj van. Ha ez igaz, akkor tenni kell ellene valamit, de semmiképp nem úgy, hogy eltorlaszoljuk azok lehetőségeit, akik kiutakat keresnek, s ezt a 6 és 8 évfolyamos gimnáziumokban találják meg.

 

Ezeknél is fontosabb azonban az a szemléletmód. A „fölkent” balliberális szakértők állandó témája az esélyegyenlőség. Igaz: fontos, szükséges az esélyegyenlőség. Ők viszont rendre úgy értelmezik a fogalmat: ez akként valósuljon meg, hogy jók és gyengék, motivált és érdektelen tanulók és szülők ugyanazt kapják. Olyan ez, mint a kommunizmus: mindenkit szeretnének egyenlővé tenni - a földdel. Beledöngölni a gyorsabban haladókat, az elhivatottabbakat is a sárba, megfosztani azokat a szülőket is a lehetőségtől, akik akarnak valamit az iskolától, gyerekeiktől. Holott az igazi esélyegyenlőség nem ilyen: mindenkinek biztosítja ugyanazokat az induló lehetőségeket, a továbbiakban viszont csak érdem és szükség szerint.

 

Kertesi úr végső tanulsága pedig egyenesen hazugság, hangulatkeltés a középosztály ellen. A középosztály ugyanis nem közpénzből teremti meg az általa kvázi magániskolának minősített iskolarendszert, hanem saját adóforintjaiból. Sőt mi több, ő tartja el azokat is, akiket Kertesi út szerint az oktatásban szegregál.

Néhány napja éppen a holokauszt volt az órám témája, mondom a tankönyv adatait: a magyar zsidóság világháborús vesztesége a becslések szerint 550 ezer fő körül volt az akkori, 250-300 ezer a trianoni országterületen. Jelentkezik egy gyerek, bátran kérdez, hogy tanár úr, biztosak-e ezek a számok, mert nekem a nagyapám azt mondta, hogy azokat a zsidókat, akiket tőlük faluról elvittek, később mind viszontlátta, egyeseket más név alatt.

 

Semmit nem szeretek annyira, mint amikor a gyerekek kérdeznek, még ha néha butaságokat is. A kérdés nyomán kitörő morgolódásokból, megjegyzés-töredékekből észleltem, hogy másokat is érdekel a probléma. A számvitába azonban nem akartam belemenni, ezért visszakérdeztem: nem mindegy, hogy ötszázezer vagy százezer vagy csak tíz? Próbáltam elmagyarázni, hogy nem a számokon van a hangsúly, mert akinek az apja, fia, lánya meghalt, annak egy is elviselhetetlenül sok, éppen ezért ez a „számszaki” megközelítés helytelen.

 

Utána még hosszan beszélgettünk a témáról, amelyről kiderült, hogy nagyon is izgat szinte mindenkit, de kérdéseikkel nincs hová fordulniuk, az iskolával szemben él némi gyanakvás bennük, hogy a „hivatalos” változatot fogadja csak el, ezért aztán esetleges kételyeikkel egyedül maradnak. A beszélgetés részleteit nem mondom el, mert nem ez a poszt témája, másrészt pedig nem akarom kínos helyzetbe hozni sem őket, sem magamat. Ugyanakkor az eset rámutat arra, milyen reménytelenül fölösleges az az elképzelés, amely a holokauszt-tagadást büntetné.

 

Mert hát mit takar egyáltalán a fogalom? Az-e a holokauszt-tagadó, aki az egészet hamisítványnak véli, vagy az is, aki csak a számokon vitatkozik, mert történetesen más-más forrásban eltérő számokat talál, vagy valakinek a nagyapja mást sugallt, mint ami a hivatalos könyvekben van? Elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ezt törvénnyel szabályozni. Lesz egy törvényben rögzített szám, amitől nem lehet eltérni? A büntetés pedig olyasforma, mint az a gyorshajtásé: ha valaki X %-kal tér el, az még tolerálható, de ha X+10 %-kal lépi túl a megengedettet, akkor büntetés jön? Baromság. Ráadásul, akiben csak kicsi kételyek is vannak, azok gyanúja fel fog erősödni: miféle esemény az, aminek bizonyosságát törvénnyel kell megerősíteni? S miért pont a holokausztét? – kérdezhetik joggal.

 

A törvényt meghozni készülők nem ismerik a fiatalokat: azt hiszik róluk, hogy egyrészt nem érdekli őket a politika, másrészt rájuk lehet tukmálni olyan szemléletmódokat, amelyekkel ők nem tudnak teljes mértékben azonosulni. Egyik sem igaz. Ráadásul fennáll a veszély, hogy éppen az erőltetés miatti ellenreakcióként egyre többen válnak valóban radikális politikai erők játékszerévé.

 

A felnőttek nagyrészt menthetetlenek: ha valaki hajlik rá, hogy egyáltalán belemenjen a holokausztról folytatott értelmetlen vitába, annak már rögzült álláspontja van. A gyerekek azonban még megmenthetők lennének egy tisztultabb, emberibb szemlélet számára, ha azt tapasztalnák, hogy a holokauszt nem oly mértékben preferált területe az oktatásnak, mint ma. Mert ez visszaüt. Gyakran érzem, hogy a holokauszthoz kapcsolódó állandó szóbeli, írásbeli feladatoknál, pláne a törvényi tiltásnál,  többet jelentene, ha a tanár csak megkérdezne egy-egy kételkedőt: szereted Rejtő Jenőt? Szereted Radnótit? Mondd: hol vannak ők?

Nyakó úr, az MSZP szóvivője még hagyományos módon érettségizett magyar nyelv és irodalomból, vagyis szövegértési feladatlapot nem kellett megoldani, csakis így fordulhatott elő, hogy megkaphatta bizonyítványát. Ha ugyanis most kellett volna vizsgáznia, valószínűleg különteremre és meghosszabbított időre lett volna szüksége (…), számomra ezt bizonyítja, ahogyan értelmezte Páva Zsolt, pécsi polgármester-jelölt szavait. A Fidesz jelöltje az ATV-n a következőket mondta: "nem nyilvános akasztást szeretnék tartani természetesen, vagy kivégzéseket, nem áll módomban egyébként sem (...), arról van szó, hogy legyenek megnevezve (...) a rossz döntések, és a hozzá rendelt felelősök".

 

A magam csekély tudásával ezt a mondatot én úgy értelmezem, hogy

1) Páva Zsolt nem akar akasztani;

2) ha módjában állna, akkor sem akarna;

3) viszont szeretné, hogy a Pécsett hozott rossz döntések felelősei legyenek megnevezve.

A szöveg ennyiről szól, többről nem.

 

Nézzük, hogyan értelmezte mindezt Nyakó úr:

1) Páva „arra a botrányosan aljas kijelentésre ragadtatta magát, hogy győzelme esetén többek között csak azért nem tartana Pécsett nyilvános akasztást vagy kivégzéseket, mert nincs rá módja";

2) „a nácik és a Fidesz megszólalóinak elképzelései súlyosan és szembetűnően egybe esnek. Ezek után kétség sem fér ahhoz, hogy Páva Zsolt kire gondolt, amikor akasztásról, kikre gondolt, amikor kivégzésekről beszélt.”;

Ezek után levonta a következtetést: az MSZP követeli, hogy a Fidesz határolódjon el Páva Zsolttól, hívja vissza a polgármester-jelöltségből és zárja ki a Fideszből.

 

Na, most én pedig megpróbálom értelmezni Nyakó úr mondatait, a tőle vett minta alapján elrugaszkodva kissé a szavak jelentésétől, a mögöttük levő szándékra koncentrálva.

1) Nyakó úr és az MSZP be van tojva, hogy Pécsett is bukta lesz, Sziliből nem lesz polgármester, hiába támogatja a baloldali blokk;

2) félnek továbbá attól is, hogy az a gyalázatos teljesítmény, amit a pécsi MSZP-s városvezetés az utóbbi években produkált, részleteiben, felelősök megnevezésével napvilágra kerül;

3) tesznek egy reménytelen kísérletet az ellenfél kiiktatására, hátha bejön a dolog, vagy legalább Páva szavait fel lehet turbózni egy Kövér-Gyurcsány-Dobrev- stílusú „köteles beszéd” szintjére.

 

Szöveg- és szándékértelmezésem legalább annyira helytálló, mint a szóvivőé.

A Spiró-probléma valójában közéletünk problémája, ezen belül is – fájdalom - elsősorban a magyar jobboldalé. Tegnap Spiró egyik esszéjéből vett idézet volt az érettségin vitaindítónak szánva, érvelni kellett álláspontja mellett vagy ellen. Ma a Magyar Hírlap címlapján és az egyik belső oldalán is foglalkozott a témával (rövidebb változat itt), felháborodottan nyugtázták, hogy Spiró, „egy magyargyalázó” szerző egyáltalán szóba jöhet érettségi tételként, a minősítés bizonyítékaként címlapon hozták egy 1984-ben írt szövegét.

 

Az online kiadásban hozzá lehet szólni a témához, érdemes ezekbe  is beleolvasni. Amikor megtettem, de már az újság elolvasása után is, fejemhez kaptam: úristen, mi közöm van nekem ezekhez az emberekhez, ezekhez, akik magukat szintén jobboldalinak hiszik?

 

Próbáljuk fölfejteni a szálakat – szinte reménytelenül nehéz. Nézzük először is Spiró versét. Nem kell ahhoz különösebb irodalmi műveltség, hogy abban szó sincs magyargyalázásról olyan értelemben, ahogyan ezt vádként felhozzák ellene – nem először. A túlzás eszközeivel élve rámutat egy általa vélt problémára, fő fogalmát („mélymagyarok”) pusztán egy bizonyos magatartástípusra érti, nem az egész magyarságra, s bár én sem értek egyet szemlélete minden elemével, 80-as években sem voltam felháborodva tőle, pedig már akkor olvastam a verset. (Érdekes, de emlékeimben úgy él, hogy az akkori ÉS-ben, a Magyar Hírlap a Mozgót adja meg első forrásként.) Igaz, sok értelmét sem láttam a publikálásának, mert tudtam, hogy fölösleges indulatot gerjeszthet.

 

Ezek az indulatok csapódnak most (is) le, mind az újság, de főként a hozzászólók reakcióiban. Némelyik beírás azonban annyira ordenáré, otromba, közönséges, hogy utólag is igazolják Spiró akkori álláspontját.

 

Az igazi kérdés persze nem a vers. Az itt a lényeges probléma, hogy lehet-e Spiró érettségi tétel, vagy ez meggyalázása az érettséginek? Az újság erre politikai választ ad: szerintük nyilvánvalóan nem. Azt az apró tényt felejtik el, hogy az érettségi tárgy neve nem „napi politika”, hanem „magyar nyelv és irodalom” (meg kell jegyeznem, ezt a tételsorok összeállítói is rendre elfelejtik: sosem fordult még elő, hogy egy Németh László vagy Csoóri Sándor esszé lenne a vitaindító, pedig hát…, ha már esszé…) Márpedig Spiró a magyar irodalom nagy alakja. Tetszik vagy nem, kedves jobboldali barátaim, Spiró - író, akinek helye van akár egy érettségin is. Ezt bárki megtapasztalhatja, ha kezébe veszi Az ikszek-et vagy a Fogság-ot vagy pl. a Csirkefej-et, és hajlandó műveit előítéletek nélkül elolvasni.

 

Nem célom Spirót védeni, nincs erre rászorulva. Én a magunk, a jobboldal problémájára szeretnék rámutatni, mert én is odatartozónak hiszem magam. Nem vagyok hajlandó elfogadni azt az álláspontot, hogy Spirónak nincs köze ahhoz a néphez, amelynek kenyerét eszi. Ezt Bíró Zoltán mondja, az egykori MDF-alapító, aki irodalomtörténész. Képzeljük mellé ezek után azok véleményét, akik az irodalomhoz semmit nem értenek, nem olvastak se Spirót, se mást, még Németh Lászlót sem vagy Szabó Dezsőt. Nem vagyok hajlandó kivetni Spirót, mert akkor ki kellene utasítanom a Bíró Zoltán-i álláspont szerint Weörestól kezdve Pilinszkyig nagy költők sorát az irodalomból, akik soha nem írták le, „drága magyar testvéreim”, s egyetlen művükre sem emlékszem, holott százszor átolvastam már őket, amelyben magyar „sorsproblémákkal” foglalkoztak volna. Hozzám közelebb áll Csoóri, Németh, Nagy László – a magyar irodalom népi vonulata, de ettől még aki csak kicsit is ismeri az irodalmat, annak tudnia kell, hogy van a magyar irodalomnak más szála is, hál istennek, amely éppoly értékes.

 

A most hörgő, felháborodó jobboldaliaknak ajánlanék egy idézetet Kosztolányitól (feltéve hogy nincs anatéma alatt), magáról írja: „Magyar vagyok, magyarul írok, s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetnék népemnek.”

Ma a magyar nyelv és irodalom írásbelivel megkezdődtek a felvételi vizsgák közép és emelt szinten egyaránt. Nézzük meg ezt a két adatot: a feladatsorokat ma 94276 diák írta meg középszinten, az emeltet 1429 tanuló választotta. Ez utóbbi az összes mai érettségizőnek durván 1,5 %-a. Amellett, hogy magyartanárként elszomorít az adat, rögtön adódik a kérdés: érdemes volt ezért bevezetni a kétszintű érettségit? Érdemes volt hatalmas pénzt beleölni, tanárok ezreit kiképezni az emelt szintű vizsgáztatásra, átírni a követelményeket, új tankönyveket, felkészítő csomagokat piacra dobni, feladatsorok tucatjait készíttetni minden évben, ha csak ennyi gyerek választja az emelt szintet? Nyugodtan kijelenthetjük: az érettségi - legalábbis magyarból (a többi tárgynál sem sokkal jobb a helyzet) – valójában egyszintű, de kétszintű apparátus mozog mögötte. Lényegében fölöslegesen és meglehetősen drágán.

 

Mielőtt megkezdődnének a szokásos tanárgyalázó hozzászólások – most szólok, hogy ezeket kivágom -, jelzem, hogy az arány legkevésbé rajtunk, középiskolai tanárokon múlik. Nem mi hozzuk a törvényeket, rendeleteket, nem mi szabályozzuk, hogy hová hány ponttal lehet bekerülni, s mondhatom én bármely diákomnak, hogy tegyél emelt szintű érettségit, mert belső igény, tartás (ne röhögj!) stb. ezt kívánja, az akkor sem fog jelentkezni rá, ha egyébként még érdekli is a tárgy. Nem, mert az érettségizők általában kiváló stratégák. Jobban tisztában vannak a lehetőségekkel, mint a minisztérium: pontosan tudják, hogy a felvételi  jelenlegi rendszerében a legtöbb helyre nem szükséges az emelt szint, s ki az a bolond, aki kockáztatna egy nagyjából biztos középszintű jelest egy bizonytalan emelt szintű közepesért. Főleg, ha a további sorsáról van szó. Senki, így aztán a tanárnak nemigen marad más választása, mint szomorúan nyugtáznia tényt: igazad van, fiam, ne menj neki az emelt szintnek. Merthogy a tanár nem állhat a tárgya mellé, ha a mérleg másik serpenyőjében diákja jövője van.

 

Ki a hibás?

A felelősség az oktatási minisztereké és a felsőoktatási intézmények vezetőié.

Magyar Bálint volt az, aki eltörölte, hogy a továbbtanuláshoz kötelező legyen az emelt szint, valószínűleg a felsőoktatás nyomására. Ha ugyanis minden marad az eredeti tervek szerint, akkor pillanatok alatt lelepleződhetett volna, hogy a felsőoktatás intézményeinek jelentős részére semmi szükség, hogy az oda jelentkezők milyen alacsony tudással érkeznek. Nem elhanyagolható következmény, hogy a kötelező emelt szint lefelé, a középiskola felé is húzóerőt jelenthetett volna, mint ahogy ennek az ellenkezője történt meg.

 

Így aztán maradt a dagonya. A középszintű magyar nudli. Az utóbbi években egész jó eredménnyel le tudott érettségizni az is, aki krónikus betűiszonyban szenvedett, akinek szeme nem sokat romlott a könyvolvasástól. Meg kell írni egy szövegértési feladatsort 40 pontért (az irodalomhoz semmi köze), kiválaszt egy olyan feladatot, mint pl. a tavalyi volt: „A 20. század eleji művészek, gondolkodók egyfelől  üdvözölték    a gépek megjelenését a

mindennapokban,   másfelől  már   féltették    az emberiséget   a technika uralmától.Napjainkban az a kérdés, milyen arányban nyerünk vagy veszítünk azáltal, hogy egyre kevesebb tevékenységet végzünk személyesen, egyre több a készen kapott technikai és kulturális elem a hétköznapjainkban. Ön szerint nyerünk vagy veszítünk ezzel?”

Erről rizsázik kulturáltan pár oldalt 60 pontért, oszt jónapot. Még helyesírási szótárt is használhat.

 

Tiszta Hawaii.

Nem tudom, hogy az évi 78 milliót kereső Heinczinger István szokott-e utazni a Füzesabony-Debrecen vonalon, gyanítom, hogy nem, különben már rég felkötötte volna magát, de legalábbis nemigen lenne képe fölvenni ekkora fizetést, ilyen szintű szolgáltatás után.

 

Az út kb. 100 km, ezt a távot 2 óra tíz perc alatt futja be a vasparipa, ami önmagában még nem is lenne bosszantó, hiszen ki ne szeretné a múzeumi darabokat élőben kipróbálni? Ám ami az egyéb körülményeket illeti, főleg a tisztaságot, az viszont megbocsáthatatlan.

Évente háromszor vagyok kénytelen megtenni az utat, előre felkészülök, használt ruhákat veszek, amelyekért nem kár, de tegnap ünnepségre voltam hivatalos, muszáj volt öltönyben mennem – a többit nem részletezem, mivel nem erről akarok írni: a poszt a törvénytisztelő kalauzról szól.

 

Füzesabony után pár perc múlva belépett hozzánk a kalauz, egy fiatalember. Már megjelenésekor látszott rajta, hogy feszült. Bekurjantott egy jónapotot, majd módszeresen hozzálátott a jegykezeléshez, a különféle kedvezményre jogosító papírok tüzetes átvizsgáláshoz. Két sorral előttünk (a fiammal utaztam - két öltöny, hajaj) egy idős bácsi ült. A kalujzi (lófarkas hajával egészen lányos kinézetű volt) kéri tőle a jegyet, a bácsi mondja, hogy neki már nem kell, mert 65 éves, s mutatja az igazolványát. A szerelvény ura kézbe veszi a dokumentet, majd öröm tölti el az addig meglehetősen ideges vonásait, azonnal lecsap, hogy ez így nem érvényes, mert a bácsi augusztus 24-én lesz csak 65 éves, jelenleg tehát még nem érte el az ingyenes utazási lehetőség határát, vagyis csalt, mi más következhetne, mint a büntetés. A bácsi szégyenkezve magyarázkodik, hogy ő azt hitte, hogy mivel már 65. éves, ezért már jár,  továbbá hivatkozik valamilyen értesítésre, amit kapott, hogy neki járni fog, mindhiába: nincs kegyelem. A törvény az törvény: kalauzunk büntet, valami 2400 forintot vasal be az öregen, a Füzesabony-Tiszafüred távolságra, ami 30 km (tehát kb. 40 perc a MÁV-val).

 

A kalauznak igaza volt, a bácsi tévedett, büntetése így nyilván törvényes. Nekem rokonszenvesebb lett volna némi nagyvonalúság, pl. megelégedtem volna a tényleges díj kifizettetésével, ha már…, a rárakott 2000 forintos tételt nem éreztem a helyzethez illőnek.

 

Utólag fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy vajon derék, törvénytisztelő kalauzunk akkor is ilyen rettenthetetlenül lépett volna–e fel, ha nem egy 65 éves öreggel van dolga, hanem pl. egy kigyúrt, agyontetovált kopasszal? Mást is el tudnék képzelni a megidézett kopasz szerepében, de nem szeretném a rasszizmus vádját magamra vonni, ezért ezt nem teszem. A rettenthetetlenségre vonatkozó kérdés azonban továbbra is áll, mint vonatunk Ohat -Pusztakócson.

Harsog a média a tegnapi érdi eseménytől, s számomra meglepő, hogy akármelyik internetes újságban keresem a hírt, mindenhol azt emelik ki, hogy „rendőrök lőttek meg egy férfit Érden”. Legtöbbször ezt emelik ki a címek, aztán persze a cikkek beszámolnak a részletekről is, a  tv2 még azt is közölte, hogy a meglőtt férfi cigány volt, s lincshangulat alakult ki a helyszínen.

 

A címek alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy egy érdi illető békésen sétálgatott az utcán, mikor a szemét (esetleg rasszista) rendőrök váratlanul hátba lőtték, csak úgy, passzióból. Holott ha alaposan végiggondoljuk, a lövés csak ellenreakció volt, a férfi előtte többször is súlyosan megszegte a törvényeket: jogosítvány nélkül vezetett, a felszólításra nem állt meg, majd a rendőrök életét veszélyeztetve elsodorta őket. Ezek voltak az elsődleges cselekmények, a lövések csak ezek után következtek. Vagyis nem a rendőr lövését kellene kiemelni, hanem inkább azt hangsúlyozni, hogy „rendőrökre támadt a jogosítvány nélküli autós”. Egyetlen ilyen cikket sem találtam.

 

Mi lehet ennek az oka?

Lehetséges ok –jóindulatú megközelítésben-, hogy a címben a súlyosabb sérülés okát emelik ki, a rendőrök ugyanis hál istennek megúszták ilyen nélkül. Kevésbé empatikus megközelítésben ok lehet, hogy nagyobb szenzáció, ha a rendőr meglő valakit (mert ritkán fordul elő), mintha az intézkedő rendőrökkel valaki szembeszegül (ami viszont –sajnos- gyakori jelenség). Akármi is a valódi ok, feltűnő, hogy jobbra és balra sorolt médiumok ugyanúgy közlik a hírt, s így szerintem a címben mindannyian torzítanak: áldozattá teszik a bűnöst, a rendőrök ellen pedig hangulatot keltenek.

 

Remélem, odáig nem fogunk eljutni, hogy színre lépnek majd a jogvédők is, kimutatják az intézkedés jogtalanságát, meghurcolják a rendőröket, mert a mostani képlet egyszerű: a rendőrök tették a dolgukat, ahogyan azt kell.

Ebédelünk egyik kollégámmal, barátommal kettesben, beszélgetünk, szóba kerül a család. Történetesen jól ismerjük egymás rokonságát is, megemlíti apósát, kérdem tőle, hogy van  mostanában az öreg. Róla tudni kell, hogy vérbalos volt világéletében, évente pár alkalommal találkozom vele, ha a barátomnál összefutunk, sosem csinált titkot belőle, hová húz a szíve. Kíváncsi voltam, hogyan éli meg ezeket a hónapokat egy baloldali. Képzeld, mondja barátom, s nagy levegőt vesz, hogy előkészítsen valami meglepő bejelentést: az öreg nagy intenzitással kampányol – a Jobbik mellett. Micsoda?- kérdem, de megnyugtatott, hogy jól hallottam: T. bácsi, egykor szintén tanár, a Jobbik híve lett.

 

Ahogy összeraktunk színváltásának a mozgatóit, rájöttünk, hogy mindez nem is olyan meglepő. T. bácsi ugyanis itt él egy Eger környéki kisvárosban, méghozzá olyan településen, ahol jelentős a cigánynépesség aránya, s ahol az együttélés problémái sokkal nagyobbak (és egyre súlyosabbak), mint itt nálunk, Egerben. T. bácsiék sötétedés után nem mernek kimenni az utcára, ám mivel a főtér közelében laknak, mégsem tudják magukat kivonni az érintettség alól. Barátomnak rendszeresen panaszkodik, hogy estefelé a cigányok beözönlenek a városközpontba, s különösen mióta jó idő van, elviselhetetlenné teszik az életet, mindennapos élménnyé a félelmet. (Igen kedves jogvédők, nem a cigányok félnek, hanem tőlük félnek, nagyon sokan.) T. bácsit egy egyszerű válság, elkúrás, az ország csődbe vitele nem mozdította volna el soha az MSZP mellől, meggyőződését ezek nem ingatták volna meg soha: ősmasszívum volt, mint a Dekkán-fennsík. Ehhez a Jobbik kellett, annak látszata, hogy majd ők kezdenek valamit a cigányokkal.

 

T. bácsit mintegy két évtizeden át az MSZP csalta folyamatosan, most a Jobbik teszi ezt vele. Példáját azért említem, mert az eset általánosítható. A cigánykérdés elmérgesedése tagadhatatlan. Az is, hogy a nagypártok vagy nem foglalkoztak vele, ezzel bűnt követtek el, vagy olyan módon közelítették a kérdést, ami az átlagember számára értelmezhetetlen (SZDSZ). Jött a Jobbik, amelynek kétségkívül javára írható, hogy a problémát felemelte a nagypolitika horizontjára, jószerével ez az egyetlen témájuk, s eredményességüket máris bizonyítja, hogy a felmérések szerint a 3. párttá nőtték ki magukat ezzel az egy témával. Mert azt azért kevesen gondolhatják, hogy pl. Novák Előd vagy Szegedi Csanád annyira bizalomgerjesztő, hogy öreg nyugdíjasok csókolgatják arcképüket. Nem, a híveik nagyobb részét valószínűleg egy téma érdekli, mint T. bácsit, az a naiv meggyőződés, hogy majd jön a Jobbik, és megfékezi a cigányokat. Ebben éppúgy hisznek, mint kedves ismerősöm egykor a baloldalban.

 

Éppúgy csalódni fognak.