Itt az írás, forgassátok...

Kósza hírek már korábban is keringtek arról, hogy Szollár Domokos lesz a „szakértő” kormány szóvivője, de nem foglalkoztam ezzel: egyszerűen nem hittem el, hogy ez bekövetkezhet. Most aztán örülhet az ember, hogy „lyuk van a fenekén” („ahol elszállhatunk te meg én”), a hír ugyanis igaz: a szakérő kormánynak szakértő szóvivő dukál Szollár úr személyében.

 

Végiggondolva a dolgot nem is annyira meglepő mindez. Ezt a fickót kis túlzással a kutya sem ismerte az elmúlt év decemberéig. Akkor viszont berobbant a köztudatba a repülőtéri dolgozók sztrájkját kommentáló minősíthetetlen megjegyzéseivel, érzéketlenségével. Akkor figyeltem fel rá, s elnézve bárgyú arcát, a csuklóján lógó karperecszerűséget azon gondolkodtam, hogy ez a fiú alanyi jogon ilyen ostoba, s így sikerült feltornásznia magát a szóvivőségre, vagy valakinek a valakije, s bár alkalmatlan, de nem alkalmatlanabb, mint a kormány bármelyik tagja.

 

Nem, semmi meglepő sincs kinevezésében. Végül is most is elmondhatja, kicsit tágítva a kört, hogy Magyarország nem Kánaán, így tehát szívnunk kell, mint a Northon szívattyú, egyébként pedig kuss mindenkinek, kivéve a szóvivőnek. Megtalálták tehát a kormányhoz legjobban illő szóvivőt: fiatal, érzéketlen, alkalmatlan, valószínűleg máris több pénzt keresett, mint amennyit egy átlagember valaha is fog, így tehát könnyen szajkózhatja főnöke kedvenc mondatát: mindenkitől lemondást várunk. (A mindenkibe ők nem tartoznak bele.)

 

Én, a „sasika61” nevű blogger bejelentem az alábbiakat:

-        - Követelem az illetékes rendőri vezetők és Draskovics miniszter lemondását, azonnali hatállyal, mivel hónapok óta semmilyen eredményt nem tudtak felmutatni a közvéleményt élénken foglalkozató, cigányok halálával végződő ügyekben!

 

-        A szerdai újabb gyilkosság bebizonyította, hogy eddigi eljárásuk nemcsak teljesen eredménytelen, de semmiféle visszatartó ereje sincs: ha mindez így megy tovább, akkor további áldozatok várhatók.

 

-         Mindaddig, míg a gyilkosságokat ki nem nyomozzák, azt kell feltételeznem, hogy

a) a rendőrség valójában nem is akarja ezeket az ügyeket megnyugtatóan lezárni

 

b) hogy éppen ez a bizonytalanság felel meg valakik érdekeinek, mert addig folyamatosan lehet mutogatni szélsőségesnek minősített csoportokra, majd egy egyszerű következtetéssel megnevezni fő felelősként a jobboldalt, a Fideszt

 

c) erre bizonyíték, hogy a helyszínen Juhász Ferenc, a térség szocialista képviselője máris azt nyilatkozta: „a politika kiengedte a szellemet a palackból”, s aligha kétséges, hogy nem a kormány politikájára gondolt

 

d) a téma állandó napirenden tartása továbbá arra is alkalmas, hogy addig sem beszélünk pl. a kormány, kormányok alkalmatlanságáról, pl. arról, hogyan fordulhat elő, hogy bukott miniszterek, mint Szilvásy, Veres továbbra is a húsos fazék körül maradhatnak

 

e) ha az illetékesek mindenben áratlanok, akkor is le kell mondaniuk, mert akkor pedig alkalmatlanok feladatuk ellátására: további regnálásuk életeket veszélyeztet.

Egy bestiális gyilkosság aligha a legalkalmasabb eset politikai népnevelésre, hisz aki megszólal ilyen módon, az rögtön azt kockáztatja, hogy számára maga az eset egyáltalán nem megrendítő, fájdalmas, csupán ürügy valamilyen hátsó szándék kinyilvánítására.

 

Én sem kívántam szólni a kalocsai emberölés ügyében, míg el nem olvastam az Index cikkét, amelyben ugyan a Bors – ra hivatkoznak, de azért ők sem hagyják ki a ziccert: "Levágta barátnője fejét egy magyar gárdista" – harsogják már a címben is. Most ne menjünk bele se abba, hogy a tettes az „igazi” gárdista volt-e, vagy a kizárt verzióhoz tartozott - mindegy: tény, hogy tagja volt valamelyik szervezetnek; abba sem, hogy miként ítéljük meg a Gárdát (jómagam nem rajongok értük, de az inkalosokért sem). Ezek ugyanis lényegtelenek – a gyilkosság szempontjából. Azért gyilkolt-e a tettes, mert gárdista volt, vagy azért, mert elmebeteg, ez itt a kérdés.

 

Senki nem állítja, hogy politikai motivációk közrejátszottak a tettében: szerelmi féltékenységről beszélnek a hírforrások, vagyis annak, hogy az illető bélyeggyűjtő volt-e vagy gárdista, semmi jelentősége sincs. A bélyeggyűjtő, a lepkevadász éppúgy lehet gyilkos, mint egy gárdista; egy kormánypárti éppúgy, mint egy fideszes: ha nem politikai meggyőződése miatt öl, akkor az a szál mellékes, hangsúlyozása, kiemelése, előtérbe állítása súlyosan manipulatív, torzító. A hivatkozott cikk is félrevezet, torzít, s noha a bulvár rovatban jelent meg, egy magára valamit is adó újság nem hiteltelenítheti így magát.

 

Nem a Gárdát védem. Sőt. De ily módon lejáratni egy szervezetet, s kritikátlanul idézni az elhunyt nyilván sokk alatt lévő testvérét, miszerint felhívja „az emberek figyelmét arra, hogy minden eszközzel védjék meg a szélsőjobboldali társaságoktól gyermekeiket”, nos, ez méltatlan. A szélsőjobbtól valóban védeni kell a gyerekeket, mint ahogy más szélsőségektől is: számomra pl. a legradikálisabb párt az SZDSZ, én tőlük is óvnék mindenkit. De ha egy SZDSZ-tag gyilkosságot követne el, akkor sem állíthatnám, hogy azért teszem ezt, mert hajlamosak az emberölésre. (Az más kérdés, hogy „reformjaikba” belepusztulhatunk.)

Nem az SZDSZ vagy a Gárda gyilkol ugyanis: hanem a megzakkant ember.

 

Részvétem a lány hozzátartozóinak.

A mai parlamenti termést látva az ember azt hihetné, hogy van itt valamiféle válság, válságocska, ami a gazdaságot érinti, de ez mind smafu ahhoz képest, hogy mekkora méretű a politikai terrorizmus az országban. Neves előadók - Hiller, Gusztos, Lendvai és a végtelenül megnyerő Draskovics – énekelték el fő számukat: a félelemkeltés nótáját, némi antifasiszta tartalommal, hogy törvény kell a holokauszttagadók ellen, hogy a Jobbik így, a Jobbik úgy, a Magyar Gárda stb. Ez az antifasiszta harc teljesen olyan már, mintha egy kiégett slágerszerző próbálna visszatérni a piacra egy valaha sikeres, de azóta ezerszer megunt zenével: nincs nagy érdeklődés.

 

Illetve mégis. Erős ugyanis a gyanúm, hogy nevezett politikusokat egyáltalán nem érdekli a holokauszt. Nem érdeklik az elhunytak, de még az élők, a túlélők sem. Ezt az egész témát csak felhasználják kisszerű, személyes és pártérdektől vezérelve, s ebből pedig az következik, hogy legalább oly mértékben bűnösök, mint azok az egyébként kötözni való bolondok (pl. Dósa István társai), akik tagadják a holokausztot.

 

Nem érdekli őket valójában semmi más e témában, csak az, hogyan lehetne az idiótákat azonosítani a Fidesszel; hogyan lehetne rájuk kenni a mások sarát. Ezért riogatnak már jó ideje a Jobbikkal: felnagyítják egyébként tényleg létező hibáikat, majd egy fordulattal azokat rákenik a Fideszre. Mert ne legyenek kétségeink: nem félnek ők a Jobbiktól, sőt, annak örülnének, ha a Jobbik bekerülne a parlamentbe, ha képviselőt juttathatna Brüsszelbe, mert akkor itthon és a nemzetközi politikában is dokumentálni lehetne egy egyszerű összemosással, hogy itt szélsőjobboldali veszély van, s ennek fő felelőse a Fidesz.

 

Ez az, ami hányingerkeltő, és ha zsidó lennék, tiltakoznék. Így csak nyugtázom, mi történik szerintem. Egészen pontosan: nem tudnak már semmilyen távlatos társadalmi programmal előállni (sosem tudtak), egyetlen esélyük a kármentésre, ha a Fideszt minél többek számára szélsőséges pártként mutatják fel, s ehhez eszközül használnak bármit: még a holokausztot is.

 

Ebben a forgatókönyvben a Jobbiknak is osztottak egy kisebb szerepet, olyat, ami közel áll karakterükhöz, s azt hihetik: csupán magukat adják. Annyi eszük már nekik sincs, hogy észrevegyék: őket is eszközként használják.

Falusi származású vagyok, munkásszülők gyermeke, nagyszüleim azonban parasztok voltak, mint ahogy az utcabeli társaim szüleinek többsége is. Mondhatni: már csak emiatt is nehezen viselem, ha bárkit „leparasztoznak”, ha ezzel az egyébként sajnálatosan elterjedt kifejezéssel akarnak (le)minősíteni bárkit is. Emellett persze azt is tudom, hogy mekkora igazságtalanság van a szó mögött: a paraszt semmivel nem volt értéktelenebb soha, mint egy munkás vagy értelmiségi, vagy városi polgár: más volt, kultúrája azonban legalább olyan mélységű volt, mint az említetteké.

 

A parasztozás valószínűleg az „úri” világból ered, erre épült rá az a kommunista ideológiai elem, hogy a munkás értékesebb társadalmi kategória, mint a paraszt, legértékesebbek pedig a munkásosztály vezető erejéhez tartozók, a párttagok, azok vezetői pedig már-már az isteni szférában mozognak.

 

Szanyi Tibor nem először bizonyítja, hogy született bunkó. Évekkel ezelőtt hirdette, hogy nem érdeklik Orbán Viktor feleségének aktuális „ellései” (ezt a szót használta): akinek felesége valaha is gyermeknek adott életet, az ezek után nemigen tud ránézni hányinger nélkül, ha van benne egy csepp jó érzés, ehelyett mi van Szanyi úrral? Képviselő továbbra is, az MSZP oszlopos tagja. Holott a disznók közt lenne a helye (lehet, hogy ott is van?).

 

Most a köztársasági elnököt parasztozta le, mivel Sólyom László nem ment oda gratulálni Bajnainak, hanem felvonult a páholyba, s Bajnainak kellett utánamennie. Nem ismerem a protokollt, elképzelhető, hogy Sólyom László nem tartotta be azt, elképzelhető, hogy ezzel jelezni kívánta, hogy nem ért egyet teljesen az események ilyetén fordulatával: minden elképzelhető. Csak az nem, hogy „leparasztozzák”. Illetve sajnos, az is. Mert függetlenül attól, hogy hibázott-e Sólyom vagy sem, ilyet kultúrember nem mondhat, különösen nem vezető politikus. Ha nem ért egyet Sólyommal, ezt ki lehet fejteni, meg lehet róni stb., de aki parasztozik, az egyszerűen bunkó, akinek semmi helye a közéletben.

 

Ilyenkor kellene legondolkodnia a vele, velük rokonszenvező baloldaliaknak: mi lehet valójában ezeknek a véleménye a kisemberről, a parasztról, a munkásról, arról az átlagemberről, akire hivatkozva alapították pártjukat.

 

Lesz valami következménye mindennek? A frászt. A többi bunkóval együtt jót röhög a markába, még hátba is veregetik: most jól megmondtad, Tibikém, annak a parasztnak…

„Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott”- így vezette fel Janus Pannonius azt a csodát, amit pécsi püspökként láthatott: a Mecsek déli lejtőin a tél közepén kivirágzott egy mandulafácska.

 

Mi, méltatlan utódai, újabb pécsi csodának lehetünk tanúi. Május 10-én polgármester választás lesz Pécsett, a jelöltek száma váratlanul leapadt: a Fideszen kívüli pártok (SZDSZ, MDF) beálltak Szili Katalin mögé: kivirágzott – az Olajfa-koalíció!

 

Azonban nemcsak mi vagyunk a költő méltatlan utódai, de a „csoda” sem az igazi, mivel mindez valójában nem is váratlan: láttunk mi már különb csodákat. A két törpepárt ellenzékinek kívánja ugyan magát eladni, de ezt a szerepet valójában már maguk sem hiszik el, egyikük sem. (A választók pedig régóta nem.) Talán kísérlet ez az egész. Most, hogy az MSZP is erősen konvergál a 10 %-os népszerűség felé, talán elérkezettnek látják az időt megszondáztatni a közvéleményt: hogyan fogadná az új Baloldali Blokkot. Le lehetne mérni, mennyi szavazatra számíthatna a három párt együtt, elég-e mindez egy inkább balra húzó városban a Fidesz-henger feltartóztatására, vagy csak kármentésre alkalmas. És következtetni lehet: ha ez működik Pécsett, kicsiben, akkor milyen esélyei vannak az új koalíciónak nagyban.

 

És vannak praktikus szempontok is. A két kispártot a megsemmisülés örvénye fenyegeti, jobb ilyenkor megkapaszkodni valamilyen tartósabbnak tűnő erőben, nehogy nyilvánvalóvá váljon fölöslegességük - a tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznem: a KDNP hasonló cipőben jár. A liberálisok és a másik oldalról a KDNP magatartása érthető: nézeteik nem állnak messze az erősebb testvértől. Az MDF azonban kilóg a sorból. Ilyen egy „nemes konzervatív” párt? Lepaktál az ideológiai ellenféllel? Nem vagyok én naivabb a kelleténél, de azért mégis… Nem kéne legalább a látszatra adni? Vagy nyíltan bevallani, hogy kérem, mi nem konzervatívok vagyunk, hanem egyik alkotóeleme a balliberális oldalnak, Bokrostul , Habsburgostul?

 

A büntetés már csak emiatt is kijárna. Ha az Olajfa sorsa ugyanolyan véget ér majd, mint a korán kivirágzó mandulafáé J. P. versében, az méltó csapás lesz. Megérdemelnék.

Ne szépítsük a dolgot: az új kormány még el sem kezdte tevékenységét, a válságűzést, még valójában meg sem alakult, máris „odakozmált” a miniszterelnök főztje egy kissé. Még nem égett le teljesen, maradtak érintetlen területek, de a szag már érezhető, vagy szellőztetni kell, vagy az illatosítót használni: egyik sem jó előjel az étel minőségét illetően.

 

Már az alapanyagok egy része is „másodlagos frissességű” volt, gondolok itt a szakértők sorára Szekerestől Draskovicsig, az újak pedig…, nos, nem állítom, hogy mindannyian használhatatlanok, de némelyikőjük nemigen lehetne kormánytag Magyarországon kívül, legfeljebb a Burundi-típusú fejlett demokráciákban.

 

Kezdődött ugyebár Ficsor úrral, akit a Figyelő szerint a még a szocialisták is „szakmailag alkalmatlannak tartanak a titkosszolgálatok felügyeletére”, s aki tegnap a parlamenti bizottsági meghallgatáson nem kapta meg a többséget: lehetne ilyen ember miniszter pl. Németországban? Ficsor úrból az lesz, nem is akármilyen poszton, ha Bajnain múlik.

 

Vahl Tamás még a meghallgatásig sem jutott el, visszalépett, miután tegnap több cikk jelent meg a jelölt múltjáról, hogy az általa irányított SAP-t a versenyhivatal kartellezés miatt 690 millió forintra büntette. Mit mond Vahl úr? Ó, nem magát vagy Bajnait hibáztatja, hanem „hidegháborús viszonyainkat”. Tetszik érteni? Nem az a baj, hogy cégét elmarasztalták, ez szerinte nem lenne önmagában gond normális helyzetben, de hát a hidegháborús viszonyaink…

 

És itt a legújabb hír: „A Tocsik-ügyben korábban a vádlottak padján ülő  Boldvai László lesz a Közlekedési, Hírközlési és Energiaügyi Minisztérium államtitkára” (Index). Boldvait, aki korábban az MSZP kincstárnoka is volt, végül a Legfelső Bíróság felmentette, de azért az ellen felhozott vádak (befolyással üzérkedés, zsarolás) sokat mondanak. Hiába, a hidegháború…

 

Innen indulunk.

A többiek vagy teljesen feddhetetlenek, vagy még nem buktak le. Az azonban, hogy nevezettek jelöltek lehettek, sőt, esetleg lesz is belőlük valaki, mégis jogossá teszi a követelést: Kulcsár Attilát a kormányba!

Vegyes érzelmekkel olvasom, hogy a VDSZSZ újabb sztrájkot kezdeményezett április 30-ára: „Az érdekvédelmi szervezet felhív minden munkavállalót: aki nem ért egyet a kormányzati csomagban szereplő megszorításokkal, csatlakozzon a vasutasokhoz, és éljen törvény adta lehetőségével” (Index).

 

A megszorításokkal gyaníthatóan nagyon keveset értenek egyet, ők is leginkább addig, míg másokat érint: a vállalkozó szívesen húzna a közalkalmazott nadrágszíján és fordítva, azonban ha a magunkéról kell lemondani, akkor már alábbhagy a lendület. Vagyis elvileg érzékeny fülekre találhat az általános sztrájkra való felhívás, de aki csak kicsit is ismeri a „magyar néplélek” természetét, annak tudnia kellene, hogy ebből sem lesz semmi. (A kormányzók persze ismerik, és vissza is élnek vele, de ez más kérdés.)

 

Nem lesz, mert nem szeretünk sztrájkolni, még akkor sem, ha arra volna okunk. Ilyenek vagyunk, ilyenné váltunk. Szeretünk morogni, anyázni, kuruckodni, de országos méretekben mozdulni, azt nem nagyon: félünk is – most, a nagy elbocsátások idején főleg -, no meg lusták is vagyunk. Nem szeretjük továbbá, ha akár jó ügy érdekében, korlátoznak bennünket bármiben is, pl. a mozgásban.

 

Április 30-a nagyon sok középiskolában a ballagás napja. Legyünk őszinték magunkhoz: ha valaki nem jut el aznap a vasutasok miatt oda, ahova akar, nem azt fogja mondani, hogy „Ez a szemét Bajnai!”, hanem azt, hogy „Már megint ez a szemét Gaskó!” Mindegy, hogy valójában a vasutasok érte is sztrájkolnak (legyünk jóindulatúak), azt a kicsiny agyi műveletet, hogy elvonatkoztassanak a sztrájkot hirdetők személyétől a sztrájkot kiváltó személyekig, kevesen hajlandók megtenni. Ráadásul, ha nem vagyunk jóindulatúak, akkor bizony a VDSZSZ-en és Gaskón is találhatunk jócskán fogást, ezt most én nem teszem meg, csak jelzem, hogy hitelességi problémák itt is előfordulhatnak.

 

Hogy mi lenne a társadalmi ellenállás megfelelő formája, amit én is szükségesnek tartanék, azt persze én sem tudom, így aztán talán nem sok jogom van bírálni sem mások szándékait. Ezért vegyesek az érzelmeim. Látom a mostani szándék csődjét, de megoldásom nincs.

 

Kínomban teszem a javaslatot, hogy sztrájkoljunk inkább másnaptól. Garantált lenne a siker, s a közszolgálati rádió nem mondhatná, hogy 25 ezren sztrájkoltak - ma ennyire becsülték (le) a Hősök terén megjelentek létszámát. Május elsején ugyanis csaknem az egész ország távol marad a munkahelyektől. Utána meg jön a hétvége: háromnapos általános sztrájk, ez már igen…

Senki nem tévedhetetlen.

Gondolom, van néhány olvasóm, aki úgy véli, még az Isten is tévedhet, s erre bizonyítéknak látja, hogy létezem, blogot vezetek stb.

Én is tévedhetek: elfogult vagyok bizonyos irányban – nem tagadom -, előfordult, hogy itt a blogon is ellenőrzés nélkül közöltem valamilyen információt, amiről később kiderült, hogy nem igaz vagy nem úgy igaz.

 

Remélem azonban, hogy olyan nem fordul elő velem, mint Ónody-Molnár Dórával, aki a Népszabadságban közölt mai írásában szinte mást sem csinál, mint jobbik esetben téved, rosszabb esetben csúsztat, hogy megideologizálja a leendő Bajnai-kormány megszorító intézkedéseit. Írásának külön pikantériája – s egyben az újságszerkesztés nívóját is mutatja – hogy maga a Népszabadság is közölt éppen ma egy olyan írást, amelyben akaratlanul is cáfolják Ónody kisasszony egyik lényeges állítását.

 

„Nincs” – állítja címében a hölgyemény, s nekikezd érvelni, hogy miért helyénvaló, hogy a családtámogatásokat korlátozzák, a nyugdíjakat, a közszféra béreit csökkentik. Valójában azonban csak az első érdekli, utóbbiakról éppen csak odavet egy megjegyzést.

 

Első állításában kifejti, „ Tudható például, hogy az egyetemekre (sajnos) szinte kizárólag a középosztály gyerekei járnak. A diplomaosztóig fizetett családi pótlék azt jelentette, hogy a közösből több jut azoknak, akiknek eleve több volt. Megszorítások idején indokolt lehet ezért a jogosultsági korhatár csökkentése.” (Kiemelés tőlem.) Itt téved először: a családi pótlék egyáltalán nem jár a diplomaosztóig. A tervbe vett, 23. évhez kötött korhatár csökkentése azokra vonatkozik, akik általános iskolai, középiskolai, szakiskolai tanulmányokat folytatnak, nekik jelenleg annak a tanévnek a végéig jár a pótlék, amelynek időtartama alatt betöltik a 23. életévét . Ez ugye nem diploma, kisasszony?
 

Az már megítélés kérdése, hogy magát a pótlék alanyi jogosultságát át kell-e alakítani, erről ő nem ír, de más érveléséből valószínűsíthető, hogy ezt is helyeselné. Ebben is vitatkoznék vele, de mivel itt nem állít e tekintetben semmit, ezt hagyom.

 

Másik lényeges állítása: „A közhiedelemmel ellentétben a gyes összege és időtartama, illetve a szülési kedv között nincs szoros összefüggés.” Itt lőtt öngólt a Népszabadság: Rövidebb gyes, kevesebb gyerek címmel közölnek egy cikket, Ónodi-Molnáréval együtt, amelyben cáfolják, hogy ne lenne a kettő közt összefüggés. Egy felmérésre hivatkozva közlik: „Az anyák 86 százalékát befolyásolná a gyes és a gyed lerövidítése abban, hogy hány gyereket vállalna még.”

 

Most akkor mi a lap álláspontja, vagy annyira nyitott a lapszerkesztés, hogy a dadaista Barta Sándor szellemében vallják: „bárkinek bármikor bebizonyítom a magam és ellenfelem igazát és az ellenkezőjét is, mert mindennek az ellenkezője is igaz.”

Miután a miniszterelnök kilétének kérdése „sikeresen” megoldódott, továbbá eldőlt az is, hogy az MSZP elnöke Lendvai Ildikó lett, a sajtó (és persze elsődlegesen a politika) újabb gumicsontot lökött a nagyközönség elé. Nyilván úgy gondolták: nagyböjt van, rágcsáljatok még egy kicsinyég, a jövő héten egyébként is zabálhattok két pofára. Mármint a jó húsos, cupákos hírekből.

 

A nagyhétre az jutott, hogy ki lesz miniszter az új kormányban.

Katonakoromban Hódmezővásárhelyen volt egy tiszt, akinek sokszor idéztük mondását. Ha meglátott egy látszólag céltalanul mászkáló honvédet, azt kérte: Ön, honvéd elvtárs, jelentse, milyen poszton mozog itt!

 

Ez korunk fő kérdése ma is: hogy Draskovicsnak mennie kellene, de nincs jobb, aki elvállalja; hogy Békesi a tavasz tizenhét pillanatáról beszélgetett pusztán Bajnaival, semmi másról; hogy mi lesz Veressel, megtartja-e pénzügyi tárcáját, vagy fejlesztési miniszter lesz; hogy Oszkó vállalja-e vagy sem; hogy Kiss Péter megy vagy marad, s ha marad, akkor milyen poszton fog mozogni stb.

 

Nézzünk már magunkba: hányan rágják a körmüket, hogy Szűcs Erika megy vagy marad? Nem mindegy?Ugyanaz a brancs lesz, mint ami eddig volt, legfeljebb a sakktábláról eltüntetnek egy-egy parasztot, aki tisztnek érezte magát, vagy becserélik egy erősebbnek látszó bástyára: a bábuk változatlanok és továbbra is bábuk maradnak. Mindez nagyon nem érdekel.

 

Szerintem az országot sem. Túl akarjuk élni őket, ez az egy, ami fontos. Húzzuk ki valahogy ezt a legfeljebb egy évet, aztán húzzanak mindannyian a sunyiba.

Ez az egy érdekel.

Valaki hazudik, irgalmatlanul, a legújabb tatárszentgyörgyi gyújtogatás ügyében. Vagy a sértett, Horváth Lídia  vagy Papp Péter, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi igazgatója. Utóbbitól idézek: „A ház a sértettek hazaérkezésekor be volt zárva, az egyik tulajdonos, Horváth Lídia kulccsal nyitotta ki az ajtót a tűzoltóknak. Közben persze odabenn szinte minden égett, miután – bizonyítottan – valaki vagy valakik alaposan fellocsolták a két szoba szőnyegét valamilyen égésgyorsítóval, ami benzin, gázolaj, esetleg hígító is lehetett. Egy bezárt házba a nyílászárók megsértése nélkül bemenni, égésgyorsítóval fellocsolni a szőnyegeket, gyufát dobni rá, majd kulcsra zárni mindent és távozni lehet ugyan, de eléggé életszerűtlen.” (MNO)

 

Valaki nemcsak hazudik, hanem megtéveszti Mohácsi Viktóriát is, aki a Nap-keltében saját információira hivatkozva azt állította: minden be volt zárva a házban, egy ablak kivételével. Ha értelmezzük Pap Péter szavait abból meg az derül ki, hogy minden ablak (és ajtó) be volt zárva, kivétel nélkül. Ez nem mellékes probléma: nagyon is lényeges. Ha Mohácsi Viktória mond igazat, akkor elképzelhető az idegenkezűség. Ha Papp Péternek, akkor öngyújtogatás történt.

 

Jelen állás szerint ez utóbbinak nagyobb az esélye, a többi körülményt is figyelembe véve.(Közvetetten ezt igazolja, hogy a sajtó kezdi ejteni az ügyet: ők is gyanakszanak, hogy nem nagyon lehet ebből kihozni a rasszista szálat...) 

Mohácsi Viktória mást gondol, egyenesen odáig megy, hogy politikai menedékjogot kérne, egy Unión kívüli országtól. Azt is állítja, hogy „összefüggésben van a gyilkossági üggyel a mostani gyújtogatás.” Ez viszont lehetséges, hogy igaz. De nem úgy, ahogy ő gondolja. Ha kiderül, hogy öngyújtogatás volt, ha kiderül, hogy semmiféle nagy fekete autó, Árpád-sávos zászlóval nem járt a környéken (ez is elég életszerűtlen, kivéve, ha szándékosan terelni akarja valaki a figyelmet), ha kiderül, hogy aljas komédia részesei vagyunk, akkor talán elmondhatjuk, hogy Mohácsi Viktóriának állítása igaz: a szörnyű kettős gyilkosság sem rasszista indítékú volt.

 

De akkor tényleg jobb, ha menedékjogot kér, s vele együtt mennek mindazok, akik jobban örültek volna egy kis rasszista foltnak.

„Gazdag vagyok,
határtalan.
Azt sem tudom,
hány ingem van!
Hány ingemen
hány gomblyuk van,
hány gomblyukban
hány gombom van!”

Tamkó Sirató Károlynak ezt a rövid kis versét dúdolgatom, mióta csak olvastam, hogy Gyurcsány Ferenc az utolsónak hitt kormányülésen megajándékozta kormányának tagjait: a férfiak ezüst mandzsettagombot, a hölgyek tollat kaptak, emlékül a közös ü…, hú, ez így disznóság, szóval röviden: ajándékot kaptak emlékül.

 

Rendben van, különösen, ha nem a kormányfői protokoll legújabban megemelt 115 milliójából fizette a miniszterelnök az apróságokat: én hiszek benne, hogy saját zsebből ment a dolog, mert így illenék, Gyurcsány Ferenc pedig ismeri az illemet, pénze is van hozzá, gondolom, ő is gyakran dúdolgatja ezt a kis versikét, legalábbis az első két sorát.

 

Én mindemellett mégis reménykedem, hogy a kormánynak nem ez volt az utolsó ülése. Álmaimban gyakran megjelenik előttem egy látomás: a Gyurcsány-kormány utolsó üléséről. Ó, ez nem érne véget néhány óra alatt: évekig tartana, hosszú évekig. Közösen bevonulnának egy tágas terembe, előtte mindenki megkapná a szép, fémesen csillogó ajándékot, egy finoman megmunkált, ám nehezen nyíló karperecet, „Neked is van?”, kérdezhetnék egymástól, „Képzeld, igen! Nézd, milyen szépen simul a csuklóra, s hűvös, mint egy brüsszeli kormányfői fogadtatás!” – dicsekednének egymásnak.

 

„Te miért kaptad?” – így érdeklődnének, s aztán sorolnák: én 2006 őszéért, én az irtózatos államadósságért stb. Lennének ugyan páran, akik nem érdemelték ki az ajándékot, de gondolom, ők már csak szolidaritásból is részt kívánnának venni ezen a nagy, hosszan tartó kormányülésen.

 

De ez csak álom. Addig is marad az ezüst mandzsettagomb és a toll.

Legalább fémből vannak ezek is.

Remélem, sokan ismerik Gothár Péter Megáll az idő című szenzációs filmjét. Van ennek egy jelenete, amelyben Őze Lajos beül egy kocsmába a filmbeli Köves Dénessel, rendel egy kevertet, lehúzza, majd megszólal: „Ezt még nem tudták elrontani.”

 

Kevertet már évtizedek óta nem ittam, talán gimnazistaként egyszer-kétszer, úgyhogy nem tudom, milyen most a színvonala, de valószínűleg ugyanolyan vagy rosszabb. A kevertet, mint mindent, ami emberi, ugyanis el lehet rontani.

 

Van azonban, amit nem tudtak még ők sem elrontani. A tavaszt.

A sárgabarackfa mennybe szállna, ha nem lennének gyökerei, annyira zsongnak rajta a méhek. Megállok alatta, nézem, nézem, s elgondolkodom ilyenkor: mit verem én itt magam bármilyen ügyben, amikor tavasz van, gyönyörű! Hát nem több ez, nem különb ez, mint bármilyen félperces téma?

De igen, több és különb.

Akkor miért ez a szájtépés? Mert szeretném, ha békén hagynának, ha zavartalanul örülhetnék egy virágzó barackfának.

Nézzétek ezt a fát, ámuljunk együtt, s bizakodjunk: lesz még idő, amikor semmi nem lesz fontosabb, minthogy itt a tavasz!

Amitől az egri kórházvédők tartottak, az bekövetkezett: a HospInvest csődje nyilvánvalóvá vált azok előtt is, akik eddig még hittek benne.

 

Jól van ez így. Az igazság, ha késve is, általában felszínre kerül. A triumfálás azonban szükségtelen az én részemről is, de nem ajánlom a kórházvédőknek sem, noha a pokolba kívántuk/kívánjuk a HospInvestet éppúgy, mint az egri kórházat nekik juttató megyei szocialista képviselőket.

 

Nem győzelmi ünnepet kell ülni, ezt intézzük el magunkban, legyünk belül elégedettek, hogy igazunk volt, de közben őrizzük meg nyugalmunkat, és főleg ne bántsunk senkit fölöslegesen.

 

Elsősorban azokat nem, akik aláírtak, ilyen-olyan indokkal. Még azokat sem, akik mindezt nem megélhetési kényszerből tették, hanem hittek a HI „új egészségügyi kultúrájában”. Egyetlen neheztelő szónak sem lenne szabad elhangzania irányukba: ők így gondolták jónak, az alá nem írók pedig másképp. Akármi fog történni, nem az aláírók a hibásak.

Ugyancsak nem kell foglalkozni a HI-vel, egyelőre. Kár az időt rájuk vesztegetni: ha majd rendeződik a kórház-ügy, lezárulnak a bírósági eljárások, ráér azután felelősségüket vizsgálni.

 

Az ügyben a legnagyobb bűnt ugyanis nem ők követték el, hanem a megye szocialista vezetői, élükön Sós Tamással. Most velük kellene megegyezni, mivel a kórház a privatizálása előtt megyei tulajdonban volt, s ha a HI végleg becsődöl, a megyét terheli az ellátási kötelezettség. Minden kiegyezés alapja Sós Tamás lemondása. Menthetetlen bűnt követett el, vagy tudta, hogy a HI milyen anyagi helyzetben van, vagy nem járt el kellő gondossággal. (A téma politikai szálát: a HI feltűnő kötődését az MSZP-hez most nem is említem.)

 

Mégis velük, a szocialistákkal kell kiegyezni, felelősségüket nem tompítva. A város (Eger) már korábban bejelentette, hogy részben átvenné a kórház működtetését: sürgősen tárgyalásokat kellene indítani a megye, a város, a kórházvédők és a jelenleg is a kórházban dolgozók bevonásával. A HI-t ki kell zárni ezekből még akkor is, ha még ők vannak „házon belül”. Ugyanis a jövőre kell készülni. A négy felsorolt félnek, de főleg a megyei és városi vezetésnek kész forgatókönyvvel kell rendelkeznie ahhoz, hogy az első adandó alkalommal visszavegyék a kórház működtetését.

 

Mindez a szocialistákon múlik. Mernek-e vajon szakítani megrögzött gyakorlatukkal, belátják-e, hogy hibáztak, tévedtek, tudnak-e bocsánatot kérni a munkanélkülivé lett 600 családtól? Ha nem teszik meg, úgy fognak járni, mint pártjuk a nagypolitikában: rájuk ég a szégyen, ráadásul úgy, hogy semmit nem oldottak meg. A Parlament azonban messze van, kordonok védelmében a nagypolitikusok mindezt megtehetik (?). Itt azonban nincsenek kordonok, s elkerülhetetlen, hogy egy-egy megyei szocialista képviselő kilépjen az utcára.

Ha nem akarnak örökre lesütött szemmel járni, most lépniük kellene. Így legyen!

„Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék, az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj, szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is.”

 

Bethlen Miklós Zrínyi Miklós „hattyúdalaként” írja le ezt az anekdotát, a nem sokkal később életét vesztő Zrínyi a törökre és a németre értette a történetet (törökök ugyan a pokolra visznek bennünket, a németek azonban még magukat is vitetik).

 

Mi, kései utódok ugyanebben a helyzetben vagyunk: nem csak pokolra kerülünk, hanem még meg is nyergelnek, s magukat is velünk vitetik.

 

Nem a Bajnai-csomagra gondolok. Nem annak tartalmára, az külön vitát igényelne, hanem inkább arra, hogy ebből a csomagból alig lesz tartós bármi is. A lényegesebb elemei nem fognak továbbélni egy évnél, ha egyáltalán megvalósulnak. Közben azonban „pokolra” juthatunk.

 

Miért is lesz ez a pakk ilyen rövid életű?

1)      A kormány április közepén fog felállni, talán. Akármilyen gyorsan is fognak átfutni az egyeztetéseken az egyes elemek, legkorábban a második félévtől lesz belőlük törvény vagy kormányrendelet. Közben a kormánypártok bele fognak futni egy hatalmas vereségbe júniusban, s szívesen megnézném utána a Bajnai ultimátumát most gyorsan aláírók kezét: nem remeg-e meg ha gombot kell nyomni?

2)      Ezt a javaslathalmazt a társadalom nem fogadja el, még akkor sem, ha esetleg tényleg szükség van megszorításokra. Nem fogadja el azért, mert nem lehet tudomásul venni, hogy azok kérnek áldozatot, akik ide juttatták az országot. Márpedig nem lehet úgy kormányozni, hogy a többség csak a bukásukra vár: egy beteg sem gyógyulhat meg, ha bizalmatlan az orvosával szemben. Akkor inkább meghal.

3)      Állandósulni fognak az utcai demonstrációk: szakszervezetek, civilek stb. Ezek nem fognak csak legfeljebb néhány tízezres tömeget megmozgatni, de ha egyszer a Fidesz hívná tiltakozásra híveit, akkor nehezen lehetne rendet fenn-, a hatalmat pedig megtartani: a kormánynak állandó fenyegetettségben kell működnie.

4)      Legkésőbb tavasszal választások lesznek, a garantálható Fidesz-győzelem után a mostani javaslatok nagy részét hatályon kívül fogják helyezni, vagyis bő fél évet fognak megélni.

Vagyis:

-         az államháztartás helyzete ily módon alig javul majd

-         a kormánypártok mögötti társadalmi támogatás tovább erodálódik

-         legkésőbb 2010 tavaszától minden kezdődik elölről.

 

Feltéve, ha addig már nem leszünk menthetetlen helyzetben: a pokolban, velük együtt.

 

Mégiscsak megfontolandó lenne az előrehozott választás.

Kisebbik lányom azzal jött haza a napokban, hogy eljöhetne-e velünk egyik osztálytársa az uszodába. Persze, mondta feleségem, szívesen elvisszük (nekünk bérletünk van). A kis barátnő még nem járt ott, a gyerekek nyilván beszélgettek egymás közt, így került szóba, hogy mi elég gyakran lejárunk. Eltelt egy-két nap, jön haza Eszter, s mondja, hogy barátnőjét nem biztos, hogy elengedik a szülei, mert azt mondták a lányuknak, hogy ők „szegények, s nem szívesen adnak ki párszáz forintot ilyen szórakozásra.”

Aláírod, elvtárs?

 

A szülőket ismerjük, nagyon rendes emberek, tisztességgel dolgoznak, az apuka portás, az anyuka takarítónő, két kisgyereket nevelnek, ilyen körülmények között. Ma előfordulhat, hogy rendesen dolgozó házaspárnak meg kell gondolnia, hogy elengedik-e kislányukat uszodába (550 Ft a diákjegy), előfordulhat, hogy egy kilencéves kislány már azzal a tudattal él, hogy hiába dolgoznak a szülei: ők „szegények”.

Aláírod, elvtárs?

 

Ez a család még mélyebbre fog süllyedni a nagy reformok során: családi pótlék, bérek befagyasztva, árak növekszenek – fizessenek a gazdagok, ugyebár. Demagógia, de azért mégis megkérdezhetném: nem szégyelled felvenni a milliós költségtérítésedet egy ilyen világban, elvtárs?

 

És még csak nem is ők vannak a mélyben, hiszen legalább munkájuk van (amiért szart sem fizetnek), tartanak egy minimális civilizációs szintet, próbálnak felszínen maradni. De hány ezren vannak, akik önhibájukon kívül kerültek rosszabb helyzetbe, akiknek nemhogy az uszoda, de a mindennapi megélhetés is probléma.

Tényleg a társadalom egészének kell fizetni, elvtárs?

 

Nem érzel valamelyes felelősséget, hogy ide jutottunk, hogy ide juttattátok Magyarországot: te, a melletted ülő mameluk, pártod, kormányod, szeretett vezéred, a tegnapi és a mai, Gyurcsány és Bajnai, ti, mindannyian.

Hát nincs közületek vagy húsz tisztességes ember, aki legalább most azt mondaná, hogy szarok bele, úgyis bukni fogok, akkor legalább méltósággal.

Tényleg aláírod, elvtárs?

A most következő történetet nem lehet finomkodva elmondani, csak maga nyers és undorító valóságában. A sztorit egy barátom mesélte, vele esett meg.

 

A rendszerváltás előtti években kedvelt utazási célpont volt a magyar turisták körében a bolgár tengerpart. A barátom egy kisebb társasággal utazott oda, mind fiatalok.

Egy alkalommal messze beúsztak a tengerbe, amikor ellenállhatatlanul rájött a szarás. Esély sem volt rá, hogy partot érjen, kénytelen volt ott elvégezni a dolgát. Kissé eltávolodott a többiektől, hogy ne látszódjon, mit művel, levette a fürdőnadrágját, s szégyenkezve bár, de beleeresztette az adagot a tengerbe. Majd mint aki jól végezte a (nagy) dolgát, lassan közelebb úszott a többiekhez, mintha mi sem történt volna. Pár perc múlva jöttek kifelé. Ahogy úsztak, egyszer csak a barátom orra előtt megjelent a méretes hurka.

A szar előzött.

Ha nem tudta volna, hogy ki a „szerző”, valószínűleg átkozódásba kezd, így azonban csak nevetett magában egy hatalmasat, nyugtázva, hogy olykor van isten, aki nem ver ugyan bottal, de nem is hagyja megtorlatlanul a „bűnöket”, s amikor évekkel később elmesélte nekem a történetet, még akkor is majd beszartunk a röhögéstől mindketten.

 

Hogyan jutott mindez éppen a mai napon az eszembe, s mit keres ez a történet egy közéleti blogon?

Szerinted?

 

Szokásomtól eltérően nem fogok valami bevezetőfélét írni, hiába tanította meg jó néhány évtizede Juhász tanító néni, hogy bevezetés-tárgyalás-befejezés: ez minden fogalmazásnak az alapja; nem akarom én húzni az időt, nem akarok visszaélni senki türelmével, hogy idáig érve az olvasásban azt mondja bárki is:  a keze tört volna le ennek is, amikor tollat, akarom mondani billentyűzetet ragadott; belevágok hát a közepébe, nem kezdem el a mai posztomat Léda tojásaitól, egyáltalán semmilyen tojástól, hanem in medias res kimondom, amit gondolok: miniszterelnöknek jelentkezem!

 

Meglepődtél, mint a pártkongresszus, mi?

Na, ez van. Merthogy alkalmas vagyok szinte minden tekintetben, és vállalnám is. Dacolva a köztársasági elnöki intéssel, de várd ki a végét!

 

A mai miniszterelnök-jelöltek ugyanis elfogytak, mint a fonnyadt virsli egy szakszervezeti majálison: Surányi nem vállalja, hiába utazott egyeztetni Moszkvába, akarom mondani Brüsszelbe, Jaksits György már az utazásig sem jutott, hogy éppen ma jelölt-e még Glatz vagy Vértes, azt most hirtelen nem tudom, egyszóval: 14. 43 perckor, amikor e sorokat írom, nincs friss felhozatal a miniszterelnöki nagybani piacon, gondoltam, befurakszom ebbe a szegmensbe, megcsinálom életem üzletét, mert Petőfi Jánossal együtt vallom: Sors, nyiss nekem trezort, hadd tehessek a családomért valamit!

 

Kezdjük azzal, hogy nem vagyok egyetlen pártnak sem a tagja – ez megfelel az SZDSZ-nek. Nemcsak tanár-típusú egyén vagyok, hanem kifejezetten tanár, erre már Karsai és az MSZP morgószárnya is akkorát bólinthatna, mint varjú, ha meglövik a villanydróton. Egyszerűen falhoz állítanám az MSZP-t, na nem úgy, mert én szociálisan érzékeny és szelíd ember vagyok, hanem léthelyzetemmel: az ország nagyobb részének át tudnám élni sorsát, kell ennél jobb nyitó pozíció? Nemhogy bankár nem vagyok, de egyenesen utálom a pénz-ügyeseket, legnagyobb befektetésem az volt, hogy megtakarított pénzemért eurót vettem 278 forintért pár éve, majd most eladtam még 293 forintos árfolyamon: bizonyítani tudom, hogy nem értek a banki ügyletekhez – előny az MSZP-nél. Viszont van bennem egy minimális fogékonyság a liberalizmus egyes eszméi iránt, ezt kissé feltupírozva, elektromikroszkóp alá helyezve el lehetne adni az SZDSZ-nek. Továbbá: népi származású gyökér vagyok, nem, ez így félreérthető, népi gyökerű eredet, ez sem jó, a francba, ne cifrázzuk: faluról származom na, szeretem a vidéket – ez jó lehet az MDF-nél (vagy már nem, ezt talán jobb lesz óvatosan kezelni!), közel állok a Fideszhez, elsőáldozóbérmálkozó görögkatolikus vagyok (KDNP!), vagyis az összes parlamenti párt támogatását bírom, bírhatnám.

 

Ne mondja senki, hogy van jobb nálam, annál is inkább, mert nincs senki! Szegény anyám, amikor testvéreimmel néha-néha összebalhéztunk, gyakran szólt ránk emígyen: „Ne cigánykodjatok már!” Miután 20 éve nem él, csak ebben a formában tudom idézni, nézzük el neki, hogy nem esett át a kötelező agymosáson, s így nem mondhatta: „Ne romáskodjatok már!” Na mármost, ezt mondhatnám végső érvként magam mellett én is: kell itt nekünk világ csúfjára cirkuszolni egy ilyen posztért, ez a kérdés, tehát válasszatok meg, egyezzünk ki, drága tesvéreim, szeressük egymást gyerekek, nevezzetek ki !

 

Ja, programom az nincs. (Mér, kinek van?) De ígérem, hogy kinevezésem után egy nappal lemondok olyan formában, hogy arra még a köztársasági elnök is azt mondja majd: hiába, ez a Sasika érti a demokráciát, hogy ilyen elegáncs megoldást választott.

 

Most pedig figyeld meg szépen, hogy a Sólyom-motívum milyen szépen keretbe foglalja ezt a posztot!

Holnap kiderül, hogy csütörtököt mond-e ez alkalommal is az annyiszor becsődölt jogállamiság, vagy végre tiszta lappal kezdhetünk hozzá a romeltakarításhoz, Kovács László egykori szép szavával élve: a kármentéshez. Vannak persze bennem kételyek, főleg amiatt, hogy a döntés – mint oly sokszor- most is az SZDSZ kezében van, s Fodor Gábor nem késlekedett kijelenteni, hogy ők nem azért ellenzik az előre hozott választást, mert félnek, hanem mert az ország érdeke nem ezt kívánja. Az ország érdeke – szerinte - nyilván azt kívánja, hogy még egy évig folytatódjon a semmittevés, az ötletelés, mert hát addig is biztosak a képviselői helyek. Ugyanakkor szabott egy meglepően szűk határidőt az egyeztetésre: csütörtököt mondott. Ez a dátum holnap lejár.

 

A miniszterelnök-jelöltek börzéjén jelenleg az SZDSZ Surányi-részvényeket ajánl megvételre, amitől az MSZP egy része láthatólag ódzkodik, s bár nem tudom, mi folyik a színfalak mögött, de nehezen tudom elképzelni, hogy egy Karsait, Szanyit stb. rá lehetne venni a „bevásárlásra”, a határidő pedig egyre szorít. Gondolom, egyrészt ígérnek egymásnak fűt-fát (leginkább a MSZP az SZDSZ-nek), kölcsönösen sakkban tartják és fenyegetik egymást (jön a patás ördög!), kérdés, hogy ki fogja felrúgni a sakkasztalt, lesöpörve a bábukat.

 

Ma az asztalborításhoz egy fokkal közelebb kerültünk, hála Sólyom László köztársasági elnöknek, aki figyelmezette a játékosokat, hogy nem teljesen komilfó, ahogyan játszanak, s egyébként is új partit kellene kezdeni, talán más játékosokkal. A köztársasági elnök urat ezért dicséret illeti. Ilyesmit vár el az ember tőle: mondjon határozott véleményt, s ne féljen attól, hogy szemére vetik: hogy jön ő ahhoz, hogy beleszóljon a nagyok játékába. Hát úgy, kedves Lendvai Ildikó, hogy Önnel szemben az ország nagyobb részének elege van a mutyikból, s azt akarja, hogy „öntsünk tiszta lapot a pohárba” - s ennek szellemében nyilatkozott Sólyom László. Ja, hogy ez nem esik egybe az Ön véleményével? Akkor valaki tévúton jár.

 

Holnapra okosabbak leszünk. Remélem, a parti nem úgy fog végződni, hogy a felek kölcsönösen megállítják az órát, s megkezdődik az örökcsütörtök. A Megáll az idő ugyanis filmek elsőrangú, dalnak már giccses, a politikában pedig egészen undorító.

A Népszabadságról nem állítható, hogy információik minden esetben 100 %-osan megbízhatóak lennének, hírhedt tévedéseiket azonban általában a jobboldal elleni politikai szándékok motiválják (lásd: hamisított Teller-levél), hirtelenjében nem emlékszem olyan melléfogásukra, amikor a baloldal kárára tévedtek volna, noha nem zárom ki, hogy ilyen is előfordulhatott.

 

Ma egy nagyon érdekes, nekünk, egrieknek (de talán az ország közvéleményének is) sokat mondó cikket jelentettek meg. Ebben beszámolnak arról az értesülésükről, hogy az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) eladja a HospInvest Zrt.-ben lévő 30 százalékos tulajdonrészét, amelyért 2007-ben négymillió eurót (mai áron 1,2 milliárd forintot) fizetett. A mintegy 120-150 birtokukban lévő részvény névértéke darabonként egymillió forint, a londoni székhelyű pénzintézet ma ennyiért hajlandó túladni azokon, azaz komoly veszteséget szenved az üzleten.

 

Ha igaz a hír, akkor az azt jelenti, hogy a bank az üzleten legalább egymilliárdot veszít, de még ezt is vállalja, csak megszabadulhasson a részvényektől. Másrészt azt is jelenti mindez (amit sokan, főleg itt, Egerben sejtettek), hogy a helyi megyei kórházat botrányos körülmények között privatizáló HI nagy bajban van, s még nagyobb bajban lesz.

 

Az ember nem tud szabadulni a gyanútól, hogy az EBRD veszni látja a kórházért folyó pert, amelyben éppen egy hete hoztak a megye szocialista vezetését elmarasztaló ítéletet, egyelőre még csak első fokon. A HI és a megye fellebbezett, az EBRD készülő akciója viszont felér egy jogerős döntéssel.

 

Kicsit tágabb összefüggésbe helyezve a dolgot talán az sem véletlen, hogy a bank kiszállási tervei egybeesnek a kormány megroggyanásával. A HI útját a szocialisták egyengették, itt korábban olyan hírek is terjengtek, hogy maga Gyurcsány vagy Kökény Mihály járta ki az EBRD beszállást a HI-be, s most, hogy a politikusok buktak, a bank menekülőre fogta a dolgot, menteni azt, ami még menthető. Gyurcsány a velejéig tiszta Zuschlag és a makulátlan Hunvald mellett talán a nagy befolyású helyi szocialisták (Sós Tamás) perbeli vereségére is gondolt, amikor nekitámadt az igazságszolgáltatásnak, részrehajlással vádolva meg őket. (Azóta Bárándy Gergely ugyan megnyugtatott mindenkit, hogy a Fidesz egyes politikusai ellen is folynak perek, de ezeket a sajtó nem veri nagydobra – hiába, a sajtó is Fidesz befolyás alatt áll…)

 

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a HI elnöke, Kollányi Gábor cáfolta a hírt a helyi sajtóban, ezt azonban olyan sajátos módon tette, ami akár beismerést is jelenthet. Kollányi „korainak tartott bármit is mondani, hogy milyen szakmai befektetőkkel tárgyalnak, és ezek milyen feltételekkel lépnének be a cégbe” (HEOL).

Talán nem a szavak kiforgatása ezt úgy értelmezni, hogy azért tárgyalnak bizonyos befektetőkkel, mert más befektetők ki fognak szállni.

Bloggerektől kezdve, publicistákon át egészen Lendvai Ildikóig tart azok sora, akik kárörvendve gúnyolódnak, hogy mi lesz a Fidesszel, a párt híveivel, most, hogy Gyurcsány lelépett; mi fogja összetartani a jobboldali konglomerátumot a „Gyurcsány, takarodj!” varázsige helyett?

 

Korai ez a gúnyolódás. Mindenekelőtt azért, mert az ige aktuálisabb, mint valaha: „Gyurcsány, takarodj!” Aki azt hiszi, hogy önszántából, a nemzet érdekét nézve éppen ő bármikor is kész bármilyen posztról meghátrálni, az nem ismeri őt. Aki azt hiszi, hogy a „nagy államférfi” (by Hagyó Miklós) belátta az idők szavát, az semmit nem tanult a miniszterelnök előző lépéseiből: természetesen kavarja most is, mint Piszkos Fred a „málnaszőrt”.

 

Másrészt. Magára valamit is adó jobboldali nem hihette és nem hirdette, hogy kizárólag Gyurcsány volt itt felelős mindenért, s távozásával minden megoldódna. Ez legfeljebb a szükséges, de nem elégséges feltétel lett volna. Én pl. sosem voltam olyan finnyás, hogy kizálólag tőle undorodtam volna: utálom az egész pártot, propagandistáikkal együtt. Mert ugyan övé a fő felelősség, de rajta kívül sáros itt mindenki: a seggnyaló Debreczenitől kezdve a legutolsó mezei MSZP-s képviselőig, akik valaha is hitték, hogy egy ilyen zavart személyiségű ember hozhatja el a megváltást bárki számára, s támogatták az utolsón túli pillanatig, s még most is kapott 85%-ot pártelnökként. Az már csak a szarkavarás intenzitását jelzi, hogy ugyanezt a személyt, akit most vezetőjüknek választottak, két hét múlva le fognak szavazni a parlamentben, mint alkalmatlant. Bájos, ugye?

 

Harmadrészt. Utálni bárkit lehet, s amíg Lendvai Ildikó mikrofon közelbe kerül, addig garantált, hogy lesz célszemély is. Elég csak a hangját hallani, a mélyről jövő undor aligha nyomható el. Főleg, ha olyan veretes baromságokat mond, mint ma: egyszerre édesgeti a Fideszt, hogy vegyen részt a nagy népi összefogásban, majd gyalázza, hogy milyen antidemokratikus párt.

Ez utóbbi egyébként a miniszterelnök kommunikációjának is egy gyenge pontja. Kinyújtja kezét (látszólag) a Fidesz felé is, felajánlja számukra is a leendő kormányban való részvételt, majd még ugyanabban a mondatában azonnal vádaskodik, hogy a Fidesz kártékony párt, amely ellen küzdeni kell, főleg, hogy biztatást ad a rasszista, antiszemita stb. megnyilvánulásokhoz (ez egyébként Gyurcsány szerint a fő bűnük). Na most akkor mi a fenéért akarja őket bevonni a kormányzásba? Hát hiányzik az országnak, hogy éppen egy ilyen bűnös párt kerüljön kormányra, amelyet egyébként a magyar történelem legnagyobb szélhámosa vezet?

 

Negyedszer. Ennek az egész összeborulás-vágynak valójában egy célja van. Az, hogy abból a trutyiból, amit a szocialisták eddig összehordtak kormányzás címén, másra is fröccsenjen egy kis bűzös lé. Lehetőleg mindenkire. Nehogy tudatosuljon bárkiben az éles cezúra: meddig tart az egyik korszak, s hol kezdődik a másik. Hogy a számukra és számunkra is legrosszabb esetben elmondhassák: mi a szakadék szélére vezettük ugyan az országot, de ti löktétek bele!

 

Még hogy nincs kit és mit utálni!

„Ha most elvétem, nem kár értem” – mondhatná Orbán Viktor Cseh Tamás-Csengey Dénes sorait, és valóban így van: a legfontosabb döntéseket nem Gyurcsány Ferencnek, nem az alig mérhető támogatással rendelkező pártocskáknak, hanem Orbán Viktornak, illetve a Fidesznek kell meghoznia.

 

A magyar társadalmat a rendszerváltás elvileg felhatalmazta a sorsába való beleszólás jogával, ugyanakkor arra kárhoztatta, hogy ezzel a jogával legfeljebb négyévente éljen. Ráadásul háta mögött gyalázatos paktumok köttettek már az első hónapokban, kezdve az MDF-SZDSZ egyezménnyel egészen Medgyessy megpuccsolásáig. Többek között ez is az oka a politikától való távolságtartásnak, a kiábrándultságnak, undornak, amit még jogosnak is hihetnék, ha nem lennék meggyőződve, hogy valakiknek éppen ez a céljuk, mert addig is halászhatnak a zavarosban.

 

A Fideszt felkészületlenül érhette annak idején Medgyessy leváltása, reakciójuk érthetően óvatos volt, így lényegében asszisztáltak a kormányváltáshoz. Ma csak látszólag vagyunk hasonló helyzetben, helyzetünk lényegesen rosszabb: a gazdaságunk a padlón, a kormánypárt elutasítottsága minden korábbinál nagyobb. Meggyőződésem, hogy amennyiben a Fidesz hagyja, tűri ezt a kibontakozó gyalázatos színjátékot, akkor megérdemli, hogy eltűnjön a süllyesztőben. Pozitív fejlemény, hogy elzárkóznak a tárgyalásoktól s új választást követelnek. Ez azonban korántsem elég. A választások szükségességét ugyanis nem elég naponta százszor elmondania a szóvivőknek, azokat ki kell kényszeríteni. A szóra-bátrakból elég volt. Igazat kell adnom a Jobbik felhívásának: ha kell, akkor utcára kell vonulni.

 

Egészen konkrét javaslatom is van: már a legközelebbi hétvégére hatalmas nagygyűlést kell Budapestre szervezni, nem este hatra, fáklyával, hanem délután két órára, hogy mindenki odaérhessen Battonyától Nemesmedvesig, s aki akar, az még haza is mehessen. Meg kell mozdítani legalább kétmillió embert azok közül, akiknek elege van a kamarilla-politikából, abból, hogy megint nélkülük, a hátuk mögött döntenek, s nyakukba akarnak akasztani valakit, aki lényegében Gyurcsány bábja lesz, s el fogja végezni azt a piszkos munkát, amire már Gyurcsánynak sem volt gyomra vagy bátorsága. Ugyan semmi garancia sincs rá, hogy egy ekkora tömegdemonstrációnak közvetlen hatása lenne, de egyrészt nem lehet kizárni az ellenkezőjét sem, másrészt nem érheti az a vád Orbán Viktort, hogy gyáván tétlenkedik.

 

Továbbá: ha mindennek semmi hatása sem lenne, a Fidesznek akkor is van mit lépnie. Nem kivonulni kell, ha Gy. F. megszólal, hanem ki kell vonulni egészében a parlamentből. Átvonulni valami más terembe, afféle modern „labdaházi eskü” mintájára kimondani, hogy „mi képviseljük a nép többségét”, s addig innen nem mozdulunk, míg a nép nem nyilváníthatja ki akaratát, hogy ki vezesse az országot.

 

Hogy mi cél vezette Gyurcsány Ferencet a mai sajátos lemondásával, hogyan taktikázott, az már majdnem mindegy, engem meg egyáltalán nem érdekel, még annyira sem, hogy találgassak. Az egészben számomra egy dolog izgalmas: akaratlanul is megcáfolta azt az általa és társai, továbbá a szabaddemokraták által gyakran használt érvet, hogy egy előrehozott választás nem tenne jót az ország megítélésének, különösen a válság közepette, mert hónapokra megbénulna a kormányzás.

 

Jelentem: a kormányzás mindenképpen meg fog bénulni, tehát elhárult az akadály a parlament önfeloszlatása, az új választások kiírása előtt.

 

Miért?

Az országnak új miniszterelnöke legkorábban húsvét után lehet. Hogy mekkora legitimitással fog rendelkezne ez az egyelőre még ismeretlen személy, az nem kétséges. Jogilag biztosan törvényes lesz a kinevezése, ám demokratikus felhatalmazással nem fog rendelkezni, bárki legyen is az (ez még akkor is igaz, ha az a teljességgel valószínűtlen eset következne be, hogy Orbán Viktor kapna valamilyen parlamenti machináció révén megbízatást).

 

A kinevezése után tárgyalnia kell leendő koalíciós partnerével, össze kell állítania kormányprogramját, ez sem fog menni két nap alatt. Mindezt egy választási kampány közepén, hiszen júniusban egyébként is választunk. Ennek végeredménye sem kétséges. Bárhogy is fog hatni a közvéleményre a miniszterelnök lemondása, az MSZP veresége elkerülhetetlen, legfeljebb a mértéke lehet kérdéses. Ez a vereség az MSZP-n belül fel fogja erősíteni az elégedetlenkedők hangját, a közvéleményben, továbbá a Fideszben pedig az új választások követelését. Vagyis vissza fogunk jutni oda, ahol most vagyunk, s ez még a jobbik változat.

 

Mert van Jobbik-változat is. Pl. az erőszakos utcai demonstrációk elharapódzása, a visszatérés a 2006 őszi állapotokhoz: az állandósuló káosz, az anarchia. A Jobbik máris felhívást tett közzé, melyben Orbánt felszólítják a parlamenten kívüli politizálásra, s nem kétséges, hogy az országnak egyébként a Jobbik-kal nem rokonszenvező tömegeiben is csalódást fog kiváltani, ha a Fidesz megint óvatoskodik, s ezzel asszisztál az MSZP újabb kaméleoni trükkjéhez, vagyis az a radikalizálódás fog végbemenni, amit olyannyira nehezményez – szavakban – maga Gyurcsány is.

 

Minden józan érv az új választások mellett szól. Ha csütörtökig a képviselők képesek lennének felelős döntést hozni, akkor még a költségeket is mérsékelni lehetne, mert a két választást egyben meg lehetne tartani.

Mire várnak? Mire várunk?

Nincs kétségem afelől, hogy bizonyos pályázatoknál az azokat kiírók rugalmasan alakítják az eredeti feltételeket, többé-kevésbé aszerint, hogy kit akarnak helyzetbe hozni. De konkrét tapasztalatom sincs, hogy mindez így volna. Munkám során én egyfajta pályázattal találkozom rendszeresen: a gimnázium alapítványa ösztöndíjat biztosít a kiemelkedő tanulmányi eredményt elérő, szociálisan rászorult tanulóknak, amit pályázattal lehet elnyerni. Ehhez különféle iratokat kell csatolni, megadott határidőre. Ha valamely irat hiányzik, vagy az illető lekési a határidőt, akkor arra a félévre elesik az ösztöndíjtól. Ez ilyen egyszerűen, ám korrekten működik. E látszólag merev szabály mögött valójában az a szándék munkál, hogy maga a rendszer kezelhető legyen, továbbá van benne egyfajta nevelési célzat is: tanulja meg a gyerek, hogy a „való világban” a határidőket, feltételeket tartani kell (más kérdés persze, hogy a „való világ” át van szőve korrupcióval: de talán még az iskolának nem feladata, hogy megtanítson lopni-csalni-hazudni, én legalábbis a munkaköri leírásomban nem találtam erre vonatkozó részt…)

 

Ezt az egyszerű mechanizmust nem érti, vagy nem akarja érteni Kökény Mihály, aki úgy kommentálta a Nógrád Megyei Bíróság döntését, hogy „az egri Markhot Ferenc Megyei Kórház esetében nem a gyógyítás minősége, hanem egy eljárásjogi vita vezetett ahhoz, hogy a bíróság első fokon érvénytelenítse az önkormányzat és az új működtető között létrejött szerződést”. (Mint ismeretes: a Nógrád Megyei Bíróság kedden első fokon érvénytelenítette a Heves Megyei Önkormányzat és a HospInvest Zrt. közötti szerződést, amelyet az egri Markhot Ferenc Megyei Kórház működtetésére kötöttek 20 évre. A szerződés érvénytelenítését Eger város önkormányzata kérte a bíróságtól, amely azért döntött így, mert a HospInvest nem a meghatározott formában csatolta a banki igazolást, a megyei önkormányzat pedig az igazolási hiányosságról tudva kötötte meg a szerződést.)

 

Pedig ha megértené a bíróság döntésének jogosságát, akkor nem vádaskodna azzal, hogy „az átalakítás (a Fidesz számára) csak akkor probléma, ha szocialista párt által irányított megyében vagy városban történik. Amikor a Fidesz kezében van a megye vagy a város irányítása, akkor semmilyen gond nem merül fel, hiszen vagyonkezelésbe adás, működtetési privatizáció szép számmal történt Körmendtől Heves városáig.”

 

Tény, hogy vannak olyan jobboldali önkormányzatok, amelyek szintén privatizálták kórházaik működtetési jogát. Tény, hogy ezekből nem lett országos botrány. Ellenben az is tény, hogy a HI itt, Egerben nem teljesítette a pályázatban kiírt feltételeket, ennek ellenére győzött (a Debreceni Egyetemmel szemben). Éppen ez veti fel annak gyanúját, hogy itt valójában nem az egészségügy javítása lebegett a döntést meghozó szocialista képviselők szeme előtt, hanem politikai célzatú privatizáció történt, számomra ismeretlen okból, érdekből. Ezt erősíti meg az is közvetett módon, hogy a HI általában szocialista városokat tud megszerezni, s nem az egri az egyetlen botrányos esete, legutóbb pl. Szigetvárról olvashattunk hasonló híreket. A megyei önkormányzat foggal-körömmel ragaszkodott, ragaszkodik a HI-hez: határidőket módosított, mindent elnézett, mert azt hitték: mindent szabad, vagy ha nem, akkor annak sem lesz semmilyen következménye (mert hát minek van következménye ugye nálunk?). Most vesztettek, még csak első fokon, s teljesen mindegy, hogy formai vagy tartalmi hiányosság miatt.

 

Ajánlom figyelmükbe a poszt elején leírtakat: ha a HI tanulmányi ösztöndíjra pályázott volna oly módon, ahogyan a kórház működtetésére, egészen bizonyosan nem nyert volna el egy fillért sem. Még akkor sem, ha egyébként kitűnő a bizonyítványa.

A rendszerváltás előtti évtizedekben terjedt az a legenda, hogy bizonyos bolgár kamionok cirkálnak Európa útjain, amelyekkel nem tanácsos találkoznia azoknak, akik a „szocializmus ellenségei”, mert könnyen végzetes kimenetelű baleset áldozataivá válhatnak.

Hogy ebből mennyi volt az igazság s mennyi a képzelet szüleménye, azt nem tudom eldönteni, a módszer valószínűleg működött, ha nem is biztosan ebben a formában.

 

Helyesbítek. A módszer ma is működik. Legalábbis Szabó Máté ombudsman szerint, aki gyanúsnak véli, hogy két nappal a kaposvári börtönben indított vizsgálata után a büntetés-végrehajtás egyik járművével karambolozott. A bv illetékes, szombathelyi intézete elismeri a karambol tényét, de azt állítják, hogy abban a járművet vezető „fiatalember” volt a hibás, amit ő el is ismert. (Feltéve, hogy ugyanarról az esetről beszélnek.)

 

Az egyszerű ember pedig itt áll, és bámul a nagyvilágba, hogy akkor most mi van?

A)    Az ombudsman beszámíthatatlan, üldözési mániája van, s nem először teszi szóvá, hogy munkájuk következménye valamilyen retorzió lett az államhatalom részéről (APEH- vizsgálat munkatársai ellen). Ha így van, akkor bűn volt megválasztani pozíciójába: kezelést igényel, sürgősen.

 

B)     A „bolgár kamionos”- módszer ma is eszköz a hatalom vagy annak egynémely intézménye számára, hogy leszámoljon a neki nem tetsző személyekkel. Személyi sérülés nem történt ugyan (finomodik a kín), de megfélemlítésnek az eset nem utolsó.

 

Kedvezőbb verzió sajnos nincsen. Tessék választani!