Itt az írás, forgassátok...

Az MTI közleménye
(1981. december 14.)
[részlet]

A Magyar Távirati Irodát illetékes helyen felhatalmazták az alábbiak közlésére:

A Magyar Népköztársaság vezető testületei, a magyar dolgozók nagy figyelemmel és megértéssel fogadták a Lengyel Népköztársaság Államtanácsának döntését, a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának megalakulását és intézkedéseit, valamint Wojciech Jaruzelski kormányfő felhívását az ellenforradalmi törekvések meghiúsítására, a törvényes rend és nyugalom helyreállítására, a szocializmus vívmányainak védelmére. […]

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a Magyar Népköztársaság kormánya, a magyar nép bízik abban, hogy a lengyel kommunisták, az igazi lengyel hazafiak, a szocialista kibontakozásért cselekedni kész erők összefogásukkal eltorlaszolják az ellenforradalom útját, és biztosítják a lengyel társadalom problémáinak szocialista megoldását.http://www.natarch.hu/archivnet/rovat/forras.phtml?forras_kod=277.

„Walesát ünnepeltük Gdanskban. Huszonöt éve, 1983-ban kapta meg a Béke Nobel-díjat a lengyel rendszerváltás legendás alakja, a milliósra növekedett Szolidaritás vezetője, a hajógyár egykori villanyszerelője. Annak idején felesége ment el Stockholmba a díjátadó ünnepségre, mivel ő – ma is úgy tűnik, nem alaptalanul – attól tartott, ha kimegy, nem engednék vissza. Jót beszélgettünk Walesával. Lassan két évtizedes tapasztalattal a hátunk mögött – mármint ami a független, demokratikus Lengyelországot és Magyarországot illeti – sokkal árnyaltabban látjuk a dolgokat. S miközben kétfelől érkeztünk a demokratikus Közép-Európába, más-más személyes múlttal lettünk politikusok, érdeklődve és tisztelettel tudtunk egymás felé fordulni” http://www.kapcsolat.hu/blog/71318.

A miniszterelnökkel egyidősök vagyunk, ugyanabban az évben születtem, mint ő, ugyanazt a történelmet éltük meg, természetesen másképpen. Nincs jogom számon kérni rajta, mit gondolt 19 évesen a Szolidaritás megalakulásáról, egy alig felnőttnek lehetnek kialakulatlan nézetei, amelyeket utólag megtagad, vagy árnyaltabban lát. A miniszterelnök 20 éves volt, amikor az első nem kommunista szakszervezet letörésére bevezették a szükségállapotot, ekkor már élénken foglalkoztathatta a politika, hiszen ugyanebben az évben a főiskolai KISZ-bizottság tagja lett, s politikai pályája ettől kezdve meredeken ívelt – a kommunista mozgalomban.

Nem kommunistázom. Ez éppoly értelmetlen ma már, mint az alaptalan fasisztázás. De a múltfestést is rühellem. Lehetetlen, hogy Gyurcsány Ferenc ne látta volna, akár 20 évesen is, milyen aljas módszerekkel igyekeztek a honi kommunista párt-és szakszervezeti vezetők lejáratni a Szolidaritást, hogyan hitették el milliókkal, hogy nálunk azért vannak problémák, mert a lengyelek nem dolgoznak, a szemetek, s az ország (nagy része) milyen örömmel szopta be a felkínált cumit. Lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a szükségállapot brutalitásait, a tömegbe lövetéseket, a tömeges internálásokat (köztük Walesáét). Mindezeket tudta, de vagy hitt a sajátos interpretációkban, vagy hallgatott, és maradt a kommunista mozgalom keretein belül.

De még ezt sem vetem szemére. Én is gyáva voltam. A szükségállapot bevezetésekor két másik, szintén húszéves évfolyamtársammal megfogalmaztunk ugyan egy tiltakozó röplapot, de annyi bátorság egyikünkben sem volt, hogy ezt valahogyan sokszorosítsuk és szétszórjuk az egyetemen, ahogy eredetileg tervezetük. Bennem is hiányzott ehhez az elszántság, féltem.

De kezdettől fogva tudtam, hogy az igazság kinek az oldalán áll.

Ez sem nagy dolog persze. De következtetéseket le lehetett vonni belőle. Pl. azt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad még csak azt a látszatot sem kelteni, hogy bármiben is közösséget vállalok a „kommunistákkal”. Az azonosulás ugyanis akkor már nem volt kötelező. Elég volt csendben maradni. Párt és KISZ-karriert különösen nem vártak már el.

Nem vagyok én a magam teljesítményére büszke, annyit azonban elvárnék, hogy ne az ünnepelje Walesát, aki így vagy úgy, de határozottan mást képviselt mindaddig, míg lehetett. Vagy ha már állami vezetőként részt kellett vennie a gdanski eseményen, legalább ne tegyen úgy, mintha egyforma érdemeik lennének a rendszerváltásban. Mert ez hazugság, akárhogyan nézzük.

A napokban láttam azt a minden elemében szánalmas jelenetet, ami a miniszterelnök blogkönyvének bemutatóját kísérte. A tiltakozóknak odaszólt egy idős hölgy, Gyurcsány Ferenc nagy rajongója, hogy vegyék tudomásul, én kommunista vagyok a mai napig.

Hogyan lehet egyszerre közösséget vállalni Walesával és a magát büszkén kommunistának valló idős hölggyel, miniszterelnök úr?

„Tudja, Szindbád úr, csak a nőkért érdemes élni”- mondja az öreg borbély Szindbádnak Huszárik Zoltán filmjében. Nagyjából én is így gondolom, többé-kevésbé feleségemért és két lányomért élek (no meg a fiaimért). Éppen azért, mert soha, semmilyen körülmények között eszembe nem jutna, hogy lenézzem a nőket, hogy nem tekinteném magammal bármiben is egyenrangúaknak őket, fáj, ha ennek az ellenkezőjét tapasztalom. Legalább ennyire fáj azonban, ha a férfiakat próbálják meg úgy beállítani, hogy itt nálunk a férfitársadalom teljesen elnyomja a nőket: a bunkó szexistánál semmivel nem jobb a harcos feminista. (Ez utóbbi férfi is lehet.)

Ma két cikk is foglalkozott a nők hátrányos megkülönböztetésével. Az Index egy magyar felmérés eredményéről tudósított, miszerint „a magyar társadalom még mindig erős előítéleteket táplál a dolgozó, különösen a vezető munkakört betöltő nőkkel kapcsolatban (…), tízből négy férfit zavarna, ha női főnöke lenne”                                               (http://index.hu/politika/belfold/noi1118/).

Ez még hihető adat, bár az én munkahelyem, az iskola úgy látszik e tekintetben sem az országos jellemzőket mutatja: többnyire női igazgatóim voltak, vannak: egyetlen férfikollégámnál sem tapasztaltam averziót velük szemben csak azért, mert nők. De ettől függetlenül akár igaz is lehet az adat.

A NOL azonban egy olyan cikket közölt, amely ellen kifejezetten tiltakozom, annyira hamisnak érzem: http://nol.hu/belfold/lap-20081118-20081118-25. A Világgazdasági Fórum legutóbbi felmérését ismertetik, amelyben 130 országot rangsoroltak abból a szempontból, hogy hol könnyebb a világon nőnek lenni. Ehhez szempontnak vették pl. a nők arányát a munkaerőn belül, női vezetőket a vállalatok élén és a kormányzatban, fizetéskülönbségeket, eltéréseket az iskolázottságban vagy a várható élettartamban. Ebben a rangsorban Magyarország az 59. lett, Venezuela és Azerbajdzsán között. 6. a Fülöp-szigetek, 12. Srí Lanka, 16. Lesotho, 18. Mozambik, 19. Trinidad és Tobago, 20. Moldova.

A Világgazdasági Fórum tekintélyes szervezet, „…célja, hogy a világ állapotát a befolyásos vezetők globális, regionális és iparági vitáin keresztül javítsa. A Fórum egyes régiókat, illetve az egész világot felölelő tanulmányai sok gazdaságpolitikai vitában és elemzésben szolgálnak viszonyítási pontként.” (http://hu.wikipedia.org/wiki/Vil%C3%A1ggazdas%C3%A1gi_F%C3%B3rum).

Ugyan miféle viszonyítási pont lehet egy ilyen tanulmány? Vajon hány magyar asszony, lány gondolja, hogy jobb lenne neki nőként Mozambikban vagy Lesothóban, vagy akárcsak a Fülöp-szigeteken? Mennyire hihetők vajon a magyar nők szerint az ilyen felmérések? S vajon a Fórum más, gazdasági jelentései is ennyire hitelesek?

Szakértelmükhöz még egy adalék. Kijelentik, hogy „A versenyképességet is befolyásolja a nemek közötti egyenlőség. Azok az országok, amelyek nem használják ki hatékonyan az emberi erőforrások egyik felét (értsd: a nőket), a nemzetközi vetélkedésben is könnyebben alulmaradnak.” Ha ez igaz lenne, akkor pl. Lesotho nemcsak bennünket előzne meg a „nemzetközi gazdasági vetélkedésben” (ettől nem járunk messze), de megelőzné pl. a huszonvalahányadik Egyesült Államokat is. Ugyan már. Van ember, aki ezt elhiszi?