Itt az írás, forgassátok...

Ötven egri kórházvédő tapsa köszöntötte ma a Nógrád Megyei Bíróság első fokú ítéletét, amelyben kimondták, hogy érvénytelen a Heves Megyei Önkormányzat és a HospInvest közti szerződés az egri kórház működtetésének privatizációjáról.

 

A HI több pofonba is beleszaladt a mai döntéssel, lényegében kiütés közeli állapotba került, egy tisztességes bíró ilyenkor már elrendelné a rászámolást. Az ítéletben a) kimondták az ügyben Eger város jogképességét (ezt a HI vitatta), b) érvénytelennek minősítették a szerződést, mert az nem felelt meg a megye vagyonrendeletében leírtaknak, c) elutasították a HI-nek 1,5 milliárdos (!) kárigényét, d) jelentős perköltség megfizetésére kötelezték a vesztes feleket.

 

Sós Tamás, a megyei önkormányzat nagyhatalmú MSZP-s elnöke ugyan azt nyilatkozta, hogy elemzik a helyzetet, de aligha tévedek nagyot, ha azt gondolom: fellebbezni fognak. Egy ideig tehát még minden maradni fog úgy, mint eddig, de ha a végső ítélet is ez lesz, a HI-nek mennie kell.

 

Nem tagadom, hogy örülök a fordulatnak, az ügy hónapokon át téma volt itt a blogomon: az egész pályázat, sőt, azt megelőzően a megyei önkormányzati elnökválasztás is annyira telített volt aljassággal, hogy magát tisztességesnek tartó ember nem nyugodhatott bele a HI győzelmébe. Ráadásul a két dolog szorosan össze is függött: az itt lakók számára nagyon úgy tűnt, hogy nem pusztán azért kellett rávenni a Fidesz egyik képviselőjét a dezertálásra, hogy Sós Tamás elnök lehessen (előtte 20-20 volt az ellenzéki és kormánypárti képviselők száma), hanem azért is, sőt, elsősorban azért, hogy a HI megkaphassa a kórházat.

 

Az örömöm mellett azonban félelmeim is vannak. Ha a végső döntés is ilyen kedvező lesz a kórházvédők számára, akkor jogilag helyre kell állítani az eredeti állapotot, vagyis a kórházat a HI-nek vissza kell adnia a megyei önkormányzat részére.

Ugyanakkor az „eredeti állapotot” jogi vonatkozásain kívül semmiképp nem lenne szabad visszaállítani. Az egri kórház ugyanis egyáltalán nem volt példaértékű gyógyító hely, mondhatni: szar volt, s ezen az sem változtat, hogy a HI működtetésében is bűzlik, még akkor is, ha utóbbiaknak több pénzük van Ambipurra.

 

A HI-nek alá nem író orvosok és ápolónők közt is vannak ismerőseim, akik közül néhányan más városokban találtak már munkát (Miskolc, Budapest). Mind azt mondják, hogy összehasonlíthatatlanul jobb helyre kerültek: sokkal nagyobb a rend, a tisztaság, a feladatok arányosabban vannak elosztva, a főorvos urak sem válogatnak a betegek közt, ők is éppúgy dolgoznak, mint beosztottjaik, kevesebb a hivatalos idő alatti magánrendelés, összességében a betegek és az ott dolgozók is jobban érzik magukat, mint itt Egerben, a HI előtt, abban a kórházban, amit védtek, védtünk.

 

Ha valaha visszaáll jogilag a régi állapot, mindezt bűn lenne figyelmen kívül hagyni. A kórházvédőknek új programot kellene hirdetniük: Nem akarjuk az eredeti állapotot visszaállítani! Jobbat akarunk, s ebben mi fogunk példát mutatni!

Ha azt mondanám, hogy minden rendőrben van egyfajta rejtett hajlam a szadizmusra, valószínűleg éppoly igazságtalan lennék, mintha a tanárokat vádolnám látens pedofíliával. Ennek ellenére elgondolkodtató, honnan veszik a bátorságot egyes rendőrök az állampolgárok megalázására. Aki valamilyen bűnt, vétséget követ el, azzal szemben járjanak el a kellő szigorral, de még a legelvetemültebb bűnözőnek is kijár az emberi méltóságának tiszteletben tartása. Az pedig, hogy nevetséges indokokkal („szájzártörvény”) bevitt személyt megalázzanak, nem pusztán felháborító, hanem ha én lennék a rendészeti miniszter, azonnal kivágnám a „hatósági közeget”a testületből, s eljárást indítanék ellene.

 

Rosdy Tamás ügyvéd vasárnap a Parlament előtt követelte ordibálva Gyurcsány távozását. A hatóságok bevitték (miután lelkes nyuggerek kicsit sem agresszíven megpróbálták már a helyszínen betömni a száját – őket persze nem vitték be…), bent, az őrszobán „egy „nagydarab, gumikesztyűt viselő smasszer” utasította, vegye le minden ruháját, majd más mellett felemeltette vele herezacskóját, hogy nemi szervét megvizsgálhassa.” (MNO)

 

 

 

„A kromplileves, az legyen kromplileves” – Kádár János nevezetes bon mot-jában fogalmazta meg imígyen a hétköznapi ember vágyát a dolgok néven nevezésére, s noha kisebb-nagyobb hazugságok tőle sem álltak távol, sőt, a mondás ezzel együtt is kifejezett valami lényegeset.

 

Vannak persze olyan mértékben bonyolult dolgok, jelenségek, amelyek ilyen egyszerű módon nem írhatók le, nem nevezhetők meg, mégis, hétköznapi fogalmak megnevezésekor célszerű lenne szem előtt tartani a néhai főtitkár intelmét. Máskülönben még az lehet az érzésünk, hogy itt kérem hazudnak, de legalábbis fedő nyelvet használnak. Mi másnak is nevezhetnénk azt, amikor olvassuk a miniszterelnök felszólalását: „… a mostani számítások szerint 3,5 százalékos negatív növekedés várható a magyar gazdaságban.”

 

Az én nyelvérzékem szerint valami vagy növekszik, vagy csökken. A növekedés számszerűleg pozitív folyamat, a csökkenés negatív. A kettő kombinációja nem lehetséges, mivel ez egyszerre mond ellent a nyelvhasználati szabályoknak és a valóságnak is.

 

Vannak persze nyelvészeti iskolák, amelyek azt hirdetik, hogy a nyelvi megformáltság normától eltérő mivolta önmagában még nem hiba, mert a fő cél a kommunikáció eredményessége. A miniszterelnök beszédében a maga módján sikeresen fejezte ki, hogy jelentős visszaesés várható a magyar gazdaság teljesítményében, de hogy ezt miért ebben a nyelvi formában tette, annak már sokféle magyarázata lehet.

 

Meglehet, egyszerű nyelvbotlás csupán, és fölösleges mögötte tudatosságot keresni, pláne valami hátsó szándékot. Ennek ellenpontja az a feltételezés, hogy Gyurcsány Ferenc személyiségébe olyan mélyen beivódott a hazudozás, hogy még akkor sem mond igazat, ha a megtévesztéshez semmiféle érdeke nem fűződik. Vagy egyszerűen mágiát űz, mint valahai őseink, akik nem nevezték meg a félelmetes ragadozót, csak így: „farkas”. Nem mondja ki a csökkenés szót, nehogy megvalósuljon.

Már most az a kérdés, hogy ez fehér vagy fekete mágia?

Nemzeti ünnepeink hivatalos szónoki beszédeinek szinte rendszeresen visszatérő fordulata, hogy fogjunk össze, ezt üzeni a múlt, merítsünk példát eleink magatartásából, hagyjuk végre a széthúzást.

 

Március 15-e különösen alkalmas ennek hangsúlyozására, aki olvasta valaha az első felelős kormány névsorát, különösen pedig aki csak azt olvasta és semmi mást, az meg is nyugodhat: őseink tényleg példát mutattak.

 

Hogy példát mutattak, az kétségtelen: szinte mindegy is már, hogy a valóságban mi történt, március mítosza ettől függetlenül hat. Szeretjük Petőfit? Igen. (Az már más kérdés, hogy olvassuk-e, ebben nem vagyok biztos.) Tiszteljük Kossuthot, Széchenyit, a többieket? Természetesen. Elismeréssel adózunk az áprilisi törvényekért? Fő vonalaikért igen, legfeljebb itt-ott merülhetnek fel kritikák. És hát ott van a szabadságharc sok dicsőséges csatája, ott vannak a hazáért életüket adó „névtelen” tízezrek s a megtorlás áldozatai: ki merne szólni, megszólalni, kérdést föltenni, hogy mindez csakugyan így volt, ilyen egyértelműen?

 

Nem szándékozom mítoszt rombolni, mert tudom, hogy néha a mítosz nagyobb erőt ad, mint a valóság. Pusztán fel akarok mutatni egy másik nézőpontot, egy, a hősöktől nem is olyan távolit, Kemény Zsigmondét, aki maga is ellenzéki „reformer” volt , de forradalmár, no, az nem, attól távol állt.

 

Kemény a bukás után egy évvel, 1850-ben írta meg híres-hírhedt művét, a Forradalom után-t. A könyvet kevesen ismerik, mivel 1945 után nem fért bele a „Lobogónk: Petőfi”- mítoszba, a forradalmak öncélú kultuszába, az írás lényegében hosszú időn keresztül nem volt hozzáférhető. Kemény elfogult – a mítoszok is azok -, véleménye erős kritikára szorul, de talán nem teljesen érdektelen, hogyan láttatja a reformkor és forradalom nagyjait. Az idézetek tendenciózusan válogatottak, de szó szerintiek.

 

Kossuth és Széchenyi konfliktusa, politikai nézeteiken túlmenő személyes ellenszenvük közismert, ezzel nem is foglalkozom. Nézzük inkább, mit ír a kormány többi tagjáról:

„Batthyány gróf idegenkedett Széchenyitől, nem annyira az életben, mint a doktrínákban. (…) Batthyány szintúgy összeférhetetlen volt Szemerével. Személyesen is majdnem ellenségek valának. (…) Szemere nem szerethette Széchenyit és Batthyányt elvnél fogva, haragudott Klauzálra régi versenyzések miatt, hideg vala Eötvös iránt, és Deákban akadályt látott az ügyek fejlődésére nézve. Eötvös … a Kelet Népe írójára ( Széchenyi) sokáig neheztelt … Batthyány gróf által érzékenyen bántaték. (…) Eötvösnek csak egy hivataltársa iránt volt rögzött ellenszenve. Kossuthot értem. (…) Zala nagy fiának (Deák)… szintén alkalmatlan helyzete vala, különösen a fináncminiszter (Kossuth) irányában.”

 

Keményt olvasva nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a ma fennen hangoztatott nagy összeborulási vágy talán eleve lehetetlent vár el a politikusainktól, talán nem is volt meg sosem, a múltban sem, és talán nagyon is rendjén való mindez. Talán 160 év múlva a mai közéletet bemutató írásokból is lekopnak az élek, talán azt mondják majd, hogy éltek itt emberek, magyarok, politikusok, közírók, akik sok mindenben nem értettek egyet, de mindannyian a haza ügyét tartották szem előtt.

 

Mennyire örülnék, ha ez utóbbiban mi, ma élők is biztosak lehetnénk!

Végképp eltörölni!

Ez a szövegtöredék járhatott a szabaddemokraták óriási szürkeállományában, amikor javaslatot nyújtottak be a közszféra 13. havi bérének örök időkre szóló eltörléséről.

 

Közalkalmazottként érint valamelyest a dolog, jelenleg havi bruttó 15. 000 Ft erejéig. Itt a blogon többször is foglalkoztam már a témával, ma sem mondhatok lényegében mást: ha ezen múlik, hogy elkerülhessük az összeomlást, én fölajánlom ezt az összeget, nem sírok érte, főleg ha azt látom, hogy a terhek arányosan érintenek mindenkit, beleértve a politikus urainkat is.

 

Egy feltételem lenne mindössze: csak ne a szabaddemokraták kérjék, javasolják! Mert akkor előbújik belőlem az alvó bestia, és „akkor ütök, vágok.” S mivel környezetemben egyetlen hívét sem ismerem a pártnak, nemhogy tagját, kénytelen vagyok jobb híján egy nyilvános ajánlattal előállni. Nem tudom ugyan a parlamenthez benyújtani, csak így, ilyen formában, de talán eljut hozzájuk.

 

Hajlandó vagyok lemondani végképp a 13. havi bérről, sőt, valamennyi, a családom fenntartását még nem veszélyeztető fizetésről is lemondanék, cserében azonban én is kérek valamit: a szabaddemokraták örök időre tűnjenek el a közéletből! Mind! Képviselőiktől kezdve, a hátszelet biztosító médiamunkásokig, a szürkeállomány hamis legendáját terjesztőkig, a nagy tudósokig, írókig stb. Egyet se lássak, halljak közülük soha, sem én, sem a gyermekeim, sem az unokáim!

 

Ugyanis az államot nem én vittem csődbe, hanem az a kormány, amelynek ez a párt 6 évig tagja volt, a nagy lenyúlásokban pedig jócskán érintett (by Medgyessy), s akkor még nem beszéltünk a szellemi kútmérgezésről, amelyben viszont főszerepet játszottak mindig is.

 

Tűnjenek el, csak ennyit kívánok. Menjenek vissza a gazdaságba, takarítsanak istállókat, termeljenek napraforgót vagy cukorrépát, dolgozzanak a metróépítésen, bánom is én: csak a közéletben ne vegyenek részt többé.

 

Így mindenki jól járna. Az állam megszabadulna a 13. havi terhétől, mi meg a szabaddemokratáktól: kell ennél jobb kombináció? Mert nemcsak az a baj, hogy az állam bevétele kicsi. Ennél jelentősebb probléma, hogy nevezett párt pofátlansága határtalan. A felajánlott kompromisszummal mindjárt levegősebb lenne itt a gazdaság és a közélet is.

Lassan itt van március 15-e, s még nem hallottunk hivatalos helyről semmi biztatót, hogy kik akarják ismét megzavarni az ünnepet, kik és hol akarnak „rárepülni” a nagy pártok rendezvényeire: az NBH hallgat. Vagy túlságosan is lekötik az előkészületek.

 

Szerencsére nagyon úgy tűnik, az idén sem marad el balhé . Mert hát mit ér az ünnep – és az NBH – egy kis kukaborogatással egybekötött happening nélkül? Szerencsére – mondom -, hiszen hivatásos bajkeverőink azért már készülnek, megfútták a tárogatót, indulhat a banzáj!

 

Nem mondd, hogy meg kell nézned, kikről van szó! Nem hiszem el, hogy pusztán ebből nem tudod, kik is a buli főszervezői! Na ugye! Nem tévedtél: Budaházy-Toroczkai és valami Zagyva György Gyula, bár ez utóbbiról lövésem sincs, ki lehet, de biztosan nagy hazaffy, ha ilyen kiváló hazaffyak vállalnak vele közösséget.

 

Lesz itt minden, ami a hatalomnak tetszik! Állami ünnepség megzavarása, tojásdobálás, kampányrendezvény, látszaterőszak mindkét oldalon, hogy aztán a békés tv-nézők szörnyülködhessenek, a kákabélű fotelforradalmárok – mint amilyen pl. én is vagyok – lelepleződhessenek, s talán már este, a miniszterelnöki ünnepi beszédben, de legkésőbb másnap rá lehet kenni az egészet a Fideszre, mert hát a szellemet egészen nyilvánvalóan ők szabadították ki a palackból, ki más, és különben sem határolódnak el a nap 24 órájában azoktól, akiktől a hatalom kéri.

 

A Fidesz gyáva – konstatálják balhézóink, velük együtt hümmöghetnek megrendelőik. Felviszik a rendezvényüket a Várba, kora délutánra, elbújnak, dehogy akarnak ők erőszakot, isten ments! Hát akkor majd mi besegítünk: olyan jó láttatni, hogy a jobboldal idióták gyülekezete, s jó megnyugtatni a lakosságot, hogy mi azért itt vagyunk, s megvédünk benneteket, alukáljatok nyugodtan kisfiúk és kisleányok, a hatalom gondoskodik rólatok, megvéd, csak tartsatok ki mellettünk!

 

Budaházy úr még új 12 pontot is szerkesztett, hogy nagyobb legyen a hasonlóság a valódi forradalmárokkal, mert a megtévesztés minden előtt! Igaz, hogy alig lehet röhögés nélkül végighallgatni – mert nyomdát még nem sikerült foglalniuk, talán majd az ünnepen-, de a szórakozás kedvéért mégis érdemes rászánni a pár percet, megtapasztalni saját fülünkkel, hogy az új idők gáncs nélküli betyárjai mekkora súlyú problémákkal küszködnek. Csak egy példa. Az eredeti 12 pontból a 3. évenkénti országgyűlést követelt Pesten. A megfelelő pont ma így hangzik: „Nem fizetek parkolási díjat, mert lehúzás!”

Hát igen. Ezért már érdemes utcára tódulni.

Keresek egy műsort a tv-ben, a távirányítóval léptetem sorra a csatornákat, az egyiken éppen jósolnak, s mivel nemrég olvastam a jelenségről egy posztot (sajnos, már nem emlékszem, melyik blogon), ott maradok egy kicsit. Egy festett-szőke hajú férfi beszél, jósol, születési dátum alapján, hanghordozása szándékoltan cigányos, noha ő maga – kinézete alapján - nem az.

 

Érdektelen téma, közhelyek, természetesen csak pozitív dolgokról beszél: végül minden jóra fordul, bla-bla-bla.  Nevetek magamban, a férfi arcátlanságán éppúgy, mint a betelefonáló naivitásán, aki mindezért az ostobaságért még fizetni is hajlandó.

 

Új telefonáló jelentkezik, egy fáradt hangú asszony. Mond egy születési dátumot, a hang és a dátum között azonnal észrevehető az aszinkronitás, s hamar kiderül, hogy a dátum a kisfiáé. Néhány szokásos mondat, majd váratlanul kiderül, hogy a kisfiú súlyos beteg, gyógyíthatatlan. Ekkor sűrűsödik össze a levegő, a komédiában földereng a tragédia lehetősége. Amikor a műsorvezető számára is tudatosul, miről kér jóslatot az asszony, egy pillanatnyi tétovázást vélek felfedezni a hangjában. Mintha hirtelen döntenie kellene a lelkiismerete és az elvállalt szerepe között. Lehet, hogy csak egy pillanat volt az egész, az is lehet, hogy csak én akartam mindezt látni: talán nem is tétovázott, nekem mindenesetre úgy tűnt. Akárhogy is történt, a műsorvezető hamar, fájdalmasan hamar visszanyerte magabiztosságát, s mondta tovább a sületlenségeit, hogy ne aggódjon az anyuka, egy fél év, de legkésőbb egy év múlva a kisfiú állapota javulni fog, sőt, teljesen meg fog gyógyulni, és hogy ő ezt háromszorosan is ellenőrizte.

 

Így legyen, mondanám magamban, a jelenet mégis felzaklató, nem tudok szabadulni tőle.

Ki az az ember, aki ilyen helyzetben jóshoz fordul? Már az asszony kétségbeesett hangján is éreztem, hogy nagy a baj, számomra ezt erősítette meg, hogy utolsó reménye volt ez a jós. Akitől valami biztatót akart hallani, nyilván. Hogyan lehet helyesen viselkedni ebben a helyzetben? Aljas volt-e a műsorvezető, hogy a szokásos sematikus jóslatokat adta elő, vagy segített az asszonyon: legalább ideiglenesen kapott tőle valamit, amit mástól nem?

Én sem tudom a választ, érzek egyfajta keserűséget, amiért emberek hagyják magukat így átvágni, s hogy vannak olyanok, akik ezt a hiszékenységet kihasználják, büntetlenül. Ugyanakkor tudom, hogy néha egy jó szó – még ha hamis is – sokat segíthet egy-egy emberi helyzet elviselésében.

 

Tőlem távol áll, hogy bármikor is jóshoz fordulnék, s remélem, soha nem kerülök olyan helyzetbe, mint az az asszony, akit egyébként megértek. Engem a műsorvezető érdekel: vajon mit tettem volna a helyében?

Ugyan egy év telt már el ama nevezetes népszavazás óta, de az utóbbi időben annak értelmezése többször is napirendre került, leginkább a miniszterelnök jóvoltából. Gyurcsány Ferenc aktuális turnéján  hivatkozott rá abban az összefüggésben, hogy ez volt az a döntés, amely végleg lehetetlenné tette a „reformokat”; lassan már ott tartunk, hogy az ország pénzügyi összeomlása éppúgy a népszavazás következményeként jelenik meg retorikájában, mint a gazdasági csődhelyzet. Ez persze a felelősséghárítás tipikus esete, amellyel legfeljebb a lélekgyógyászoknak van kezdenivalója, de talán mégsem érdektelen, mi motiválta a mindenki számára meglepő tömeges igeneket.

 

Magamból indulok ki, annál is inkább, mert nemrég egy más témájú cikkem hozzászólója felelősségre vont - Gyurcsány nyomán -, hogy én magam is felelős vagyok az ország mostani pénzügyi helyzetéért, mert igennel szavaztam. Nem akarok abba a hibába esni, mint a miniszterelnök: tényleg igennel szavaztam, a rám eső részt vállalom, azt viszont már kétlem, hogy az így kieső jövedelmek rendítették meg végzetesen az államháztartást. Ahol még a teljes csőd közelében is jut 3 milliárd egyes alapítványoknak (Tom Lantos), ahol mindig van pénz egy pár Hócipőre, tanácsadásra stb., ott nehezen hihető, hogy a kieső néhány tízmilliárd miatt olyan a helyzetünk, amilyen.

 

Részben a kedves kommentelőnek, részben balliberális olvasóimnak – vannak ilyenek!, ezúton is üdvözlöm őket - szeretném elmagyarázni, mi motivált engem, s bár nem tudom, példám milyen mértékben általánosítható, de hogy nem egyedi, abban biztos vagyok.

A népszavazási kérdéseknek anyagi vonzatai közül engem kettő egyáltalán nem érintett volna egyelőre (vizitdíj, kórházi napidíj), a tandíj ügye talán igen, de ezzel együtt is le kell szögeznem: nem anyagi megfontolásból utasítottam el a kormány javaslatait, semmiképpen nem ez volt a fő szempont.

 

Más indokaim voltak. Kiindulópontom az volt ugyanis, hogy a kormány erkölcsileg megbukott, a választásokat irdatlan hazugságokkal nyerték meg, egy szót sem szóltak a tényleges terveikről, pl. itt, Egerben a miniszterelnök a kampány során látványos prezentációban mutatta be, hol mi fog épülni, megújulni, mekkora fejlesztések lesznek, minden egyébről hallgatott. Amikor pedig még szintén a kampányban nyilatkozott a később népszavazásra föltett kérdésekről, kifejezetten tagadta, hogy ilyesmire készülnének, sőt, Orbán Viktort vádolta hazugsággal, riogatással. Az erkölcsi bukásnak számtalan összetevőjét felsorolhatnám még, Őszödtől a rendőrterrorig, ezek csak alátámasztották, hogy ez a kormány egyrészt az én szememben illegitim, ráadásul alkalmatlan.

 

„Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé, / nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?” – kérdi József Attila, s valami hasonlót éreztem én is. Szerintem velem együtt sok százezren lehettek, akik nem tartoztunk a harcosok közé, akik nem örültünk a fölgyújtott tv-székház látványán, mert a mi tulajdonunk égett, nem akartunk kukákat borogatni, kirakatokat betörni, mert azokat szintén a magunkénak éreztük, sőt, még rendőrre sem akartunk támadni, mert minden ellenszenvünk ellenére úgy gondoltuk: még a rendőrség is a miénk, de legalábbis a miénk lehet. Ugyanakkor elviselhetetlennek éreztük, hogy semmit ne tegyünk, torkig voltunk a kormánnyal, annak nagyképű minisztereivel s leginkább a miniszterelnökkel. A népszavazás, szinte az ott feltett kérdésektől függetlenül, erre az érzésre, indulatra kínált egyfajta kiutat: a lehető legdemokratikusabb módon jelezhettük, hogy elegünk van.

 

Ha a miniszterelnök tényleg olyan demokrata lenne, mint amilyennek festi magát, még aznap este le kellett volna mondani. Őszöd után még hihette, hogy vannak, akik helyeslik azt a stílust, tartalmat, magatartást - ebben az érzésben szégyenteljes módon szerepet játszottak értelmiségiek is, mint pl. a számomra nagy csalódást okozó Nádas vagy Esterházy. Még 2006 őszén is gondolhatta, hogy a törpe kisebbség tüntet ellene az utcákon: a békés többség, akik otthon maradtak, azok mellette állnak. 2008 márciusa után semmiben nem hihetett többé. Tudnia kellett, mert azért a maga módján értelmes ember, hogy itt valójában rá mondtak nemet. Tudnia kellett és le kellett volna vonnia a következményeket.

 

Az utóbbi nem történt meg máig sem. A népszavazás azt is megmutatta ezáltal, hogy a miniszterelnök valójában nem demokrata: bukása annál csúfosabb lesz, minél később érkezik el.

Dávid Ibolya, az MDF elnöke ideiglenesen fellélegezhet: listája megszavazva, a Bokros-Habsburg tandem reményei szerint repülőrajtot fog venni a készülődő választásokon, talán még az 5 %-ot is átlépik, s akkor az elnökasszony nagyobbat fog sóhajtani, mint a legutóbbi parlamenti választások után.

 

Mégis, van egy olyan érzésem, hogy az MDF koporsójába, abba, amellyel a haláladó eltörlését reklámozzák hónapok óta, most verték bele az utolsó szöget: az az MDF, amiként ez a mozgalom, párt megszületett, most meghalt, már a temetésen vagyunk.

A név persze valószínűleg megmarad, talán, egyelőre. A halott örökösei, a családba befogadott nem vérszerintiek viselik majd, akik az egyenesági leszármazottakat kisemmizték, kitúrták az egyébként is elherdált vagyonból, s most örülnek, hogy erre törvényes felhatalmazást is kaptak.

 

Volt idő, még a rendszerváltás éveiben, amikor én is hittem bennük. Védtem őket beszélgetésekben, vitákat folytattam a nemtelenül gyalázkodókkal, mert igaznak és őszintének gondoltam - minden ballépésük ellenére -, hogy közülük a legjobbak, az alapító atyák tényleg az ország fölemelkedését kívánják szolgálni, mindenkiét: „ Európába, de mindannyian!” – ahogyan szegény Csengey Dénes fogalmazta meg szállóigévé vált mondatában.

 

Ma már Dénes nem él, az alapító atyák kizárva, maradtak a koncért ácsingózók. El tudta–e valaki képzelni, hogy az MDF bármilyen választási listája ilyen nevekkel kezdődik? Talán Verne Gyula, ő igen, de olyan ember, aki valaha hitt az ős-MDF-ben, aligha. Azok szemében ez a lista nem innováció, nem a megmaradásra tett kísérlet, hanem egyenesen árulás.

 

Csak sajnos nem meglepő: mondhatni, néhány év óta ez a párt vezetőinek alaptevékenysége: elárulni mindazt, amiért ezt a pártot létrehozták.

A lista elfogadását kínos belső viták előzték meg. Ibolyával és a hozzá mindig hű Herényi Károllyal szemben az őket eddig támogatók is felléptek: Boross Péter, Hock Zoltán, Katona Kálmán. A szavazás végeredménye minden eddiginél nagyobb megosztottságot mutat: a listát a választmány 48:44 arányban fogadta el. El tudjuk képzelni, hogy mekkora hévvel fog kampányolni a volt miniszterelnök Bokros mellett?

 

A párt honlapján egy kép fogad bennünket: két Pinocchio ül szemben egymással, az egyik vörös, a másik narancsszínű, hosszú orruk szinte összeér. A kép üzenetét értjük. D.I. ma az Index tudósítása szerint azt mondta: „az MDF támogatottsága a legújabb adatok szerint jelenleg - éppen Bokros Lajos visszahozatalának hírére - 10-20 százalékosra nőtt.” Ez a kijelentés vagy csupán vágyakat szólaltat meg (Álmodik a Nyomor – mondhatnánk Adyval), vagy szemenszedett hazugság, amely az egyik bábú színcseréjéért kiált.

 

Majd meglátjuk. Bármi lesz, a valahai MDF gyászszertartása megkezdődött. A hozzátartozóknak egy öröme maradt: örökösödési illetéket már nem kell fizetni utána. Másként fognak fizetni.

„Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényt akként módosítsa, hogy ne legyen büntethető az a személy, aki saját, illetőleg mások személyét, tulajdonát, testi épségét, életét fenyegető, veszélyeztető jogtalan támadást vagy magatartást – ideértve a büntető törvénykönyv tényállásait és azok szabálysértési alakzatait – úgy akadályoz meg vagy előz meg, hogy a megakadályozáshoz, megelőzéshez szükséges mértéket bármilyen arányban, bármilyen eszközzel túllépi; még akkor sem, ha a támadás megakadályozása, megelőzése közben vagy annak következtében a támadó súlyosan megsérül vagy életét veszti?”

 

Ezt a kérdést kívánja ügydöntő népszavazás témájává tenni Szepessy Zsolt, Monok polgármestere, nyilván válaszul a kistelepüléseken is elharapódzó erőszakra. A független polgármester számomra rokonszenves figura, tisztelem karakánságáért, láttam vitatkozni szintén nem kis port kavaró javaslatáról (a segélyeket munkához kötné), ügyesen érvel, álláspontja mögött jó szándékot és tenni akarást véltem felfedezni: mindenesetre hasznosabb közéleti szereplőnek tartom, mint a kormány tagjait együttvéve.

 

Most mégsem tudok vele egyetérteni. Legújabb ötletének érvelését értem, a helyzetleírása most is pontos (az emberek biztonságérzete romlott, a bűncselekmények egyre durvábbak, egyre több az erőszak; a bűnözők egy része azt hiszi, neki mindent szabad; a vidéken élő egyszerű ember a legkiszolgáltatottabb, főleg ha már idős, beteg, és egyedül él; a kis vagyonát, értékeit sem tudja már megvédeni, hiszen ha hagyja, akkor reggelre minden „eltűnik” a portájáról, ha pedig szól, akár az élete is veszélyben foroghat stb.)

 

Mindez valószínűleg igaz. A megoldása javaslata azonban elfogadhatatlan és veszélyes.

Miért is? Nagy közhely, de attól még igaz: bármely dologba, folyamatba beavatkozni csak úgy érdemes, ha a beavatkozásunkkal nem okozunk nagyobb kárt, mint amit elhárítani szeretnénk. Márpedig megítélésem szerint ha a népszavazásra föltett kérdés eredményes lesz, attól még az általa leírt jelenségek nem fognak megszűnni, talán csökkeni sem, de hogy a zűrzavar, az anarchia növekedne, abban szinte biztos vagyok.

 

Ennek az az oka, hogy bár a kérdés szinte átláthatatlanul hosszú, valójában leegyszerűsíthető. A polgármester úr azt akarja megszavaztatni, hogy megölhetjük-e büntetlenül azt, aki „csak” pl. el akarja lopni a pénztárcánkat. Az ő válasza ezek szerint az, hogy igen. Az enyém pedig az, hogy nem.

 

Javaslata olyan tágra nyitná az önvédelem határait, hogy az már alig különbözne valójában az önkényességtől. Az önvédelem jogát a mai törvények is biztosítják. Talán nem kellő mértékben, talán a bírói gyakorlaton is tényleg lehetne változtatni az áldozatok nagyobb védelme érdekében, de ebből még nem következik, hogy az önbíráskodás legyen a meghatározó az ilyen ügyekben.

 

Ráadásul nem hiszem, hogy ez a kiterjesztett jog megvédené az „idős”, „beteg”, „egyedül élő” vidéki időseket, elesetteket. Ugyan mivel védenék magukat? Lőfegyvereket nem szerezhetnek be (hacsak erre is nem tesz valaki javaslatot), egy dorong, kés stb. ilyen helyzetben egy elszánt bűnöző ellen szinte semmit sem ér. Marad az áram. Amíg a nagymama úgy nem felejti a kerítésre, uborkára rákapcsolva, hogy a kisunokát is agyonüsse.

 

Nem, kedves polgármester úr, ez nem járható út.

Gondolom, sokan ismerik azt az anekdotát, hogyan fogadták az USA vezetői a második világháborúban nekik küldött magyar hadüzenetet. Ha a történet hitele ugyan nagyon is kétséges, az azonban kétségtelen, hogy az USA vezetői nem rettentek meg félelmükben, s a hadüzenetet nem vették egészen komolyan. Nemcsak azért, mert ismerték a magyar külpolitika kényszerpályáit, hanem nyilván azért sem, mert az egész hadüzenet inkább volt nevetséges, mint fenyegető. Valljuk be: kissé lenéztek bennünket.

 

Most aztán megfizettünk, megfizetünk.

Amerika fél. Tőlünk retteg.

„…meg kell gátolni, hogy "azoknak a problémáknak, amelyek a feltörekvő országokban, mint például Magyarországon vagy Ukrajnában jelentkeznek, legyen olyan nagy tovagyűrűző hatása, amely eléri a mi partjainkat"- mondja Obama elnök. Amit nem tudtunk egy hadüzenet árán sem elérni, hogy végre komolyan vegyenek bennünket, az most sikerült. Akkora bajt okoztunk, okozhatunk, ami még ezek szerint Amerikára is kihatással lehet. Ez igen! Sőt: Igen! Igen! Igen! Igen! 

 

Még mondja valaki, hogy eredménytelen volt a szocliberális kormányzás, egy frászt!

Az eredmények más téren is látszanak. Ugyanis nemcsak Amerika fél. Mindenki húzódozik tőlünk, előlünk, kerülnek, mint a leprást. A miniszterelnök szinte számkivetetten egyedül áll a brüsszeli uniós csúcson, javaslatait félresöprik; szomszédjaink elhatárolódnak, kivetnek maguk közül, nincs mit szépíteni: félnek. Félnek, hogy magunkkal rántjuk őket is valahová, egy olyan állapotba, amelyről még nekünk sincs pontos képünk.

 

Valaha a magyarok nyilaitól rettegett Európa, ma az alamizsnát kérő kezünktől: szép utat jártunk be. Mielőtt valaki azt hinné, hogy én mindennek örülök, azzal közlöm: téved.

Nem örülök. Szégyenkezem. Szégyellem, hogy ilyen országot kell gyermekeimre hagynom. Ebben megvan a magam felelőssége is. Mindannyiunké.

 

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felelősségi szintek összemoshatók. A fő felelősség a kormányé. El kellene tűnniük mihamarabb. Nem igaz, hogy egy kormányváltás semmit nem oldana meg, ez azok kifogása, akik szeretnének még a hatalomban maradni. Gyurcsányék puszta eltakarodása hatalmas energiákat szabadítana fel az ország többségében: a válság megoldásában való bizakodás már önmagában fél győzelem.

 

Ha igazán az ország érdekeit tartanák szem előtt, a megaláztatások láttán távozniuk kellene.

Mit tehet az ember, ha két meggyilkolt embert temetnek éppen? Ha a gyász és a jogos felháborodás hullámai még ott vannak a szívekben? Szabad-e megszólalni ebben a pillanatban, vagy jobb hallgatni, nyelni egyet, mint oly sokszor? Kell-e bizonygatni a részvétünket, egyáltalán érdemes-e?

 

Valószínűleg ízlésesebb lenne hagyni az egészet, hogy mégsem teszem, annak az az oka, hogy a mai tatárszentgyörgyi temetésen Iványi Gábor lelkész olyannyira méltatlan és felháborító beszédet mondott, hogy érdemes lenne elgondolkodnia cigány honfitársainknak, mennyire szolgálja mindaz, ami ott elhangzott, az ő érdekeiket!

 

A lelkész úr ugyanis szabályos liberális propagandát folytatott, felmondta a szokásos jogvédő textust, véleményem szerint súlyosan sértve az áldozatok emlékét. Csak címszavakban: nekünk, nem romáknak szégyenkeznünk kell, mert 500 éve adósok vagyunk a cigányok elfogadásával; nem nekik kell beilleszkedniük, nekünk kell befogadnunk őket; nem tanultunk Magyarországnak a cigányság ellen eddig elkövetett bűneiből; mi vagyunk, akik fenyegettünk, és nem álltuk útját annak az alakulatnak, amely elsőként ezen a településen masírozott, és most siratjuk a gyalázatunkat és veszteségünket, mert nem akarjuk, hogy így folytatódjon életünk stb.

 

Hát igen. Nem akarjuk, hogy így folytatódjon az életünk. Én sem akarom. Nem szeretnék pl. ilyen egyoldalú beszédet hallani. Nem szeretném, ha bűnösnek kellene éreznem magamat, az egész népemet. Párbeszédet és együttműködést szeretnék cigányok és nem cigányok között. Olyan együttműködést, ahol egyszerre van jelen a befogadás szándéka és a beilleszkedés vágya. Ahol nem célozgatunk egyes személyek vagy szervezetek bűnösségére, mielőtt tudnánk a tettesek személyét.

 

Egy papnak – mint minden jóérzésű embernek- mindig az áldozatok pártján kell állnia. Akkor is, ha az áldozat cigány. Meg akkor is, ha az elkövető az. Egykapuzni a futballban is unalmas. Egy ilyen súlyos társadalmi probléma esetén pedig kifejezetten káros, megtévesztő. Mert azt sugallja - durva, otromba politikát belecsempészve a halottaktól való búcsúzásba -, hogy nektek, cigányoknak, nincs itt tennivalótok. Csak nekünk, kirekesztő, elzárkózó, bűnös magyaroknak.

 

Cigányként vajon ki ébred rá, hogy éppen az ilyen beszédek, ez a fajta szemlélet is oka az irántuk érzett ellenszenvnek? Ki az, aki tiltakozni fog ellene?

 

Mély részvétem az elhunytak hozzátartozóinak. Ha van túlvilág, remélem, üdvözülni fognak.

A lelkész úr viszont jó úton halad a kárhozat irányába. Velem együtt.

Egy ország romlása nem a nagy bűnökkel kezdődik. A nagy bűnök ugyanis könnyen azonosíthatók, a közösségnek tisztességes része azonnal látja azok mibenlétét, s konstatálja: ez tűrhetetlen, ez így nem mehet tovább.

 

Egy közösség morális alapjait jobban rombolják a látszólag kis bűnök. Amelyeket már szinte észre sem veszünk. Amelyekért már a rágógumit se köpjük ki a szánkból: megtörtént, na és.

 

Mivel magam is tanár vagyok, nyilván ez is befolyásolja véleményemet, hogy ilyen esetnek tartom a sajnos már szinte heti rendszerességgel jelentkező tanárveréseket. Ma éppen Szécsény volt soron: „Megrugdosta tanárnőjét egy 16 éves általános iskolás fiú Szécsényben, mert a pedagógus rendreutasította őt órai magaviselete miatt”. A túlkoros fiú – ember?- kétszer bordatájékon rúgta 52 éves tanárnőjét. Egy nőt. Egy 52 éves nőt.

A tettes nyilván magyar állampolgár volt - hiszen Szécsény még Magyarország -, ki más lett volna, egyébként is ezt csak így lehet korrekten megjelölni, ugyebár. Van a magyar állampolgároknak egy köre, akinek gyermekei gyakran általános iskolába járnak még 16 évesen is, s előszeretettel vernek tanárokat, még inkább tanárnőket, mert egyébként nagyon bátrak ők, különösen a védtelenekkel szemben, s különösen, ha számbeli fölényben vannak.

 

Hogy kik is ők, azt nem szabad, nem illik megnevezni. Mert jön ám az unió, az európai és az amerikai egyaránt, megírják a jelentésüket, talán még szegény Tom Lantos is feltámadna, hogy vézna mutatóujjával megfenyegessen: no nem a tetteseket persze, hanem aki ezt szóvá teszi.

 

Ha lenne bennünk némi szolidaritás, akkor most egyként kiállnánk a tanárnő mellett. Tiltakozó levelek születnének, hogy eddig (se), de tovább aztán végképp nem! Ismert jogvédők felszólítanák a köztársasági elnököt, hogy nyilatkozzon. (A minisztert nem, ő reménytelen eset.) Beindulna az a gépezet, ami más esetekben azonnal felpörög.

 

Mi lesz ebből az ideából?

Semmi. Mindenki hallgat, tűri a tűrhetetlent, s aztán ha majd valakit netán agyonvernek, mindenki szép kerekre formálja szájacskáját: Ó, hát ilyen is van?

Igen, van, s még inkább lesz. De mi csak lapuljunk, mint a férgek a sínek alatt, s különben is, mit számít egy tanár? Örüljön, hogy nem úgy járt, mint…

 

Undorodom.

Messze vagyok a tanárnőtől, messze élek. Ha lenne módom rá, megcsókolnám a kezét.

 

Együtt érzek veled, kedves kollégám. Sajnálom, hogy csak ennyit tehetek érted.

Nagyon úgy tűnik, hogy a hétfői kettős gyilkosság óta Tatárszentgyörgy cigány lakosai éppúgy, mint az országos sajtó tömegpszichózis hatása alatt áll.

 

Mint tudjuk, tegnap újabb tűzeset történt a faluban, amelyről a katasztrófavédelem azóta kiderítette, hogy nem szándékos gyújtogatás volt, hanem vélhetőleg egy elektromos fűtőeszköz okozta a ház kigyulladását. A hétfői hibák után a nyomozó hatóságok, a tűzoltóság aligha kockáztattak volna meg még egy melléfogást, már csak ebből kiindulva is hihetünk tájékoztatásuknak: nem gyújtogatás történt.

 

De nem tudok szabadulni attól a gyanútól, hogy ez a fejlemény nincs mindenkinek ínyére. Hogy jobban örültek volna egy kis koktélozásnak. Fáj ezt kimondani, de nem tehetek mást.

Azt ugyanis nagyon megértem, hogy a falu cigány lakói tüzet látván azonnal gyújtogatásra gyanakszanak. A hétfői eset óta én sem tennék mást, ha ott élnék és én is cigány lennék. Azt azonban már nem tudom megérteni, miért kell még emellett képzelődni, durvábban: hazudni?

 

„Raffael Gyula, a Magyarországi Cigányszervezetek Fórumának helyszínen tartózkodó Pest megyei elnöke szerint… Molotov-koktélt dobtak a családi házra. Raffael szerint a tettesek egy szürke terepjáróval elmenekültek. A támadást a virrasztásra érkező rokonok észlelték. Látták, ahogy kigyulladt a ház, majd azt, hogy két ember az erdő felé menekül" - mondta Raffael. „Kolompár Orbán, az Országos Cigány Önkormányzat vezetője is a helyszínen tartózkodott a tűz kezdetekor, először ő is megerősítette, hogy a szemtanúk láttak két embert, akik az erdő felé menekültek, és úgy tűnik Molotov-koktél miatt gyulladt ki az épület.”

 

Egyelőre úgy tűnik: mindebből semmi sem igaz. Senki nem látott semmit, senki nem dobott égő palackokat a házba, senki sem menekült. Képzelődtek? A felfokozott közhangulat vezetett a látomásokhoz? Vagy egyszerűen hazudtak? Egyiket sem tudom kizárni. Az utoljára említett lehetőséget sem. Egyeseknek nagyon is jól jött volna még egy példa, hogy mekkora veszélyben van itt a cigányság! Milyen jól alátámasztotta volna véleményüket a dühöngő rasszizmusról! Most aztán nem tudom eldönteni, örülnek-e vajon az új fejleménynek, illetve annak, hogy nem voltak áldozatok, vagy szívük mélyén jobban meg lettek volna elégedve, ha marad az első verzió, a gyújtogatás.

 

„Galád vagyok? Galád az élet!”

A Baloldali Blokk 1946 kora tavaszán jött létre a kommunisták, a parasztpárt és a szociáldemokraták részvételével, a szakszervezetek támogatásával, az előző választásokon győztes „szélsőséges”, „jobboldali” kisgazdák ellen.

 

A történelemben nincsen két teljesen egyforma helyzet, de bizonyos analógiák azért megfigyelhetők. Gyurcsány Ferenc Rákosi szerepét irigyelte el, amikor akarva-akaratlan a Fidesz elleni együttműködés lehetőségét vizionálta a Népszabadságnak adott interjúban:

„Az MSZP, az SZDSZ és az MDF nagyjából azonos struktúrájú, jelentős átalakításokat tart fontosnak. Vitánk nem az irányban, hanem a változások mértékében és tempójában van. Szerintem ez a három párt most együttesen a progresszív, demokratikus közepet képviseli.” „Az MSZP-nek két irányban kell egyszerre kompromisszumot teremtenie. Egyrészt a szakmai, politikai többség eléréséhez nyitnia kell az MDF és az SZDSZ, illetve a Reformszövetség felé, például az állami kiadások további lefaragásával, másrészt hogy ne veszítse el társadalmi cselekvőképességét, kompromisszumot kell teremtenie a munkavállalókkal, a szakszervezetekkel is.”

 

Ezek az idézetek világosan bizonyítják, hogy a miniszterelnök részben megtanulta a leckét, lényegében együttműködésre hívja fel a három pártot és a szakszervezeteket, új blokkot hozna létre a „szélhámos”, „gagyizó”, „felelőtlen”, „hazug” Fidesz és annak vezetője, a rendszerváltás óta eltelt időszak legveszélyesebb politikai szélhámosa, Orbán Viktor ellen. Az ellen a Fidesz ellen, amely egyébként is a legnagyobb felelősséget viseli minden bajunkért. Nem elég, hogy a gazdaság miattuk van ilyen helyzetben, hiszen megfúrták azokat a nagy ívű reformokat, melyeket a progresszív kormány akart bevezetni, pl. a 300 forintos vizitdíj formájában, de most az is kiderült, hogy az is a Fidesz bűne, ami a cigánysággal történik. Az erőszak kultúráját ugyanis a Fidesz teremtette meg 2006 őszén, ebből egyenesen le lehet vezetni mind a cigányokat ért atrocitásokat, de még talán a Cosma-gyilkosságot is. Legalábbis így látja Gyurcsány Ferenc.

 

A miniszterelnökről már nem lehet elmondani, hogy szánalmas lenne. Ebben a szóban ugyanis van némi sajnálkozás. Inkább egy veszedelmes vadállat, aki vesztét érzi, kétségbeesetten keresi a kitörés lehetőségét, és támad. Eszeveszetten, vicsorítva.

A Baloldali Blokk végül a maga szempontjából sikeres volt: a kisgazdákat felőrölték, idővel kiszorították őket a hatalomból. Viszont a siker nem kis részben a Blokkot támogató szovjet szuronyoknak is köszönhették, erre most a miniszterelnök nem számíthat (bár az EU egyes tisztségviselői olykor mintha hasonló szerepet játszanának).  Na és nem mellékesen a Blokk áldásos tevékenységének lett az eredménye részben a közszeretetnek örvendő Rákosi pajtásnak a hatalomra segítése.

 

Ki az, aki utólag, ha döntenie lehetne Nagy Ferenc és Rákosi Mátyás között, az utóbbit támogatná? Na, akkor így fogadjuk a miniszterelnök indulatrohamát.

Ma már közhely, hogy a rendszerváltáshoz rengeteg illúzió fűződött, amelyek közül jó néhány alig pár év alatt szertefoszlott: leginkább azok csalódtak, akik azt hitték, hogy itt nagyon hamar be fog köszönteni a nyugati jólét, s a szegénységet végleg elfeledhetjük.

Én ezt sosem gondoltam, talán nem is vágyom igazán arra a Kánaánra, „ a rántott húsnál mindig jobban érdekelt a gondolatszabadság” – hogy az egykori Konrád Györgyöt idézzem -, így megelégednék azzal, ha a mai szinten élni hagynának.

 

De illúzió bennem is élt.

Azt gondoltam, hogy egyszer és mindenkorra vége lesz annak a világnak, amikor valóságidegen ideológiák kényszerzubbonyában lehet csak mozogni, beszélni, élni. Úgy tűnik, ebben is csalódni kell. Ha minden így megy tovább, lassan eljutunk arra a pontra, hogy ugyanúgy feszengenünk kell, mint 25 éve, csak a kényszerzubbony cserélődött le, de az új is ugyanúgy szorít, puszta viselése is őrületbe kergethet.

Most a tágan értelmezett másság iránti szélsőséges tolerancia tölti be ezt a szerepet.

 

Nézzünk néhány példát! A Heti Válasz a múlt héten közölt egy cikket Semlegesnem címmel. Hírt adnak benne azokról a folyamatokról, hogyan tesz erőszakot a nyugati világ a velünk született természetes nemiségen, hogyan propagálnak már itthon is egyes hibbantak olyan eszméket, hogy „Nem annyira biológiai meghatározottságunk miatt viselkedünk nőként vagy férfiként, mint inkább bizonyos társadalmi elvárások és régi hagyományok következtében … a heteroszexualitás feltétlenül követendő normaként való meghatározása éppúgy az alapvető emberi jogok sérelmét jelenti, mint a rasszizmus és a szexizmus”. Hovatovább eljutunk oda, mint ami a cikk szerint Kaliforniában már megvalósult: „A kaliforniai tanügyi törvény először engedélyezte a homo-, bi- és transszexualitás nyílt támogatását az iskolákban. Azután előírta, hogy az állami iskolákban homo-, bi- és transszexuális tanárokat is alkalmazni kell, hogy az ilyen viselkedésre is lássanak példát a gyerekek”. Ezek szerint néhány év múlva mehetek továbbképzésre – pl. homoszexualitásból…

 

Ugyancsak beleillik ebbe a szélsőséges tolerancia-felfogásba az, ahogyan bizonyos emberjogi szervezetek láttatják a cigányság helyzetét Magyarországon. Tegnap adott hírt a sajtó arról, hogy elkészült az Európa Tanács fajgyűlölet- és intolerancia-ellenes bizottságának (ECRI) Magyarországról szóló jelentése. Itt aztán szépen lerántják a leplet rólunk: idegenellenesség, cigányellenesség, antiszemitizmus, szegregáció, keményebb fellépés szükségessége a Magyar Gárda ellen, rasszizmus, diszkrimináció – íme, címszavakban a magyar rögvalóság. A jelentés oly mértékben mond ellent a mindennapi tapasztalatoknak, mint annak idején az a tétel, hogy a „történelem az osztályharcok története”.

 

Mi a megoldási javaslatuk? „Gyakorlatilag nincs korlátja a szólásszabadságnak, és ez a jelentés szerint nem jó. Külön törvényt követelnek az uszító, neten terjedő szövegek megfékezésére is.” Értjük mi ezt természetesen, főleg azok, akik már 25 éve is éltek, sőt, ismerjük is. Pofa súlyba, kuss legyen, mert uszítasz! Tegnap a szocializmus, ma pl. a cigányok, homo-, bi- vagy transzszexualitás ellen, azt meg, hogy mi az uszítás, majd mi mondjuk meg, nem pedig te, barátocskám!

Hát érdemes volt akkor rendszert váltani?

Ne szarj be, jönnek az angolok! – mondta az őt kigúnyolóknak anyám testvére, Feri bátyám az ötvenes évek elején, amikor kissé ittasan biciklijével elesett a falu főterén. Feri bátyámat már másnap „elvitték”, hónapokig nem tudott róla semmit a család, majd amilyen váratlanul eltűnt, egy délután olyan váratlanul megérkezett, fizikailag és lelkileg is megtörten, összetörten.

 

Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja.

A megemlékezések, ünnepi műsorok sosem érinthetnek úgy meg bennünket, mint mikor egy élő, valaha hús-vér ember történetét halljuk, s még ekkor is érdekesebb számomra egy átlagember sorsa, mint Kovács Béláé vagy Mindszentyé, mert az egyikhez közöm van, a másik pedig akkor is ismeretlen, ha egyébként történeti szerepét tudom. Engem Feri bátyám érdekel. Meg anyám konok, izzó kommunista-ellenességének az oka: a rendszerváltás évében halt meg, s a szót sosem tudta jelző nélkül kimondani, csak így: „piszkos kommunisták”.

 

Anyám családja mélyen vallásos volt, ő és testvérei 1945 körül lettek nagykorúak, s borzadállyal élték meg, hogyan gyalázzák meg mindazt, ami és aki számukra szent volt, érinthetetlen. Feri bátyám volt az egyetlen fiú közülük, néhányszor találkoztam vele mindössze, akkor is gyerek voltam még, történetét csak anyám elbeszéléséből ismerem.

Sosem volt az a személy, akit példaként lehet odaállítani a gyerekek elé, mindig hajlott a könnyelműségre, néha szeretett a pohár fenekére nézni, de jószándéka, kedvessége szerethető emberré tette.

 

Hogy mire gondolhatott, amikor fölbukott a kerékpárral, s kiejtette száján ezt a nevezetes mondatot, azt ma már nemigen lehet rekonstruálni: a világpolitikával aligha volt tisztában, de valószínűleg élt benne valamiféle illúzió, hogy „nem az a lényeg, hogy ittas vagyok és elestem, hanem hogy nemsokára vége van itt a kommunista tobzódásnak, mert jönnek az angolok”. Ezt fejezhette ki a maga keresetlen szavaival, s naivságát mutatja (no meg persze az elfogyasztott alkohol mennyiségét), hogy nem gondolt a mindenütt jelenlévő „magánszorgalmú kutyákra”, akik nem késlekedtek feljelenteni őt. Falubelijei, magyarok.

Az viszont már a rendszer lényegére utal, hogy mindez ügy lehetett, nem is akármilyen. „Elvitte az ÁVÓ”- mondta anyám. A szenvedéseit csak nagy vonalakban mesélte el: verték, árammal kínozták, s olyasmiket csináltak vele, hogy anyámnak is csak így mondta: „jobb, ha nem is tudod, Icukám”.

 

Ennyiért. Egy mondatért.

Az anyámban a kommunistákkal szemben kezdettől fogva meglévő ellenszenv talán emiatt vált kérlelhetetlen utálattá. Feri bátyám ugyanis ettől kezdve sosem lett a „régi”. Testileg is megroppant, kerülte az embereket, a családot, elköltözött a faluból messze, mint mondtam: talán négyszer-ötször láttam életemben.

 

Emlékszem arra a fagyos téli éjszakára, amikor a szomszéd utcában élő nagyapám - anyám és Feri bátyám apja - valamikor a hetvenes évek elején bezörgetett hozzánk, s közölte, most kapta az értesítést: Ferit Ózdon agyonverték a cigányok.

Valójában azonban a cigányok csak befejezték azt, amit az ÁVÓ kezdett el: az életét már azelőtt tönkretették, mielőtt fizikailag meghalt volna.

Hát ilyen egy magyar sors a 20. századból.

Én most, ezen a napon, Feri bátyámra emlékezem.

Ezek pedig nem emberek. Hanem állatok.

Semmiféle elvárásnak nem kívánok megfelelni, amikor Bayer Zsolt nevezetes szavait alkalmazom a mai felfoghatatlan tatárszentgyörgyi gyilkosságra. Aki képes ilyen alattomosan, könyörtelenül kivégezni áldozatait, köztük egy gyereket, az nem ember, hanem állat. Akkor is, ha az áldozat cigány, s akkor is, ha az elkövető nem az.

 

A gyilkosság azonban más szempontból is nagyon figyelemreméltó, méghozzá azért, mert beleillik a romák sérelmére elkövetett sorozatba, s ezen belül is kiemelten hasonlít a nagycsécsi esetre. S így már nem lehet elmenni szó nélkül a rendőrség felelőssége mellett.

Az utóbbi gyilkosság november elején történt. Eredmény semmi. A rendőrség ugyan azt mondja, hogy nem adhatnak hírt a nyomozás állásáról, de az azóta eltelt hónapok azt bizonyítják, hogy lényegében holtpontra jutott az ügy. Mint érdekes módon néhány más ügy is, pl. a kiskunlacházi.

 

Mi lehet az oka, hogy a máskor gyors eredményekre képes hatóságok munkája zátonyra fut, ilyen fontos, a közélet szempontjából is lényeges esetekben? Mivel a rendőrség nem ad megfelelő tájékoztatást, csak a gyanúsítgatások kavarognak szerte az országban: a romák természetesen a Magyar Gárdára asszociálnak, a nem romák pedig cigány uzsorásokra mutogatnak. Mindkét félben kialakultak már (jórészt mesterségesen) azok a reflexek, melyek irányítják az ügyek megítélését: talán már akkor sem hinnék el az áldozatok hozzátartozói, hogy az elkövetők is romák voltak, ha valaki bevallaná a tettet; talán akkor sem hinnék el a nem romák, hogy az elkövető közülük való volt, ha a rendőrség bizonyítékot találna ellene.

 

Itt tartunk.

Gyűlölködünk, keressük a vélt igazunkat, acsarkodunk.

Az ember nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy talán mindez nem véletlen, nem töketlenkedés eredménye, hanem terv van mögötte, sátáni, iszonyatos. De ilyenkor arra gondolok: maga ez az érzés is lehet már egy kialakított reflex következménye.

Az azonban kétségtelen, hogy mindenkinek megnyugtató lenne, ha a nyomozó hatóságok eredményt tudnának felmutatni, mert ennek hiányával csak az iszony folytatódik: az utcán és a lelkekben egyaránt.

Rövid idő alatt másodjára fordul elő, hogy egyetértek a miniszterelnökkel.

Az első a Szerbiának nyújtott gáztámogatás volt januárban, ez különösebb belpolitikai vonzattal nem járt. Most azonban egy lényeges, csak bennünket érintő kérdésben is elfogadom az álláspontját. „Imponáló a Reformszövetség gazdaságpolitikai csomagja, de javaslataik társadalmi hatása időnként dermesztő”- így értékelte a szövetség nyilvánosságra hozott terveit.

 

Az elképzelésekben vannak rokonszenves pontok, a bürokrácia csökkentése, a közlekedési vállalatok támogatásában tapasztalható pazarlás megfékezése stb. Összességében azonban programjuk olyan mértékű megszorítást jelentene nagy társadalmi csoportok számára, amelyet komoly társadalmi támogatottsággal rendelkező párt nem vállalhat fel. Nem véletlen, hogy a Fidesz sem nyilatkozik egyértelműen a szövetség terveiről s az sem, hogy az MDF és az SZDSZ viszont teljes mellszélességgel kiáll mellette.

 

Nem ez az első radikális elképzelés, ami az utóbbi időben napvilágot látott. Legutóbb Bokros Lajos állt elő hasonlóan keresztülvihetetlen ötletekkel. Mi ezeknek a közös bajuk? Szerintem leginkább az, hogy olyan emberek készítik, akik a rendszerváltásnak anyagi nyertesei lettek, így aztán nemigen képesek átérezni, hogy rajtuk kívül van ebben az országban több millió ember, aki ugyanennek a folyamatnak anyagi vesztesévé vált. Nem azok alkotnak programot, akik a mélyben vannak máris, ők többnyire nem is tehetnék, mert sem felkészültségük, sem sajtójuk nincs hozzá, nem kapnak megbízatásokat senkitől, így aztán továbbra is nyugodtan elő lehet állni olyan tervekkel, amelyekben nagyrészt megint ennek a tömegnek a nyakát kívánnák megszorongatni, már-már a fulladásig.

 

Pedig nekik is lenne mit mondaniuk.

Megkérdezhetnék, hogy uraim, hová lett a nemzeti vagyon, mert mi nem láttunk belőle semmit? Hogyan keletkezhettek 10-100 milliárdos vagyonok tisztességes munkából, mert mi is dolgoztunk, amíg egyáltalán volt munka, de épphogy megélni meg tudtunk belőle, gyűjtögetni, félretenni semmiképp! Hová lett az az irdatlan mennyiségű fölvett állami hitel, amiről azt állítják, hogy feléltük, „túlköltekeztük”, mert mi aztán nem költöttük túl magunkat, éppen csak éltünk valamelyest! Nem lehetne egyszer egy olyan programot alkotni, amely leginkább a milliárdosoktól várna nagy áldozatot, nem tőlünk?

 

És lenne még sok ehhez hasonló kérdésük, amelyek nem is biztos, hogy minden részletükben jogosak, de fő irányukban igen. De, mint tudjuk, a mélyben lévők nem kérdeznek, szabatos szavaik sincsenek helyzetük és kérdéseik megfogalmazására.

 

Mindezek alapján úgy látom, hogy a Reformszövetség tagjai éppúgy nem tanúsítanak felelős értelmiségi magatartást, mint Bokros Lajos vagy mások, akik hasonló ötletekkel álltak elő. A felelős értelmiséginek ugyanis ki kellene lépnie köréből, meg kellene hallania a némák, a némaságra ítéltek szavait is, s bármi javaslattal előállnak, annak csak olyannak szabadna lennie, hogy ne sújtsa azokat, akik eddig is prés alatt voltak.

 

A mostani elképzeléseik olyanok, mint mikor egy már-már halálán lévő sebesülthöz orvos helyett hentest hívnak, aki bárddal lát hozzá a gyógyításhoz, holott még a szikével is nagyon vigyázni kellene.

Az ember már-már azt hihette az utóbbi hetek miskolci és veszprémi eseményei után, hogy végre a közéletből ki fog szorulni azok véleménye, akik a cigány–magyar együttélést problémáit kizárólag az utóbbiak felelősségeként értelmezik. Ez persze naiv optimizmus volt. Történhet itt bármi, mindig lesznek, akik a kétségtelenül meglévő bajokat csak úgy tudják láttatni, mintha csak a nem romáknak lenne itt tennivalója, mintha csak a romák lennének veszélyben, csak nekik kellene félniük.

 

Most éppen magukat értelmiséginek mondó köz-és magánemberek csoportja kavarja a szart, mint Piszkos Fred a „málnaszőrt”. Levelet fogalmaztak Sólyom Lászlónak, hogy szólaljon már meg, mert az „elszabadult indulatok veszélyeztetik az amúgy is sok nehézséggel terhelt együttélést Magyarország nem roma és roma népessége között”. Kérik, hogy „tegye nyilvánvalóvá, hogy aki a romák ellen fordul, az egyszersmind a magyar nemzet ellen fordul.” A megszólalásra legalkalmasabbnak március 15-ét találnák a levél megfogalmazói, mely ünnep új tartalommal töltődhetne fel, újra kifejezhetné a „haladó” nemzeti eszmék melletti hitet (már a "haladó" kifejezés is sokatmondó).

 

A helyzetértékelésük siralmasan, siralmasan egyoldalú. Szerintük a romákat a többségi társadalom fosztotta meg a legális megélhetés lehetőségétől, folyamatosan szorítja ki őket az oktatásból, a szociális ellátásból, a legális munkaerő-piacról, ma már ott tartunk, hogy a romák a társadalmi erőszak prédái lehetnek.

 

Az aláírók többsége a maga módján „tudós” ember. Néhányukat leszámítva (mint pl. a közéleti kérdésekben magát teljesen lejárató Vágó István) nem feltételezek róluk rossz szándékot. Helyzetértékelésük viszont oly mértékig különbözik az enyémtől, hogy azt kell hinnem, nem ugyanabban valóságban élünk. Ezt nem humornak szánom, hanem komolyan gondolom. A valóságot mindannyian másként érzékeljük, ezért bizonyos mértékig természetes az arról alkotott kép különbözősége is. De eddig azt hittem, a tények apró elefántjait lehetetlen másként érzékelni. Ha pl. ez a bizonyos állat egyformán rátapos két emberre, lehetetlen, hogy az egyik úgy értékelje, hogy ő tiporta össze az elefántot.

Tévedtem. Lehetséges.

 

Lehetséges, hogy egyesek szerint annak kell félnie, aki kezében késsel (karddal) közlekedik; azok vannak kiszorítva a szociális ellátásból, akik havonta nagy csapatban gyülekeznek a segélyosztásra várva; a többségi társadalom teszi lehetetlenné iskoláztatását azoknak, akiknek szülei nem hajlandók még annyi fáradságra sem, hogy reggelente őket útnak indítsák.

 

Hogy melyikünknek van igaza, ettől kezdve nem ténykérdés. Március 15-én az azonban kiderül, hogy Sólyom László melyikünk valóságának részeként értelmezi magát.

Életünket és vérünket!

Gyurcsány Ferenc az 1741-es pozsonyi országgyűlés nagyjelenetéhez hasonlította azt, ahogyan az Idősügyi Tanács fogadta a kormány nyugdíjreform-terveit.

Nyilván valami nagyon nagy elismerést akart ezzel kifejezni, jelezni akarta a külvilág felé, hogy drága nyugdíjas- szervezeteink milyen megértőek, mennyire szívükön viselik a haza üdvét, s ezért mekkora tiszteletet érdemelnek.

 

A miniszterelnök talán nem is tudja, hogy hasonlata mennyire találó. Mária Terézia tisztában volt vele, hogy trónját a feltörekvő Poroszország ellenében csak a magyar rendek segítségével tarthatja meg, ezért jelent meg az országgyűlésen gyászruhában, karján a csecsemő Józseffel, s a jelenet hatására ajánlották fel a rendek „életüket és vérüket”.

 

De mit is ajánlottak fel valójában ezzel a rendek? A magyar nép életét és vérét. A jobbágyok adóit. A körükből kikerülő újoncokat. A rendeknek még arra is volt gondjuk, hogy mindezek végrehajtása előtt törvénybe iktassák a maguk kiváltságainak fenntartását, a nemesi föld adómentességét.

Tökéletes párhuzam.

 

A miniszterelnöknek jószerivel már csak a nyugdíjasok körében vannak nagyobb tömegű hívei. Nélkülük biztos a bukás. Sőt, velük is annak látszik, de talán a mértéke nem olyan megalázó. Gyurcsány Ferenc szinte csak rájuk számíthat. A tanács szervezeti támogatásukról biztosítják a miniszterelnököt, mindent felajánlanak, ami nekik nem kerül semmibe.

 

„Mihelyt nem kell, mindenem a tiéd – ez az élet vásárcsarnokának felirata” – mondja Weöres Sándor. Mihelyt nem akarod tőlünk, mai nyugdíjasoktól elvenni azt, ami nekünk „jár”, attól kezdve mindent odaadunk, ami a későbbi nyugdíjasoknak „járna”. Nekik ne legyen 13. havi (nekünk persze maradjon meg), nekik legyen 65 év a korhatár (mi elmehetünk korábban is), sőt, még a zabrálást is támogatjuk, ha nem minket sújt.

 

Rég halott szüleim és nagyszüleim nevében is ég a képem. Ki kell mondanom: az Idősügyi Tanács tagjai nem a parlamentbe, hanem az elfekvőbe valók. Nem a nyugdíjasok általában, hanem azok, akik a nevükben lépnek fel. De a nyugdíjasaink is szégyellhetik magukat, hogy mindezt hagyják.

Nem látok bele, hogyan működik az MSZP, hogyan születnek a döntések, azt azonban érzékelem, hogy a demokratikus centralizmus már a múlté. Ezt bizonyítja az a gyakori jelenség, hogy miután bejelentenek valamifajta elképzelést, rögtön megkezdik lerakni ellenük belülről az aknákat, hogy mindez nagyon jó, de nem így, hanem amúgy, meg különben is ezt azért ne stb. Megszólalnak – lehetőleg a nagy nyilvánosság előtt – a helyi pontentátok, az örök morgolódók, a szakszervezetekhez becsatlakoztatottak s egyebek, aminek gyakran az a vége, hogy a nagy nehezen elhatározott döntéseket elkezdik felpuhítani.

 

Hogy - csak a példa kedvéért – Szanyi Tibor, Tóth Károly vagy Karsai József más véleményen van, már eseményszámba sem megy, annyira megszoktuk. Most azonban ilyen értelemben csatlakozott hozzájuk városunk országgyűlési képviselője, dr. Nagy Imre is, aki eddig sosem tűnt ki elérő véleményével, sőt azt sem tudtuk, hogy egyáltalán önálló véleménye lett volna. Nagy Imre az üdülési csekkek jelenlegi rendszerének fenntartásáért emelt szót, ami nyilván azt jelenti, hogy ellenzi azt a kormányzati elképzelést, hogy a jövőben ezeket megadóztassák. Emiatt tartott sajtótájékoztatót, s noha én azt sem láttam, hogyan néz ki egy ilyen csekk, sőt, még olyan embert sem láttam, aki látta volna, hogy milyen is ez a valami, elhiszem a képviselő úrnak, hogy fontos lenne a rendszer változtatás nélküli fenntartása. Csak azt kérdezném meg tőle: elmondta ezt Gyurcsány Ferencnek is akkor, amikor a hétvégén a sajtó szerint a különféle pártfórumok egyöntetű támogatásáról biztosították a miniszterelnök elképzeléseit? Megpróbálta őt meggyőzni, szemtől szemben, férfiasan kiállva véleménye mellett, vagy csak az után jutott eszébe, hogy hopp, az üdülési csekk, na, azt aztán nem?!

 

Tájékoztatójának volt egy másik érdekes vonatkozása is. Olvassuk el ezt a részt a Heol.hu tudósításából!

 „ A szociális támogatások, a segélyezés rendszere terén a hétfőn nyilvánosságra került kormányjavaslatnál drasztikusabb szigorításokat is el tud képzelni dr. Nagy Imre (MSZP), a megyeszékhely országgyűlési képviselője.  Amint azt a honatya a válságkezelő intézkedésekkel összefüggő mai sajtótájékoztatóján elmondta, akár az alanyi jogon járó családi pótlék megszüntetését sem zárná ki a két-három gyermek feletti famíliáknál, illetve a pótlékot adójóváíráshoz, magyarán munkához – hiszen az adójóváíráshoz adózó jövedelem kell – kötné.” (Kiemelés tőlem.)

 

Ez azért kemény. De  a szocialisták kemény legények, mint ahogy ezt Horn Gábor óta tudjuk. Két-három gyereknél többel rendelkező „famíliák” - hát vesszek meg, hogy ha ezt így egy jobbikos valaki mondta volna, ne kötöttek volna bele jogvédők, hogy ez kódolt cigányozás.

 

De nem is ez a lényeg. Hanem az elképzelés. A családi pótlék helyett, mellett az adójóváírás. Nagy Imre feltalálta a spanyolviaszt. Adójóváírásra volt már ugyanis általános példa a közelmúltban. Általános volt, amennyiben minden család élhetett vele, amelynek volt annyi adózott jövedelme. Akkor az az oldal, amelyhez Nagy Imre is tartozik, folyamatosan össztűz alatt tartotta a rendszert, hogy milyen égbekiáltóan igazságtalan. Merthogy a Fidesz találta ki. Most pedig azt látjuk, hogy lám, mégsem volt annyira rossz. Mint ahogy az sem, hogy ha már családi pótlék, akkor azt kössük iskolába járáshoz. 2002 előtt ez is „igazságtalannak” lett bélyegezve. Mert ezt is a Fidesz találta ki. Most lassan visszatérünk mindezekhez az igazságtalanságokhoz.

Én mindig is úgy gondoltam, hogy 2002-ben semmi értelme nem volt a kormányváltásnak. Ezek szerint már az MSZP is ezen az állásponton van?

Egy multit nálunk, a vadkapitalizmus világában illik utálni.

Sokakban már a szó hallatán is előtolul a karvalyorrú, pénzeszsákon ülő tőkés képe, amint reggelire úgy roppant ketté fogaival három derék magyart, mint Polüphémosz Odüsszeusz társait. Én most egy ellenpéldát szeretnék felmutatni, jól tudva, hogy a példa ereje korlátozott.

 

Hétvége, farsang a helyi zeneiskolában. Színvonalas rendezés, ízlésesen megterített asztalok, kulturált környezet, maguk a tanárok is föllépnek egy élvezetes műsorszámmal, néptánc, melyhez a népi hangszeren tanuló diákok adják a talpalávalót, rengeteg gyerek, ötletes jelmezek, tombola, tánc – ahogyan az illik.

 

Aztán a meglepetés. Minden beöltözött gyerek (nagyon sokan voltak) jutalmat kap. Kinder csokoládét és Ferrero Rochét. Mi van itt – kérdezzük -, a zeneiskola megütötte a főnyereményt, vagy valamilyen uniós forráshoz jutott? Eddig még csak azt hallottuk, hogy ők is szenvednek a megszorításoktól, mint mindenki más ebben az országban. Megkérdezzük a gyerekek tanárát, aki örömmel újságolja, hogy az igazgatónő írt a cégnek, hogy támogassák a farsangot. Hogy hányan válaszolnának vissza egyáltalán, azt nem tudom megbecsülni, azt viszont sejtem – bár biztos nem vagyok benne -, hogy nem sok cég szállna be a költségekbe, tekintettel az ínséges időkre.

 

Európa egyik legnagyobb csokoládégyára nemhogy válaszolt, de rengeteg ajándékot küldött termékeikből. „Egy raklappal” – hogy idézzem a megkérdezettet, ami így szó szerint nyilván nem igaz, de látva a kiosztott ajándékok mennyiségét nem is áll olyan távol a valóságtól.

 

Na, most persze tudom én, hogy mindez reklámnak sem utolsó, s összességében talán még ebből is nyeresége lesz a cégnek hosszabb távon. Mégis. Mégis azt kell mondanom: köszönet érte. Lehet, hogy a gyerekek hamar elfelejtik az egészet. Nekik nem fontos, hogy kiktől és milyen módon kapták végső soron az ajándékokat. Nekünk, szülőknek azonban hosszabb az emlékezetünk. Isten tartsa meg jó szokásukat!

(Azért nem kell őket hasonló kérelemmel elárasztani!)

Újságolvasás, délelőtt.

Megkéseltek egy 13 éves fiút a VIII. kerületben! – röpíti világgá csaknem az összes hírcsatorna. Sajnos, sok mindenhez hozzá szoktattak bennünket a honi közállapotok, a hír mégis meglepő: már a gyerekeket is? Már azok sincsenek biztonságban? Nem is az, hogy ellopnak, elrabolnak tőlük valamit – ez szinte mindennapos ügy. De már késelnek is?

Az emberben forrnak az indulatok.

 

Aztán délután a kijózanító valóság: a késelő is gyerek, 15 éves. „Az elsődleges információk szerint mindkét fiú ugyanazon a szórakozóhelyen töltötte az estét, és egy lány miatt alakult ki köztük szóváltás … A vitát a szórakozóhely előtt akarták rendezni, de a szóváltás tettlegességig fajult. Ennek során L. A. többször megszúrta a sértettet” (MNO).

Ez azért nem egészen ugyanaz, mint aminek első olvasásra tűnt. Tény, hogy a fiút többször megszúrták, s ez függetlenül a körülményektől felháborító, tűrhetetlen.

 

Az eset más vonatkozásai azonban legalább ennyire felháborítóak.

 

Mit keres egy 13 éves fiú éjszaka a szórakozóhelyen? Éppen a nyóckerben?

Mit keresnek fiatalkorúak ott?

Ki az, aki késsel megy egy találkozóra?

Miféle családból származnak? Miféle szüleik vannak, hogy 1): elengedik éjszakára kiskorú gyermeküket, 2) nem tudják, hogy 15 éves fiuk késsel járja az éjszakát?

 

A felelősség egyértelműen a szülőké. Mindkét fiú szüleié. Talán még a lány szüleié is, aki miatt összeveszetek. (Ő vajon hány éves?)

Ilyen normális családban nem fordulhat elő. Az igen, hogy a gyereket megkéselik, sajnos. Az is, hogy egy másik gyerek. Az viszont így együtt nem, hogy mindez éjszaka történik, egy szórakozóhelyi konfliktus miatt egy 13 és 15 éves gyerek közt.

 

Elsőként a szülőket kellene felelősségre vonni.

Mióta a miniszterelnök kiásta a „Kisebb parlamentet!” feliratú gumicsontját, a többi párt is sorra veszi elő saját rágcsálnivalóját. Ezekben egy közös elem van: mindenki híve a létszámcsökkentésnek, a gyakorlati megvalósításban azonban olyan lényeges eltérések vannak, hogy valószínűleg csak egy kétharmaddal rendelkező politikai erő tudja majd keresztülvinni elképzelését, feltéve, hogy vannak ilyen szándékai.

 

Az „természetes”, hogy mindegyik párt olyan módosítást képzel el, amely többé-kevésbé éppen neki jó. Egyik sem olyan szemérmetlen viszont, mint az MDF frissen napvilágra került ötlete, Boross Péter tolmácsolásában. Különösen két dolog ragadja meg az ember fantáziáját:

1)    El kell törölni az öt százalékos parlamenti küszöböt. „- Miért ne kapjon minden szavazó komoly sanszot arra, hogy nem tűnik el a szavazata?”- indokolt a volt miniszterelnök.

2) Az MDF a visszaélések elkerülésének megakadályozására eltörölné az ajánlószelvényeket, vagy legalábbis megfontolandónak tartaná, hogy azoknak a pártoknak, amelyek már legalább két ciklust töltöttek a parlamentben, ne is kelljen kopogtatócédulákat gyűjteniük.

 

Mit lehet erre mondani (azon felül, hogy ezekből sem lesz semmi)? Nagyjából azt, hogy a javaslat annyira pofátlan és szemérmetlen, hogy inkább Dávid Ibolyához illő, nem egy olyan kimért, komoly úriemberhez, mint amilyennek Boross Péter szeretné láttatni magát.

 

Persze az elképzelés akaratlanul is önleleplező. Megmutatja ugyanis, hogy mitől félnek az MDF vezetői: attól, hogy nem lépik át az öt százalékos küszöböt, és hogy még a kellő számú ajánlócédulát sem sikerül összegyűjteniük. Mindkettőre van esély, sőt, az utóbbi nélkül eleve reménytelen a helyzetük az öt százalékra. (A ferencvárosi időközi választás lényeges figyelmeztetés lehetett számukra.)

 

Azt látjuk tehát, hogy a választási javaslataik valójában nem szólnak másról, minthogy mindenképpen szeretnék garantálni további parlamenti jelenlétüket: a küszöb eltörlése ebben segítene, továbbá ezáltal könnyebben fel lehetne szeletelni a nagy jobboldali pártot, a Fideszt (hogy a javaslat milyen hatással lenne a kormányozhatóságra, az Boross urat nem érdekli).

Az ajánlócédulák valóban visszaélésekre vezethetnek. De miért kelljen kivételezni a két cikluson keresztül parlamentben szereplő pártokkal? Mert már bizonyítottak? Azt, bizonyítottak… Nem volt köszönet benne.

 

Boross úr ennyi erővel alkotmánymódosítást is javasolhatott volna, nyíltan, egyenesen, ahogy egy kemény férfiemberhez illik: mindenképpen parlamentben marad egy frakciónyi képviselővel – szavazattól függetlenül – az a párt, amelynek rövidített neve 2008-ban „M”-mel kezdődött és „F”-fel végződött. Ha ezt így hozta volna nyilvánosságra, még becsülni is tudnám.