Itt az írás, forgassátok...

„Külföldön keresik a boldogulást a Bács-Kiskun megyei orvosok is”-adta hírül a mai MNO http://www.mno.hu/portal/608866. A cikkben beszámolnak róla, hogy 2004 óta hatvan orvos kérte az úgynevezett jóhírnév-igazolást, ami a külföldi munkavállaláshoz szükséges, s az is kitűnik, mi ennek az exodusnak az oka. Egy doktornőt idéznek, aki Svédországba készül, s akinek alig 150 ezer forintja marad az után, hogy az ápolónőt, a járulékokat és az egyéb költségeket kifizette. Tisztában vagyok vele, hogy még ez is nagyon sokak számára elérhetetlen összeg (sajnos), ezzel együtt szégyenletes, hogy mindössze ennyi egy orvosi fizetés (hivatalosan), így szinte rá vannak kényszerítve az ugyancsak megalázó hálapénzre, amiért megbélyegzés „jár”, s nem is tud az orvostársadalmom minden szegmense élni vele.

 

A társadalom nem érzékeli ennek a veszélyét, nem fogja fel, hogy a külföldre való távozásukkal nagyon hamar, akár egy, másfél évtizeden belül az itthoni ellátás fog veszélybe kerülni.

 

Tanárként elég jól látom, hogyan alakulnak át folyamatosan a továbbtanulási szándékok. Többbnyire az átlagnál jóval tehetségesebb, kiemelkedő képességű gyerekekből álló osztályaim voltak, a jelenlegiben pedig tucatszámra vannak, akiket bármely egyetemre felvennének. Nagy többségük szorgalmas, céltudatos, tehetséges; nyelvvizsgákkal rendelkeznek. Pályakezdő tanárként mintegy 10-15 éven át azt tapasztaltam, hogy a legjobbak többsége jogi-közgazdasági pályákra ment, orvosnak nagyon kevesen (tanárnak még kevesebben).

 

Ez a folyamat a mostani osztályomnál szakadt meg. Hetedik éve vagyok osztályfőnökük, szaktanáruk, s azt látom, váratlanul sokan készülnek orvosnak, s biztos vagyok benne: töbségüket fel is veszik. Nem akarom őket kínos helyzetbe hozni, vagy hazugságba kergetni, ezért nem kérdezem meg: hányan akarnak itthon maradni, a választ enélkül is sejtem. Intenzív nyelvtanulásuk is jelzés: nemcsak a pluszpontokra hajtanak. Ráadásul ismerve az orvosok itthoni „megbecsültségét” (vagy gyatrán keresnek, vagy megvetik őket a hálapénzért), jó szívvel nem is mondhatnám nekik, hogy maradjanak. Amíg ezek a viszonyok nem változnak, csak azt mondhatom: menjenek. A szólamokból elég volt: a „kötelesség a haza iránt”, „elhivatottság”, az „eredj, ha tudsz… én maradok” eszméje stb. már semmit sem jelentenek.

 

Hogy aztán kik fognak majd bennünket gyógyítani? Egy ideig talán jönnek még Ukrajnából –Romániából már nemigen -, talán arabok is maradnak még jobb híján, de lassan ők is elfogynak. A Gyurcsok Józsefek napja fog felkelni: megérdemeljük.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen az urnazárás pillanataiban vagyunk, de már biztos, hogy a ferencvárosi időközi választás érvénytelen lesz: a legutolsó adatok szerint fél hatkor 22,9 %-os volt csupán a részvétel, ebből sehogyan sem fog összejönni az érvényességhez szükséges 50%.

 

Nem egyedülálló ez az eredmény az időközi országgyűlési választásokon: az első fordulók szinte rendre így végződnek. Nagyjából az is biztosra vehető, hogy a Fidesz jelöltje kapja a legtöbb szavazatot, ez is így van már 2001 óta. Vagyis a leendő eredmény nem feltétlenül tükrözi, mi lesz majd 2010-ben.

 

„Aki a babáját igazán szereti, akármilyen jeges eső esik, mégis felkeresi”- mondja az egyszerű kis nóta, amiből az következik, hogy nem az időjárás az oka az érdektelenségnek, nem a hideg, hanem a közöny. Jobb esetben ez táplálkozhat abból a kétségtelen tényből, hogy semmilyen eredmény nem változtatna érdemben a parlamenti matematikán, vagyis a választásnak nincs igazán tétje. Rosszabb, ha mindez a politikából való általános csömörre, kiábrándultságra utal. Én ennek sem kevés esélyét látom, s e tekintetben a Fideszt fenyegeti nagyobb veszély. Vagyis hiába fogják megnyerni ezt a fordulót, majd két hét múlva megszerezni a mandátumot: az alacsony részvételi arány azt mutatja, hogy a kormány természetes népszerűtlenségét nem tudják automatikusan és tömegesen maguk melletti szavazattá változtatni: a kiábrándultság nekik is szól.

 

Kevesebb heves és azonnali reakció kellene talán részükről, nem kellene naponta mindenre ugrani, a gázszünetttől kezdve a kormánytagok korcsolyázásáig; nem kellene állandóan a kormányt pellengérre állítani, de sokkal több kellene a pozitív üzenetekből: ezt mi így csinálnánk, így gondolkodunk, ezt tennénk stb. A kormánypolitika vagy összeomlik amúgy is magától, vagy ha nem, akkor megérdemlik, hogy maradjanak. Az állandó lejáratás – még ha van is alapja- kikezdi az egész politikai élet iráni bizalmat, s ennek látjuk az eredményét.

 

Amúgy borítékolható, hogy mindenki meg fogja tudni magyarázni, miért ennyi és végül is mi számukra ebben a biztató. Magyarázkodásban mindannyian verhetetlenek vagyunk.

A bolsevik rendszer újabb hazugságát leplezte le Giacomo Campiotti filmrendező, amikor 2002-ben elkészítette Borisz Paszternak Doktor Zsivágó című könyvének filmváltozatát. A művész nem kis feladatra vállalkozott, az 1965-ös David Lean-féle szuperprodukciót kellett (volna) túlszárnyalnia, újrafogalmaznia: megítélésem szerint kísérlete nem sikerült. Ami a filmben jó, az a regény erénye, többet, mást a rendező nem tudott hozzátenni.

 

Egy hete vetítették az M1-en, két részletben Campiotti filmjét, most volt alkalmam végignézni. Nem filmkritikát szeretnék írni róla, csak néhány dologra akarom felhívni a figyelmet.

 

A nyitó képkockákon egy temetést látunk, a gyermek Zsivágónak az apját temetik éppen, a századfordulón járunk, a regényben az első jelzett dátum 1903. Az operatőr mutatja a gyászoló gyülekezetet, s ekkor a háttérben mit látunk? Az út mentén egy kétágú beton villanyoszlop fehérlik. Mi persze úgy tanultuk, hogy a Szovjetunió villamosításának tervét (GOELRO) még Lenin hirdette meg: villamosítás+szovjethatalom=kommunizmus: így szólt a tétel. Most Leninék lebuktak: a jelenet szerint Oroszország már villamosítva volt, messze a bolsevikok előtt is.

 

A rendező azt is bemutatta, hová esett vissza a bolsevik hatalomátvétel után ez a magas iparosodottság. Egy másik jelent 1922-ben játszódik. Zsivágó doktor visszatér Moszkvába, vonata befut valamelyik pályaudvarra. Az operatőr mutatja, a mozdony gőze hogyan tornyosul fölfelé, de lám, mit látunk megint? A gőzből lassan előtűnik a szerelvény fölött futó villanyvezeték! Na már most igaz, hogy a GOELRO-tervet 1920-ban hirdették meg ( a források ellentmondóak, ez a legkorábbi változat), tehát elképzelhető, hogy a moszkvai pályaudvarokat már villamosították ’22-re, de villanymozdonyaik még nem voltak. Ám az is lehet, hogy még a cári időben elvégezték a vasút villamosítást (lásd a nyitó jelenetet), ’22-re pedig visszaestek a gőzösök szintjére.

 

A legnagyobb melléfogás azonban a Lara szerepét játszó Keira Knightley kiválasztása volt. A színésznő napjaink egyik sztárja, távolról vagy állóképen meglehetősen mutatós hölgy. Színészi képességei valószínűleg ahhoz elegendőek, hogy A Karib-tenger kalózai-ban még néhány részt eljátsszon, ehhez a szerephez azonban nem tudott felnőni. Ráadásul nem is annyira szép minden helyzetben. Ha nevet, ha bosszankodik, ha feszült, ha sír - tehát ha bármilyen kicsit is intenzív érzelem jelenik meg arcán -, mindig ugyanazt a torz fintort láthatjuk rajta, s ekkor kifejezetten taszító. Ráadásul – tudom, hogy nem szép dolog szóvá tenni, s nem is az ő hibája, inkább a rendezőé-operatőré -, ha kicsit oldalról és közelről fényképezik, akkor kitűnik, hogy szem-és metszőfogai hamisak. Mindez onnan ismerhető fel, hogy azok vakítóan fehérek, mint az uráli téli táj, oldalsó fogain viszont látszik egy vajszínű árnyalat, magyarul mondva sárgásak.

 

A főszereplőt és feleségét játszó színészek (Hans Matheson, Alexandra Maria Lara) és természetesen Sam Neill viszont kiválóak. Kizárólag értük érdemes megnézni ezt a változatot.

 

 

Utólag mi mind nagyon okosak vagyunk. Miután megtörténik a baj, nagyjából mindenki látja, mit kellett volna tennie, vagy mit nem lett volna szabad megtenni: ebben valóságos Epimétheuszok vagyunk: „későn gondolkodók”.

 

Nincs olyan tél, hogy ne fagynának meg tucat számra honfitársaink, de szerencsére az utóbbi években az a tartós, nagy hideg, ami itt dühöng már hetek óta, nem volt jellemző. Most azonban itt van, s nem tűnik úgy, hogy hamar távozna. Halunk is sorra, rendre: naponta többen is. (A többes számmal arra utalok, hogy akik megfagytak, közülünk valók voltak: magyarok, emberek.)

 

„Újabb áldozatai vannak a hidegnek: egy budapesti hajléktalan férfi a Lehel téren, egy tiszaszigeti asszony pedig a saját házában fagyott meg”- http://www.mr1-kossuth.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=65194&Itemid=100. 

Ez a legfrissebb „termés”. Különösen groteszk az utóbbi eset: szerencsétlen asszonynak az önkormányzat nemrég adott ötmázsányi tűzifát, csak éppen azt nem vették észre, hogy az illetőnek nem volt kályhája. (Nem nagyon értem persze, hogy ezt miért nem jelezte: szégyellte, nem akart még ezt is kérni?)

 

Édes istenem, hol élünk? A polgármester a kormányra mutogat, a kormány az önkormányzatokra, az ombudsman mindenkire, s végre ma megkezdődött egy jogalkotási folyamat az ilyen esetek lehetséges megelőzésére - http://www.mno.hu/portal/608373. Ez talán megelőzheti, hogy legközelebb kevesebb fagyhalál legyen, de az elhunytakon már nem segít.

 

Én azt hiszem, mindez elsősorban a mi felelősségünk. Nem a kormányzaté, nem a hivataloké: a miénk. Nem lehet ugyanis minden problémára külön intézményrendszert felállítani, vagy a meglévőket újabb és újabb feladatokkal terhelni. Persze, szükség van szervezett hajléktalan-ellátásra s a veszélyeztetettek nyilvántartásnak egyéb intézményes formáira, ezek azonban soha nem fognak 100%-os hatékonysággal működni, ha mi, a bajba kerültekkel élők, nem figyelünk. Ha behunyjuk a szemünket, mondván: nem az én dolgom. Pedig az: a miénk.

 

Megéljük-e valaha, hogy Prométheusszá váljunk, legalább a név szószerinti jelentésében: előrelátókká?

Sajnos mindaz, ami a gázhiány miatti iskolai szünet körül történik, nagyon jellemző közállapotainkra, nagyon is magyar módra folyik: hovatovább lényeges politikai üggyé válik, holott nem az: http://index.hu/politika/belfold/gazcsunya01/. Ma már ott tartunk, hogy beindult az egymásra mutogatás, a betartás, a vádaskodás, még egy ilyen ártatlan ügy körül is. Ezek szerint pártjaink számára nincsenek ártatlan ügyek. A hibázás folyamatos mindkét oldal részéről.

 

Az adogatás első „kettős hibáját” az önkormányzati vezetők követték el: túlterjeszkedtek jogi lehetőségeiken, továbbá korrektebb – és hasznosabb – lett volna, ha egyeztetnek az illetékes kormánykörökkel, mielőtt a nyilvánosság elé álltak volna. A tanítási szünetet – bármit mondjanak utólag – elrendelték, s ehhez nem volt joguk: „Ódor Ferenc, a Megyei Önkormányzatok Szövetségének elnöke arról tájékoztatta a sajtó képviselőit, hogy 18 megyében - egyedül Heves megye nem reagált megkeresésükre - a következő hét elejétől az önkormányzati középfokú oktatási intézményekben tanítási szünetet rendelnek el, hogy az ország gázfogyasztását csökkenteni tudják” http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=126776.

 

A jó szándékukat, a „segítő kezet” nem kétlem. Nem tudom megítélni, mennyire reagálták túl a gázhiány miatti esetleges problémákat, de még itt is lehetséges, hogy őszinte segíteni akarás motiválta őket. Az viszont menthetetlen, hogy a kormányzattal való egyeztetés nélkül döntöttek.

 

Az ügyben a másik oldal sem makulátlan. „ A Fidesz vezetői nem ismerik a törvényt”, „szakmailag teljesen abszurd akció”, „PR-kampány”, „megpróbálták csőbe húzni a kormányzatot” – íme, a fogadtatás. A rádióban még azon igazgatók felelősségre vonását is lehetségesnek tartották, akiknek iskolájában szünet lesz. Kormánypolitikusaink fel sem tételezik, hogy ha az önkormányzati vezetők hibáztak is, esetleg tényleg segítő szándék vezette őket: mennek a jól bejáratott útvonalon.

 

Az egészben legszomorúbb az így keletkezett zűrzavar: ember (és diák) legyen a talpán, aki pontosan meg fogja tudni mondani: lesz-e a középiskolájában szünet hétfőn vagy sem.

Az viszont bizonyos, hogy az ellenségeskedés szünet nélkül folyik tovább.

 

Tegnapi posztomra 300-nál több hozzászólás érkezett, s többségükben támogatták a kormány gázeladási szándékát Szerbiának:   http://sasika61mondja.blog.hu/2009/01/08/gazt_nekik.

Öröm volt látni, megtapasztalni, hogy mennyi jóakarat él az emberekben, milyen sokan vélték úgy, hogy segíteni kell, hogy nem lehetünk annyira szegények - gázban sem, de lelkiekben sem -, hogy ne tudnánk még saját nyomorúságos helyzetünkben is adni. Ez biztató, mert azt mutatja: nem vagyunk alávalóak, él bennünk egyfajta igény a szolidaritásra, egymás szempontjainak figyelembe vételére, a másik megsegítésére.

 

Most azon gondolkodom, mi kellene ahhoz, hogy ezt a megtapasztalt jó szándékot belül, itthon is érvényesíteni tudjuk, egymás felé. Társadalmunk megosztottsága szinte szociológiai közhelynek tűnik, de vajon tényleg mélyen gyökereznek-e bennünk ezek a megosztó erők, részévé váltak-e személyiségünknek, s van-e valami tényszerű, objektív alapjuk, vagy csak mesterségesen felizzított érzetről van szó?

 

Jómagam hajlok az utóbbi feltételezésre. Nemcsak a tegnapi reakciók igazolják ezt számomra, hanem más tapasztalataim is. Baráti, rokoni, ismerősi köröm politikailag nem egynemű, bár többségében nagyrészt ún. jobboldaliak. Ahányszor csak „baloldaliakkal” beszélgetek, mindig azt veszem észre, hogy mindaddig mély egyetértés van köztünk, míg a közvetlen politikára nem terelődik a szó. Az életben hasonló dolgokat tartunk fontosnak, életmódunk nagyjából megegyezik, nekem is ugyanaz fáj a mindennapok bosszúságai közül, mint legjobb („balos”) barátomnak, ugyanazon tudunk nevetni, s a legnagyobb egyetértésben tudunk berúgni pl. egy olimpiai bajnokságot, sportsikert megünnepelve.

 

Gyanítom, hogy ez nemcsak az én tapasztalatom: mások is megélték már. Amiből az is következik, hogy a politika kívülről hozza be, táplálja belénk a konfliktusok jó részét, s addig ismétli, szuggerálja, hogy elvesztve józan ítélőképességünket már-már azt hisszük: az ellentétképző erők személyiségünk részei. Holott nem azok.

 

Van ennek a problémának  elvi vetülete is: általánosságban is fölvethető: a pártok koncának kitett közélet a legjobb eszköz-e a társadalmi érdekek tagoltságának kifejezésére? S ez a kérdés már-már a többpárti demokrácia alapjait is kikezdheti. (Amivel persze egyáltalán nem állítom, hogy az egypártrendszer bármiben is jobb volna, sőt…) Vajon ez a megosztottság speciális magyar sajátosság, vagy mindenütt létezik a nyugati típusú demokráciákban? Mivel közvetlen ismereteim nincsenek, a sajtóra vagyok hagyatkozva: egyöntetűen állítják, hogy ilyen mélységben másutt ez a megosztottság nem létezik. Ez – ha igaz – azt jelenti: mi rontottuk és rontjuk el folyamatosan a „békés egymás mellett élés” feltételeit.

 

Mit kellene tenni leküzdésére, merthogy nem a balsors ver bennünket: elegendőek vagyunk az önsorsrontáshoz magunk is. Hogyan lehetne nyitni egymás felé?

Lehet, hogy már csak egy tragédia lenne erre képes? Muszáj ezt megvárnunk?

Végre egy olyan döntés, amikor fenntartások nélkül azonosulni tudok a kormány álláspontjával! Nem mintha nekem annyira hiányzott volna ez az érzés, s most is inkább arról van szó, hogy a kormány döntött aszerint, ahogyan én azt jónak gondoltam, s ahogyan azt már tegnap is javasoltam, vagyis ők azonosultak velem, akit egyébként nem is ismernek.

 

Természetesen korunk nagy témájáról, a gázról van szó. Meglehetősen rosszkedvvel vettem tudomásul a tegnapi nyilatkozatokat, hogy elzárkóztunk a szerb gázkérés teljesítése elől, ehhez képest váratlan fordulatként hatott, hogy a kormány mégis meggondolta magát, hajlandó 1-2 millió köbméternyi gázt eladni (nem segély!) Szerbiának, s a szándékot naponta felülvizsgálják:  http://index.hu/gazdasag/magyar/szrbgaz09010/.

 

Ez jó, minden gúny nélkül mondom: dicséretet érdemelnek.

A tegnapi blogtermést végigfutva tudom, hogy a szándék nem fog osztatlan sikert aratni. Úgy gondolom azonban, nyomós érvek szólnak a támogatás mellett. Jelenlegi állapot szerint gáztartalékaink több hétre elegendőek. A szerbeké egy hétre, már most is erős korlátozások vannak, különösen a Vajdaságban és Belgrádban kritikus a helyzet. Nem pusztán az emberbaráti szeretet (az is!), hanem érdekeink is a támogatás mellett szólnak. Ilyen krízishelyzetben nem szabad fölvetni sérelmeinket, még ha azok egyébként jogosak lehetnek is: magyarverések, történelmi múlt stb. Ez egyszerűen nem érv: ha valakinek ég a háza, nem mérlegelhetünk, hogy az illető a haragosom. Sőt, éppen ez az a pillanat, amikor nagyvonalúságunkat, hogy ne mondjam:erőnket bizonyíthatjuk; nem kérkedve, nem sérelmeket emlegetve, de segítünk.

 

Akkor is, ha semmi nem változik. Akkor is, ha holnap újra megvernek ott egy magyart. Akkor is, ha a vajdasági autonómia vágyálom marad. Mert ezek a gesztusok hatnak. Lehet, hogy nem nagy tömegekre, lehet, hogy nem a fanatikus magyargyűlölőkre, de hatnak. Muszáj ebben hinnünk, különben értelmetlen lenne mindenféle „nemes” gesztus, jócselekedet, nemcsak ott: itthon is.

 

Nem elhanyagolható szempont, hogy a Vajdaságban, az egyik legnehezebb helyzetben lévő területen jelentős számú magyar él, talán őket is segíthetjük, talán a helyzetüket, megítélésüket is javíthatjuk. Ráadásul  itt az ortodox karácsony: mi mással ajándékozhatnánk meg jobban őket, mint egy ilyen gesztussal?

 

Meleg karácsonyt kívánok nekik, én pedig megígérem, a kormány legközelebbi ballépését köszönetképpen szó nélkül hagyom.

Olvasva a gázhelyzet aktuális fejleményeit nem kis sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy nagy pártjainknak nincs olyan esemény, mely ne jelentene jó alkalmat az egymással való torzsalkodásra.

 

A sort Németh Zsolt kezdte a külügyi bizottság mai ülésén, néhány szemelvény meglátásai közül: „ Tarthatatlan a magyar kormány és az EU hivatalos álláspontja, hogy magánjellegű vitának kell kezelni az orosz-ukrán vitát (…) A külügyi bizottság elnöke felelőtlennek nevezte Molnár Csaba energiaügyi miniszter eddigi nyilatkozatait, szerinte a magyar közvéleménynek meg kell ismernie a valós helyzetet. Németh Zsolt szerint felháborító, hogy a konfliktus kezdete óta a magyar külügyminiszter nem szólalt meg az ügyben” (http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=126756).

 

Mi a baj ezekkel a mondatokkal? Az, hogy nem viszik előre az ügy rendezését, amely egyébként is csak nagyon kis százalékban múlhat az aktuális kormányon. Sokkal többre, gyökeresen másra egy Fidesz-kormány sem lenne képes szerintem az adott helyzetben.

 

A válasz sem késett sokáig. Maga a miniszterelnök vágott vissza blogbejegyzésében: „A jelenlegi ellenzék nem támogatta a kormányt, hogy tározókat építsünk, és annak költségeit megjelenítsük az árakban is. Ma már világos, hogy miért kellett tározókat építeni. (…) Helyesen, felelősen viselkedett a kormány, jól védte a nemzeti érdeket. De ebben az esetben is kiderült, hogy aki csak rövidtávra gondol, az nem egyszer árt hazájának. Ami ma népszerű, az holnap önveszélyes lehet."                                   (http://www.kapcsolat.hu/blog/72402)

 

Értjük mi, miniszterelnök úr. Tudjuk, kire gondolt Ön.  Tudjuk, ki a felelőtlen, ki az, aki csak rövidtávra gondol, s aki árt a hazájának. Minden lehetséges módon, tudatosan és meggondolatlansággal is. De muszáj ezt elmondani egy ilyen válság közepén, még ezt is arra használni, hogy jól besározzuk ellenfelünket? Aztán (és előtte) hosszú távú megegyezést sürgetni ugyanezzel a személlyel és pártjával? És ami lényegesebb: lesz-e attól több gáz, hogy egymást szapulják?

 

Egyébként – javíthatatlan pesszimistaként is - azt hiszem, a válság nem fog hosszan elhúzódni. A lakossági fogyasztás korlátozására egyáltalán nem számítok. Éppen ezért mindenképp helyesnek érezném a szerb kérés teljesítését. Azon túl, hogy nagyobb bajban vannak, így rászorulnak a segítségre, a gáztámogatás gesztusértékét sem becsülném le.

Itthon pedig már azzal megelégednék, ha legalább ilyen ügyekben nem apasztanák tovább a stratégiai bizalom-tározókat.

Általában nem tudhatjuk pontosan, mi is egy nemzet érdeke.

A nemzet ugyanis – lévén köznév - hallgat. Nekem legalábbis nem súgja a fülembe: „Te, Sanyi, én vagyok a nemzet, ez és ez az érdekem, légy szíves, eszerint cselekedj, ha jót akarsz, mert te is részem vagy!” Így mindannyian arra vagyunk kárhoztatva, hogy találgassunk, miben is áll ez , mi vinné előre -patetikusan szólva- a hazát? Fölkent és kevésbé hivatott találgatók persze mindig akadnak, ők képesek belelátni a láthatatlanba, meghallani a meghallhatatlant. (Aki pedig el is találja, az meg halhatatlan lesz…)

 

Adott esetben az is előfordul, hogy ami az egyik országban nemzeti érdek, az a másikban éppen az ellenkezője. Külpolitikai konfliktusokban gyakran van ez így. De mi van akkor, ha egy semmilyen külpolitikai vonatkozással nem rendelkező, ám hasonló eseményt, jelenséget értelmeznek másként az egyik és másik országban? Hogyan döntsük el, hol találták el a nemzet érdekét?

 

Legyen ez a másik ország pl. az oly sokszor példaként állított USA. Nézem tegnap az esti híradót: „Még hivatalba sem lépett, máris elvesztette első tagját Barack Obama megválasztott amerikai elnök csapata: a kereskedelmi miniszteri tisztségre kiszemelt Bill Richardson vasárnap bejelentette, hogy visszalép a jelöltségtől, mert érintett egy szövetségi vádesküdtszék vizsgálódásaiban.” Az esetről nyilatkozott a leendő elnök, imígyen: „Richardson a nemzet érdekét tette az első helyre”                                   (http://www.mtv.hu/videotar/?id=35751).

 

S ekkor kapom fel a fejemet. De hisz én ezt a szókapcsolatot annyiszor hallottam mostanában itthon! A nemzet érdeke volt, hogy a kormány a helyén maradjon; az volt, hogy az SZDSZ ne buktassa meg a kormányt; nemzeti érdek lett a költségvetés elfogadása stb. S tegyük fel a kérdést: voltak, vannak-e korrupció gyanújába került politikusaink? Naná, szinte csak azok vannak. Hányan mondtak le közülük – az egy Kiss Eleméren kívül? Senki. Ezek szerint nyilván azért, mert maradásuk a nemzet érdeke volt, különben hogyan is maradhattak volna helyükön.

 

Így azonban nem tudom megmagyarázni, ha az egyik helyen az ilyen politikusok lemondása a nemzeti érdek, és ezt nem más, mint a (Bush után) megváltónak hitt Obama mondja, akkor nálunk miért az ellenkezője valósul meg rendre?

 

Lehet, hogy Obama téved, s a mi politikusainknak van igazuk?

Abszolút nem közügy, de nem bírom a hideget. Ilyenkor, amikor beköszöntenek a mínuszos napok, folyamatosan nézem az időjárás előrejelzéseket, hogy mikor, meddig még? Hiába van a lakásban 21-22 fok (pluszban), állandóan fázom, kívülre pedig csak akkor megyek, ha az már halaszthatatlan. Számolom a napokat, még legalább hatvan nap, még ötven, még negyven …, majdcsak kibírjuk valahogy ezt a telet is. Nézem az atlaszt, hol lenne jó ilyenkor lakni, de nekem térkép az a táj, mivel sehol nem jártam a mérsékelt égövön kívül, ahol pedig ilyenkor hideg van mindenütt.

 

Hol az a pálmás paradicsom, ahol mindig van legalább 20, de inkább 25 fok, és ritka vendég a fagy, ha van egyáltalán? Talán Florida. Ezt az egy helyet ismerem, fiaim révén, ők már jártak ott. Megnézem fényképeiket, már ettől is fölmelegszem kissé, s várom minden idők legmelegebb évét.

Ábrándozzatok és melegedjetek velem!

 

A két lányom összekapott valamin, „szellemként” kísértették egymást, letakarták magukat egy pléddel, s úgy hadonásztak, mígnem a kisebbik véletlenül belemart a nagyobbik ujjába. Annának sem kellett több: ledobta a plédet, visszamart, a kicsi szeme alá. A sérülések persze alig láthatók, de mindez elég volt ahhoz, hogy sírás legyen a vége, s persze a panasz mindkét fél részéről: a másik kezdte. A feleségem tett rendet köztük, eközben felhívta a nagyobbik figyelmét, hogy „Anna, te vagy az erősebb, neked kell jobban vigyáznod, mert veszélyesebb sérülést is okozhattál volna.”

 

Amikor elhatároztam, hogy blogírásba kezdek, az is szándékom volt, hogy olyan közéleti témákról szeretnék írni, amelyekről vagy hallgatás van, vagy gyakori a mellébeszélés, mert azt hiszem, mindkét magatartás csak a szélsőségesek táborát növeli. („Növeli, ki elfödi a bajt”.) Bár a külpolitika nem tartozik szorosan az általam tárgyalt  témák közé, most mégis muszáj megszólalnom, mert hasonló magatartást tapasztalok a legújabb izraeli-palesztin konfliktus ügyében. Mértékadó fórumokon ugyanis nem lehet olvasni a zsidó államot elítélő véleményt, marad tehát a terep a kurucoké vagy más, hasonló portáloké. Ennek viszont az a következménye, hogy az ottani állásfoglalások belesimulnak az általános zsidóellenességbe, vagyis eleve közröhejt és közfelháborodást keltenek.

 

Én is érzem a téma felvetésének veszélyeit, mert itt nőttem fel, itt élek, s rám is hatottak nyilván elvárások, a történelmi múlt kegyetlen emlékei, egyebek, továbbá nem szeretném a témát félrevinni azzal, hogy az antiszemitizmus vádja ellen kelljen védekeznem. Mindezekkel együtt, mindezt megfontolva tartottam érdemesnek felidézni a gyerekek közti konfliktus tanulságát. Szinte semmi párhuzam nincs a két esemény között, mégis a feleségem tanácsa ebben az esetben is használható: annak kell jobban vigyáznia, aki  erősebb, aki nagyobb „sérülést” tud okozni.

 

Izrael állam nem tartja magát ehhez az elvhez, legalábbis innen, az én szobámból úgy tűnik. Izrael állam jelenlegi kíméletlen, a civil lakosságot, a gyermekeket sem kímélő katonai akciója elítélendő. Ennek az elítélő álláspontnak semmi köze sem a vallásához, sem a fajhoz, nem érinti a zsidóságot mint népet, kizárólag Izraelt mint államot.

 

Bennem nem él lelkiismeret furdalás a zsidó néppel szemben, sem előítélet. Gyanítom, hogy egyik oldalról ez az oka (sok más mellett), hogy az embertelenségek láttán hallgatnak, az előítélet pedig ez ügyben is a kurucokhoz hasonló színvonaltalansághoz vezet. A normális közélethez márpedig hozzátartozna, hogy mindenféle, akár pozitív, akár negatív előfeltevés nélkül mérlegeljünk dolgokat úgy, ahogyan azok vannak. Márpedig jelenleg a dolgok egy túlméretezett, embertelen akció képét mutatják, ami miatt a tiltakozás mindenképpen jogos lenne, a nagypolitika szintjén is.

Hallott valaki ilyenről? Mert én nem.

Lehetséges-e, hogy nálunk, Heves megyében nincsenek „jobboldali” vezetésű települések? Lehetséges-e, hogy ha vannak is ilyenek, akkor nem működtetnek iskolákat? Lehetséges-e, hogy amennyiben mégis működtetnének iskolákat, azok csillognak-villognak, és semmiképpen nem szorulnak rá külön támogatásra, fejlesztésre? Lehetséges-e, hogy ha mégsem csillognak-villognak, akkor e települések nem pályáznak iskoláik szebbé, korszerűbbé tételére?

 

Ezek a kérdések az után merültek fel bennem, hogy a két ünnep között megjelent egy hír a heol.hu-n, amelyben arról tudósítanak, hogy „a közoktatás térségi sajátosságaival kapcsolatos, az Észak-magyarországi Operatív Program keretében meghirdetett pályázat második fordulóját bírálta el idei utolsó ülésén az Észak-magyarországi Regionális Fejlesztési Tanács” (http://www.heol.hu/cikk/200742).

 

A döntésről Sós Tamás tájékoztatta a sajtót, aki beszámolt róla, hogy „megyénk négy kistérségében tizenegy településen nyertek pénzt a pályázók, s a fejlesztés több mint 3200 diákot érint. Együttvéve két és fél milliárd forintnál nagyobb értékben jobbíthatják körülményeiket az intézmények szűkebb hazánkban.”

 

Hogyan kapcsolódnak ehhez a hírhez a fenti kérdések? Nézzük meg a nyertes települések listáját, nézzünk utána, milyen színezetűek a polgármestereik!

 

Kisköre: független, Tarnaörs: független, Bélapátfalva: független, Kompolt: független, Felsőtárkány: független; Gyöngyös: MSZP, Abasár: MSZP, Boconád: MSZP, Recsk: MSZP, Lőrinci: MSZP, Hatvan: MSZP.

 

Amint látjuk, a 11 település közül 5 független polgármester irányítása alatt áll, 6 pedig MSZP-s. Még csak véletlenül sem nyert olyan település, ahol jobboldali a polgármester vagy a képviselő-testület.

 

Mindezek után elég egyértelműnek tűnik a kérdésekre adott válasz: vannak jobboldali települések, vannak iskoláik is, amelyek rá lennének szorulva némi fel-és megújításra, valószínűleg pályáztak is, de nem nyertek.

Hogy ennek mi lehet az oka, az már meghaladja az én kompetenciámat… Arra gondolni sem merek, hogy mivel a Tanács tagjainak többsége is kormánypárti politikusokból, delegáltakból áll, ennek bármi köze is lehet az egyoldalú döntéshez. Nem, ilyen nálunk nem fordulhat elő.

 

De ez persze nem ad választ arra, hogy miért gurulnak bizonyos irányba a pénzek, másfelé pedig nem. Bár az igaz, hogy lejtőn vagyunk…

Egy gyors lefolyású betegség után kellett ma hozzálátnom a felhalmozódott tennivalóknak, az első dolgom a gáztámogatás igénylőlapjának kitöltése volt, tekintettel arra, hogy december 31-ig postára kell adnunk, ha a támogatás folyamatosságát fenn akarjuk tartani.

 

Nosza, tollat ragadtam, fizetési jegyzéket, gázszámlát, no, akkor kezdjük. Az adatok, adószámok, fogyasztásmérő száma, szerződésszám sima ügy, megy, mint a karikacsapás. De van egy pillanat, amikor akárhogy húzom-halasztom, rá kell térnem a jövedelmek rovatra. Ezt hagyom a végére, tekintettel arra, hogy becsületemre kényes vagyok, s nem akarok valamely utólagos ellenőrzésen megbukni, hogy venné már ki magát, ha bárki rám mutathatna, nézd, itt megy az a tanár, aki csalt a gáztámogatással.

 

Nézem a mellékelt tájékoztatót, próbálok eligazodni rajta. Azon már tavaly bosszankodtam hogy „fogyasztási egységként” sem a házastárs, sem a gyerekek nem érnek 1 –et, mintha bizony a gyerekek – főleg a kicsik – miatt nem kellene ugyanúgy, sőt jobban fűteni: önmagában már ezért elküldeném a francba azt, aki ezt kitalálta. Az sem lep meg különösebben, hogy a 13. havi fizetés beleszámít a jövedelembe (helyesen), a 13. havi nyugdíj nem (helytelenül?).

 

A Tájékoztató közli, hogy havi jövedelemnek a kérelem benyújtását megelőző hónapban megszerzett jövedelem számít. Nézem a fizetési papíromat, értelemszerűen a legutóbbit, nézem, nézem, s lassan rájövök, hogy miért ilyen „sok”, amit be kell írnom. Nálunk tanároknál kéthavi túlóra-elszámolás van, így mindaz a túlmunka, amit szeptember óta dolgoztam, a decemberben kézhez kapott papíron szerepel pluszként. Ugyancsak ezen a fizetési jegyzéken szerepel az a 20 ezer forint bruttó, amit a kormány adott valami kompenzációként a közalkalmazottaknak. Együtt a két tétel bruttó 50 ezer körül van, nettóban (ezt kell megadnom az igénylőlapnál) el sem tudom különíteni a többi jövedelemtől. A lényeg mégiscsak az, hogy feleségemmel együtt más hónaphoz képest, kb. 40 ezer nettóval többet kerestünk. Elvileg ezt kellene szerepeltetnem a jövedelem rovatban.

Na de nemcsak a becsületemre vagyok én kényes, hanem az igazságosságra is, s megfordul így a fejemben, hogy miért írjam be ezt a pluszjövedelmet, ha az egyik csak egyszeri, a másik pedig hol van, hol nincs? Megpróbálok logikusan gondolkodni, a rendszeres havi jövedelmem mellé beszámolom a 20 ezer 1/12-ed részét, a kéthavi túlórámat felszorzom öttel (kb. 10 hónapig van túlórám, jó esetben), majd elosztom 12-vel, s ezt is hozzáadom a havi rendeshez, így kijön egy, a fizetési jegyzékhez képest kisebb, de a havi rendszereshez viszonyítva nagyobb összeg. Ez az igazságérzetemnek megfelel, de nem esküdnék meg rá, hogy nem minősül csalásnak, ugyanis az így kapott összeget semmilyen cédulával nem tudom igazolni.

 

Ki lehet-e tölteni ezt a nyavalyás igénylőlapot anélkül, hogy az ember ne legyen bármikor lebuktatható?

Ki nem állhatom a festett szeretetet, a hamis érzelmeket; hányingerem van, ha bármikor is vígjátékok nagy, tömött rózsaszín zsákjával helyettesítik az ünnepet, mégis vannak olyan napok, amikor legalább ideiglenesen treuga Dei-t illene hirdetni, s erre az egyik legjobb alkalom a karácsony lehetne. Megnéztem néhány honlap nyitó oldalát, hogyan élnek pártjaink ezzel a lehetőséggel, az eredmény nagyon ellentmondásos.

 

A legfeltűnőbb az SZDSZ honlapja, abból ugyanis az derül ki, hogy ez egy átlagos nap, náluk ugyanis nincs karácsony. Egyetlen szó sem utal rá, hogy mégiscsak ünnep van, semmi különlegesség, aktualitás, ehelyett a párttal kapcsolatos rövid híreket olvashatnánk, videókat nézhetünk a liberális értékekről (hogy mit tudnak e címszó alatt 3 percig sorolni?), és egy nagy kép közli velünk: 20 éves az SZDSZ.

 

A másik véglet a KDNP honlapja: cikkek sokasága foglalkozik az ünneppel, a fő írások címei (Megjelent Üdvözítő Istenünk kegyelme, Ki nekem Jézus? – karácsonyi és újévi köszöntő, A betlehemi csillag Isten hűségét hirdeti és bevilágítja a történelmet stb.) önmagukban is jelzik, hogy a párt a politikai harcot félretolva a karácsony szellemiségét kívánja inkább hangsúlyozni. Az egész honlapon egyetlen olyan írást találtam, amely címében más párttal foglalkozik, a honlap legalján, a Közlemények rovatban arról tudósítanak, hogy az MSZP pártrendezvényt (bált) tartott egy fővárosi művelődési intézményben…

 

Az MDF-nek jelenleg nagyobb gondja is akad a karácsonynál, mégis szakítottak időt az ünnep hangsúlyozására: egy giccses angyalka búvik elő a fenyőágak közül, alatta felirat: Áldott ünnepeket kívánunk minden kedves olvasónknak. Ezzel azonban véget is ért a megemlékezés, utána már csak a szokásos hírek jönnek: az MDF feljelentést tett, az MDF megdöbbent, az MDF nem asszisztál stb.

 

Most következik az érdekesebb rész.

Mit csinálnak a nagyok az ünnepen?

 

A számomra legrokonszenvesebb megoldást a Fidesz választotta. Honlapjuk tartalmát nem lehet ugyanis közvetlenül elérni, csak egy nyitó oldalon keresztül. Ezen az oldalon egy felirat és egy kép fogad: a szöveges üzenetben „áldott, békés karácsonyt” kívánnak, a kép pedig legalábbis érdekes, semmiképp nem sablonos, akár önironikus is lehetne, ha a mai Fidesz hajlana még az öniróniára. Továbblépve aztán a honlapon minden a régi: politikai témák sora. Egy érdekesség azonban mégis akad. Ez a kép.

 

Hogy mit csinál itt OV, magam sem tudom eldönteni. Megfeszítik? Megadja magát? Kapaszkodik a metrón? A jó ég tudja, de valamit biztosan sugallni akarnak vele, erre utal a nyilvánvaló beállítás.

 

 

 

 

 

 

Az MSZP kettős játékot űz. Szól a karácsonyról (a kormányfő köszönti a külföldön szolgáló katonáinkat, Hagyó Mikulás Miklós karácsonyi üdvözletet oszt, írnak a „remény ünnepéről”), de nem titkolja, hogy ki a fő ellenfél karácsonykor is, most és mindörökké: a Fidesz és Orbán Viktor.

 

Eredményhirdetés:

5.   SZDSZ, fájó közömbösségéért.

A kisbetűs magyar nemzet felülről nézve még csak-csak megvolna, a nagybetűs, a lap az, ami hiánycikk, de legalábbis nehezen kapható.

 

Van egy kollégám, akivel „lapközösségben” élek: ő fizet elő a Magyar Nemzetre, én a Heti Válaszra, egy nap csúszással hozza nekem a „friss” példányokat, én meg viszem a HV-t, ha végeztem vele. A legfrissebb híreket egyébként is nyomon követem az interneten, a hosszabb cikkeket meg elég másnap olvasni, illetve ha aktualitását vesztette, az már előző nap is unalmas volt. (Tudom, hogy bizonyos jobboldali-konzervatív körökben menő téma a Magyar Nemzet lesajnálása, ebbe most nem kívánok belemenni – én mindenesetre olvasom, a hétvégi, szombati számát pedig jónak tartom.)

 

Ez a cserekereskedelem tanítási idő alatt jól működik, ilyenkor és hétvégén viszont kénytelen vagyok megvenni a lapot. Megvenném, ha meg lehetne. Nagyon gyakori tapasztalatom, hogy mire újságoshoz vagy napilapokat is áruló bevásárló központhoz érek, a Magyar Nemzet már nem kapható. Van itt egyébként minden, Népszabadság, a soha el nem fogyó Népszava, de MN nincs.

 

Bevallom, hosszú ideig összeesküvést gyanítottam emögött, de mióta a Magyar Hírlap Széles-fordulatot vett, fel kellett adnom teóriámat: a Magyar Hírlap ugyanis mindig kapható, ha tehát összeesküvés lenne a háttérben, akkor az MN-nél gyakran radikálisabb hangvételű MH-t sem lehetne megtalálni a polcokon. Ráadásul minden üzletnek elemi érdeke, hogy eladjon, ha kell, újságot, lehetőleg minél többet, az elméletem tehát e ponton sem támasztható alá.

 

De akkor miért nem kapható már reggel kilenckor az MN? Keveset nyomtatnak? Rossz a terjesztés? Rosszul mérik fel az árusok az igényeket? Arra törekszenek, hogy csak annyit nyomtassanak, ami biztosan el is fogy, s ne legyen visszáru? Csak kérdezni tudok, a válaszokat nem ismerem. Valaki rendre, folyamatosan hibázik. Még csak azt sem tudom, ki vagy kik és hol. Az újságnál vagy az üzleteknél?

Így aztán marad a tény: ma sem tudtam megvenni az újságot.

Amit viszont ma láttam, az egészen különleges. „Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe se látott”- idézhetném Janus Pannonius mandulafáról írt versét, ha tudnám, miféle bokor, fa, cserje az alant látható növény. De nem tudom, csak azt, hogy az egyik szomszédom kertjében virágzott ki ez a valami, éppen karácsonyra. Szép, rózsaszínbe hajló virágocskák köszöntik az ünnepet, kinn a szabadban.

Délutánra jelentősen lehűlt a levegő, fagyos szél fúj, szállingózik a hó…

Rég nem írtam már a helyi kórházügyről. Nem mintha nem lettek volna érdekes információim, de el kell ismernem, többnyire olyan emberek között mozgok, akik a HospInvest itteni megjelenését ellenezték, így aztán sosem lehettem biztos: nem rémhírek-e a hallottak. (Egyébként valószínűleg azok voltak.) Az utóbbi hetekben azonban megszaporodtak azok az esetek, melyek azt bizonyították számomra: valami nincs rendben.

 

Egyik idős rokonom, aki történetesen baloldali, s támogatta a HI megjelenését, szemproblémájával fordult a körzeti orvoshoz, aki beutalta a kórházba. Elment egyik nap – nem volt rendelés (nem volt orvos), másnap (szintén nem volt orvos), harmadik nap ugyan egy végtelenül kedves doktornő rendelt, aki látva a sok beteget megnyugtatta őket: addig nem megy el, míg mindenkit meg nem vizsgált. A rokonom azonban nem akart naphosszat várni, még dolgozik, neki az idő pénz, így aztán elment magánrendelésre, s szó szerint azt mondta: ennél még a régi (kórház) is jobb volt.

Másik ismerősöm urológiára volt kénytelen menni, prosztata-vizsgálatra, magyarul alig tudó arab orvos fogadta, aki szintén nagyon kedves volt (feltűnően egyhangúak e téren a beszámolók: mintha a kedvességgel is pótolni szeretnének valamit...), de a régi orvosához képest pancser: a vizsgálat után órákig szivárgott ismerősömből a vér…

 

Most pedig az ÁNTSZ vizsgálat után alakult ki szópárbaj a megye (a kórház) és a városi vezetés között. Az ÁNTSZ jelentős hiányosságokat tárt fel, amelyek a megyei vezetés (Sós Tamás) szerint nem jelentenek szerződésszegést, Habis László polgármester ugyanezt másként látja.

A heol.hu mai számában az alábbi idézetek olvashatók az ÁNTSZ jelentésből:

„…kardiológiai fekvőbeteg ellátás … nyújtását – a hiányzó személyi minimumfeltételek maradéktalan pótlásáig felfüggesztem. … az egészségügyi szolgáltatás azonnali hatályú felfüggesztése életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet megelőzése miatt szükséges.”
„… ortopédia fekvő- és járó beteg ellátási szakma vonatkozásában ... az ortopédiai ellátáshoz szükséges a szakmai minimum feltételekről szóló rendeletben előírt személyi feltételek nem álltak rendelkezésre. … - az ortopédia fekvőbeteg ellátási szakma vonatkozásában az ellátás felfüggesztése … ügyében hivatalból eljárás indult.”

„… bőrgyógyászat, bőr- nemi beteg ellátás, és bőr- nemi beteg gondozás fekvő- és járó beteg … ellátásokhoz a szakmai minimum feltételekről szóló rendeletben előírt személyi feltételek nem álltak maradéktalanul rendelkezésre.”

„… traumatológia és kézsebészet fekvő-, és traumatológia járó beteg … ellátáshoz szükséges, a szakmai minimum feltételekről szóló rendeletben előírt személyi és tárgyi feltételek a fekvőbeteg ellátás vonatkozásában nem álltak maradéktalanul rendelkezésre. A traumatológia fekvő beteg ellátási szakma vonatkozásában a progresszivitás szint visszaminősítése … ügyében hivatalból eljárás indult.”

„…mozgásszervi rehabilitáció, belgyógyászati rehabilitáció, neurológiai rehabilitáció, kardiológiai rehabilitáció fekvő- és mozgásszervi rehabilitáció járó beteg … ellátásokhoz szükséges, a szakmai minimum feltételekről szóló rendeletben előírt személyi, tárgyi- és szakma környezeti feltételek nem álltak maradéktalanul rendelkezésre.” http://www.heol.hu/cikk/199550.

 

Mi a közös az ÁNTSZ kifogásaiban és az általam említett esetekben? Az, hogy a HI-nek nincs elég orvosa. Ez az igazság, amit lehet ugyan ideig-óráig titkolni, de ettől még ez tény.

 

Még mindig nem hozták nyilvánosságra a dolgozói listát, amit pedig rég megígértek, nem tudni, kik gyógyítanak, itt vannak-e főállásban vagy ingáznak a HI telephelyek között stb. Ennek csak egy oka van: a listából ki lehetne deríteni, hogy tudta-e teljesíteni a HI a vállalt személyi feltételeket s ezáltal a szerződést. A titkolózás is beszédes persze. Számomra azt üzeni: szerződést szegtünk, de igyekszünk elmismásolni, mint annyi mindent ebben az ügyben.

Kinek van tehát igaza kórházügyben?

„Fáj az istent roncsokban látni” – hosszú ideje már ez az érzés kerülget, amikor az MDF soros ügyeiről hallok. A párt mai vezetői persze nem istenek, legfeljebb napkeltés bölcsek, akikért nem kár: nincs az a politikai csapás, amit többé-kevésbé meg ne érdemelnének.

 

A pártért azonban kár. Aki az én szellemi fejlődésemben számított, az nagyrészt e párt körül mozgott a rendszerváltás körüli években: Csengey Dénestől Elek Istvánon át Csoóri Sándorig. Nyilván sokan csatlakoztak hozzájuk kalandorok, ügynökök, karrierlovagok, hamis próféták is, de ennyi jó szándékot a legfelső szinttől a postaládákra matricát ragasztó önkéntesig én azidőtájt sehol, egyetlen más pártnál sem láttam. Éppen ez a tisztesség volt az, ami feledtette később egyes kormányzati baklövéseiket 90 és 94 között, mert nem érdekelt különösebben az a vád, hogy hiányzik belőlük a szakértelem: a szakértelem ugyanis elsajátítható, a tisztesség, a tartás azonban nem.

 

Ma ez a párt már romokban hever. Lehet ábrándozni persze 10 %-os majdani választási sikerről, az utóbbi eredményeik inkább azt mutatják, már az is nagy győzelemnek számít, ha a parlamenti küszöböt átlépik. S most itt van az újabb pofon, amibe beleszaladtak: a IX. kerületi januári időközi országgyűlési választásokra jelöltjüknek elsőre nem sikerült a 750 kopogtatócédulát összegyűjtenie, majd kiderült, lehetséges, hogy a két részletben leadott 1015 ajánlószelvényéből 669 hamisítvány:                                                 http://index.hu/politika/belfold/kilenckerdm0/.

 

Ennél is szánalmasabb Herényi Károly frakcióvezető, aki közleményben jelentette be, hogy a Magyar Demokrata Fórum feljelentést tesz ismeretlen tettes ellen a választás rendje elleni bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt, "mivel az MDF által gyűjtött ajánlószelvények egy részének hitelességét megkérdőjelezték". Jelezném neki, a tettes nem ismeretlen: a 12. számú Országgyűlési Egyéni Választókerületi Választási Bizottság jelenlévő hét tagja egyhangúlag fogadta el a Jobbik jelöltjének kifogásait: http://www.ferencvaros.hu/idokozi_2009/hatarozatok/26_2008.doc. Ez mégiscsak azt mutatja, nem puszta vádaskodásról van szó csupán, amelynek semmi alapja nincs.

 

Valamikor hittem bennük, s most egyszerre érzek csalódást és elégtételt, mint aki rajtakapta valamilyen pitiáner bűnön az istenét, s maga sem tudja: a kiábrándulás miatti fájdalom nagyobb-e benne, vagy az afölötti öröm, hogy az bizony soha nem is volt isten, csak ember, tehát gyarló.

Téged beszerveztek már?

Na nem abba a hálózatba, hanem egy másikba, amelyik vásárlással kíván gazdaggá tenni. Én marha eddig azt hittem, a vásárlással, különösen az egyre több vásárlással csak költeni lehet a pénzt, most a napokban megtudtam: a frászt! Elavult, az idők szellemét nem értő, begyepesedett pasi vagyok, aki nem képes ujjait a kor ütőerén tartani, ugyanis nem fedeztem még fel, hogy minél többet vásárolok, annál gazdagabb leszek!

 

Gazdagodjon meg költekezéseiből!- szólít fel az új idők jelmondata. Ez a felirat egy forgalmas helyen lévő házilag barkácsolt plakáton virít már hetek óta itt Egerben, naponta elmentem előtte, a nagy betűk kínálták magukat az olvasásra, én meg naponta nyugtáztam, hogy persze, tudod, mikor…

 

Aztán az elmúlt napokban a jelmondat hirtelen megszólalt, hallhatóvá vált. Egyik kolléganőm mesélte, hogy felhívta egy közös ismerősünk, akit legalább 15 éve nem láttunk, s be akarta szervezni egy vásárlói klubba, nagy ígéreteket tett, felfestette előtte a gazdag és boldog jövőt, a kolléganőm megkérdezte tőlem, hogy szerintem mit tegyen. Én elmondtam, hogy a magam részéről nem hiszek a könnyű megoldásokban semmilyen területen, de mivel nem ismerem a részleteket, ezt ne vegye semmiképp tanácsnak.

 

Ezzel azt hittem, a téma engem érintő részének vége. Néhány napja kérdezi a feleségem, hogy emlékszem-e még A.-ra? Mondom neki: persze - de már a kérdéséből sejtettem, hogy mi fog következni. Nem csalódtam: A. fölhívta őt is, be akarta szervezni …, megemlítve, hogy már annyian beléptek, nagy ígéreteket tett stb., teljesen ugyanúgy történt minden, mint ahogy kolléganőm elmesélte a vele történteket. Még az is lehet, hogy ugyanazokat a mondatokat, szavakat használta az illető.

A feleségem azonban nem annyira határozatlan, azonnal nemet mondott, nagyjából ugyanazt a kételyt kifejezve, mint amiről én is beszéltem. Nem aratott sikert: A. szemére vetette, hogy milyen maradi gondolkodású, s egyúttal meg is említett egy példát, valami távoli rokonát, aki már milliomos lett a hálózat révén.

A céget megnevezte (ScienNet), én már csak kíváncsiságból is utánanéztem, az izgalmas és érdekes asszociációkat rejtő név miatt is. Ahogyan A. említette, ez valóban egy vásárlói klub. A honlapjukon lévő szövegek magabiztos, kritikátlan, kétely nélküli optimizmusa eleve elriasztott, az előmeneteli lehetőségeknél lévő bonyolult, táblázatokkal terhelt szöveg pedig legalább egy matematika szakos tanárt igényelne, annyit mindenesetre megértettem, hogy ha ily módon akarnék meggazdagodni, előbb tönkre kellene mennem anyagilag, annyit kellene hozzá vásárolnom. De az sem árt, ha minél több embert magad alá szervezel, őket is vásárlásra biztatva, mert abból neked is jut. Vagyis klasszikus multilevel marketing, amitől nekem személy szerint felfordul a gyomrom.

 

Azt hittem, az Amwayjel már lefutott ez a fajta hálózatépítés. Ezek szerint nem. Retteghetünk, mikor hív fel egy korábbi jó ismerős, munkatárs, barát, aki pár látszatérdeklődést színlelő mondat után rátér a lényegre: te, figyelj, nem akarsz meggazdagodni?

Hát nem.

 

Érdekes-e bármilyen bűncselekménynél, hogy akár az áldozat, akár a tettes milyen származású, konkrétan az, hogy roma-e vagy sem? Eldöntendő kérdés, lehet érvelni mindkét álláspont mellett. Maradhatunk annál, hogy bármely változat következik be, nem történik meg más, mint „magyar állampolgár támad meg magyar állampolgárt”, és ennél messzebb menve csak tévutakra juthatunk. Mások – ebbe szerintem a lakosság többsége beleértendő – pontosabb képet szeretnének kapni, s ők maguk is minősítenek, s azt mondják: megtámadott egy cigány, ha az elkövető az. Ha egy romát kifosztana egy magyar, szinte biztos, hogy ő sem használná az eset elmondásakor a „magyar állampolgár” verziót.

 

Bármelyiket kész lennék elfogadni, ha az kölcsönös és következetes. A tegnapi és mai események (Alsózsolca, Vecsés), különösen pedig azok sajtóvisszhangja élesen mutat rá, mekkora tisztázatlanság, képmutatás van ebben a kérdésben.

 

Már reggel a 6 órai hírekben feltűnt, hogy a Kossuth vezető hírként közölte, hogy rálőttek egy roma fiatalemberre.

Itt a hír online változata:

„Ezúttal a Borsod megyei Alsózsolcán történt az eset. Az áldozat is roma: egy 19 éves fiatalember, akit súlyos, életveszélyes állapotban szállítottak kórházba. Az eset egy családi ház előtt történt. A Távirati Iroda szerint a város romatelepén, a Dankó Pista utcában. A lehetséges elkövetőről, vagy az eset körülményeiről azonban ennél több részlettel még nem tud szolgálni a rendőrség - mondta el a Krónikának Gaskó Bertalan, a BAZ-megyei rendőr-főkapitányság szóvivője. (MR)”

 

A vecsési eset nem szerepelt a reggeli híradásban, online változatát itt olvashatjuk:

„Súlyos koponyasérülést szenvedett, és már egy műtéten is átesett a Magyar Gárda egyik alapítója, akit a saját házában vert össze tegnap hajnalban négy férfi. A Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet is azt írja, hogy az egyik gyanúsítottat, egy 38 éves budapesti férfit elfogták. A nyomozás jelenlegi szakaszában nem politikai indíttatású támadásnak, hanem tipikus rablásnak tűnik az eset - mondta a Magyar Nemzetnek Bényi Mónika, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője. Az őrizetbe vett férfi rablásért, hivatalos személy elleni erőszakért és emberölési kísérletért is volt már büntetve. (MR)”

 

Amint látható, az első hírben többször is kiemelik az áldozat roma származását, a másodikban pedig egyáltalán nem utalnak arra, hogy ott meg az elkövetők azok.

Honnan lehet ez utóbbit tudni?

Pl. onnan, hogy mind a Magyar Nemzet, mind az MNO, továbbá a Magyar Hírlap is kiemelte ezt: http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=156851; http://www.mno.hu/portal/603870.

A Magyar Hírlapban (online) nem találtam meg az alsózsolcai gyilkossági kísérlet hírét, így aztán azt nem tudom összehasonlítani az MR1 eljárásával, viszont az MNO és az MN azt is közölte, egyáltalán nem titkolva, hogy az áldozat cigány: http://www.mno.hu/portal/603961. Szerintem tisztességesebben jártak tehát el, de legalábbis következetesebben.

 

Ezek után nem kis meglepetéssel olvastam az Indexen azt a cikket, mely alig leplezetten bírálja a két újságot, hogy a vecsési eset közlésekor hangsúlyozták az elkövető kilétét:

„Négy férfi hétfőn hajnalban betört a Magyar Gárda egyik alapítójának házába és összeverte a férfit. A rendőrség szerint rablás történt, a jobboldali sajtó az elkövetők származásával van elfoglalva”(http://index.hu/politika/bulvar/mg937/). (Az idézet a cikk elején lévő rövid összefoglaló, a teljes írásban több bíráló megjegyzés is van.)

 

Ezt nem értem. Miért baj az, ha közlik az elkövető származását, ha más esetben közlik (legalábbis az MNO) az áldozatét is? Továbbá: az Index az alsózsolcai eset közlésekor szintén hangsúlyozta, hogy az áldozat roma (http://index.hu/politika/bulvar/baz8258/), vagyis „megnyitott egy kaput”: jelezte, hogy nem közömbös számára ez a tény. Akkor hogyan várhatja el, hogy másoknak közömbös legyen az, ha az elkövető roma?

Mindent egybevetve úgy látom, legkorrektebben a Magyar Nemzet járt el.

Ez esetben az Index kritikája nem megalapozott.

 

 

Kollégámmal, aki szintén történelem szakos, hangos beszélgetésbe kezdtünk, hogy ugyan ki lehet az az angol író-történész, aki fontosnak látta a magyar történelem nagy alakjainak magánéletével való foglalkozást, ki az, aki árnyalja a Seton-Watson kialakította képet? Már kezdtünk örülni, hogy íme, nem vagyunk egyedül, más, nagy népek fiait is érdekli, hogy ki volt Széchenyi, Rákóczi, Mátyás, amikor az egyébként kedves eladó megszólalt, hogy ez bizony nem angol, hanem Nemere István. Miii?- kérdeztük csalódottan. De a hölgy megerősítette: Steve Nording Nemere egyik írói álneve, mint ahogy a többi könyvet is Nemere írta: a fenti szerzőkön kívül Vanessa Wilmon, T. Moward, Alissa Altamira stb. név is mind őt takarja. A stand könyveinek 80 %-át ő írta, csak kirakva legalább egy mázsa könyv volt tőle.

 

Hát akkor ki is az írófejedelem?- kérdezhetnénk. Kvantitatív módszerrel vizsgálva egyértelműen Nemere. Megkerestem a honlapját, ott közli, hogy már az 500. (!) kötetnél tart. Ez egy kisebb könyvtár. Én még semmit nem olvastam tőle: visszatartott a neve, az, hogy aki ennyit ír, az kizárt, hogy jó író legyen; aki ennyi témában otthonos, az valójában semmihez sem ért.

 

Közeledik a karácsony, a nagy könyvajándékozások ideje. Kedves olvasóim, mindenkit óvnék, hogy mielőtt vásárol, alaposan nézze meg, kit is takar a név. Nehogy az írófejedelemtől vegyünk szakkönyvet történész családtagunk számára, mert nem biztos, hogy el fogja olvasni. Mint ahogy a szerzőről sem feltételezem ezt. Ő csak ír, nemigen van ideje olvasni.

Mert én sehogy. Nem azért, mintha annyira becsületes lennék, hogy elfogadhatatlan segédeszközt eleve nem vennék igénybe, hanem mert nem volt rá szükségem. Gimnáziumban azért nem, mert amikor még én oda jártam, a sikeres felvételihez csak annak a két tárgynak a jegye kellett, amit az egyetem előírt, azokat pedig anélkül is tudtam. Egyetemista koromban pedig ismeretlen volt a zh-k mai rendszere, szinte semmiből nem kértek számon ilyen módon. De hogy a puskázás létezik, azt tanárként is tapasztalom. Én úgy gondoltam, az általános iskola alsó tagozatán ez még ismeretlen jelenség, mindaddig, míg a lányom haza nem jött a napokban azzal a boldog felkiáltással: Apu, kaptam egy tollpuskát! Micsodát?- kérdeztem, erre elővette az eszközt, íme:

 Mint kiderült, korábban megrendeltünk neki – az iskolán keresztül- egy Tudorka nevű kifejezetten kicsiknek való „tudományos” magazint, a legutóbbi számához ajándékként volt mellékelve a „tollpuska”. Amint látható, a toll felső szárának hossza mentén húzódik egy  vékonyka fémlap. Ez nem díszítés, hanem kihúzható kb. 20 cm hosszan, a fémlaphoz egy 20x10 cm hosszú papírcsík van erősítve, ide lehet írni azt, amit a gyermek nem akar megtanulni. Ha kihúzás után elengedjük a fémlapot, a papírcsík azonnal visszaugrik, s feltekeredik a tollszár belsején lévő hengerre, s a fémlapocska ismét díszként funkcionál.

Lehet persze azt mondani, hogy nem muszáj feltétlenül „puskaként” használni, fel lehet írni rá pl. fontos telefonszámokat, adatokat. A lányomtól is megkérdeztem: te, Anna, mi az szerinted, hogy „puska”, amire azt válaszolta, hogy a „nagyok” erről lesik a kérdésekre a megoldást, legalábbis ezt mondta Noémi (a barátnője). Ebből az látszik, hogy ők még ugyan nem használják, de már hallottak róla, s a fenti tollat egyértelműen akként azonosították be.

 

Nem akarok én persze messzemenő következtetéseket levonni az „idióta kacatból”, mégis zavar, hogy így terjesztik a „tudományt”, már a 10 éven aluliaknak is.

 

És te, kedves olvasóm, puskáztál valaha? Ne szégyelld: írd meg, és a módszerekről se hallgass, hátha tanulok valami újat!

Hetek óta foglalkoztat egy téma. Cipelem magammal, mint egy ormótlan, megpakolt zsákot, amit nem tudok megfogni rendesen, de érzem, hogy el kell vinnem valahová, noha alig bírok vele. Most sem azt jelzem, hogy már biztosan tartom, inkább segítségre várok.

 

Néhány hete az osztályomnak éppen a bolsevik hatalomátvételt s azt követő évek történetét tanítottam, az óra a NEP- témájával ért véget. Valami olyasmit mondtam, hogy önmagában a NEP intézkedései bizonyítják a kommunista ideológia életképtelenségét, mert ahhoz, hogy a bolsevikok valamelyest stabilizálni tudják a gazdaságot s hatalmukat, vissza kellett hozniuk az általuk lenézett, alacsonyabb rendűnek tartott piacgazdaság néhány elemét. Idáig minden rendben is volt. Ekkor egyik gyerekem – egyébként nagyon okos fiú – megkérdezi tőlem: Tanár úr, akkor ez azt is jelenti, hogy a kapitalizmus mindent egybevetve igazságosabb rendszer, mint a kommunizmus? A fiú talán bele sem gondolt kérdése mélységébe, én viszont mint akit áramütés ért, úgy viselkedtem. Egy pillanatra megdermedtem, de nem lévén sok időm se a gondolkodásra, se a részletező válaszra, azt válaszoltam: én csak annyit mondtam, hogy a kapitalizmus jóval hatékonyabb gazdasági szempontból, mint a bolsevik kommunizmus, egyébként pedig ahhoz a rendszerhez képest, ami 1917 után Oroszországban kiépült, természetesen igazságosabb is. Ezzel a kérdés „megválaszolásra került”, G. elfogadta a választ, engem viszont azóta sem hagy nyugodni a téma.

 

Próbálom összerakni a részletesebb válaszelemeket, mit mondjak, nem megy könnyen.

Az alapválaszomat most is tartom: az egyéni kezdeményezés és érdekeltség, a magántulajdon nélküli gazdaság már rövidtávon is életképtelen. Nem tartom viszont megnyugtatónak a hasonlítást, nem mindegy ugyanis, hogy mit mivel vetünk össze: a megvalósult szocializmusoknak minden formája torz volt, de nem egyformán. Ezt, aki élt a 70-es, 80-as évek Magyarországán, és el-ellátogatott a többi ún. szocialista országba, saját bőrén tapasztalhatta. Az is kétségtelen, hogy ha csak magunkat nézzük, és összehasonlítjuk, nyílt-e vagy zárult pl. Ausztriához képest a köztünk lévő „olló” 1945 után, akkor egyértelmű a válasz: továbbnyílt, vagyis elmaradottságunk növekedett, ergo: a szocializmus még a mi „liberálisabbnak” nevezett változatunkban is lemaradáshoz vezetett. (A liberálisabb szót Petri értelmezésében használom: „Ha seggünkbe nem csizmával rúgtak, azt tiszteltük volt liberalizmusnak/Ha virágnyelven küldtek el a francba:/ a Repression átment Toleranz-ba.)

A szabadságjogok ügyében még egyértelműbb a helyzet: az el – és lemaradás sokaknak volt mindennapos élménye. Nekem is.

 

Mindezek tudatában föl lehet-e tenni egyáltalán a kérdést: igazságos-e a kapitalizmus, a piacgazdaság, kialakítható-e nálunk valaha olyan változata, amelyet az ország túlnyomó többsége jobbnak, emberibbnek tart, mint a kádári szocializmust? Mert lesajnálhatjuk a közembert, véleményüket negligálhatjuk azzal, hogy „ez Kádár népe”, de az a gyanúm, több millióan vannak, még mindig, 20 évvel a rendszerváltás után is, akik azt a rendszert igazságosabbnak tartották. És itt talán nem is az egyenlőség eszméjéről van szó, mert az nyilvánvalóan tarthatatlan: a természetben semmi sem egyenlő, hogyan kérhetném számon és kin, hogy vannak nálam ügyesebb, jobb tanárok, bloggerek? De arról már talán lehet szó, hogy nyújt-e akkora tömegeknek esélyt a mi piacgazdaságunk, mint a kádári időszak? (Bár nem mellékes, de az egyszerűség kedvéért iktassuk ki, hogy az esélyeket jelentős részben külső hitel finanszírozta, különben is megkérdezhetnénk: ma nem éppúgy, sőt inkább?) Miért érzik úgy millióan (nincsenek persze mért adataim, de csaknem biztos vagyok benne, hogy így van), hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam”? Miért van az, hogy ha csak a szocializmussal nagy lázadásokat nézem, az 56-os magyar, a 68-as csehszlovák, a 80-as lengyel eseményeket, tagadhatatlan, hogy mindenütt utálták a fennálló rendszereket és nagyobb szabadságot akartak, de alig találkozhatunk a kapitalizmus visszaállításának követelésével? Vajon elfogadta-e az ország nagy tömegeiben a „megvalósult” piacgazdaságot, vagy csak tudomásul vette, és egyelőre tűri?

 

Egyáltalán, fölvethető-e az igazságosság bármely társadalmi-gazdasági rendszer megítélésekor? Vagy elégedjünk meg azzal, hogy a kapitalizmus sem optimális, de nála jobbat még nem találtak fel ?